Sziasztok! :)
Holnap nem leszek itthon, ezért kitettem nektek ma a részt. Remélem, tetszeni fog. Jó olvasást!

Elértük a rettegett fegyházat.

Igen, tisztára hasonlított a TWD-ben látottra, de valamivel kisebb volt és amikor beléptem, tisztább is. Az ajtajában két fegyveres őr állt, akik utat engedtek nekem és a katonának. A cellák nagy része üresen állt, de ahogy haladtunk befelé, észrevettem hogy kettő foglalt: az egyik mögött egy alig 13 évesnek tűnő kisfiú volt bezárva, a másikba pedig egy 45 év körüli pasas, akinek hosszú, barna haja volt, amely mögül alig látszott ki az arca.

A következő szinten találtunk rá a mi emberünkre, ahová egy lépcső vezetett fel: az utolsó előtti cellában ücsörgött egy matracon, hátát a falnak vetve, ujjaival játszadozva.

Lépéseink hallatára felpillantott és nagyokat pislogva bámult engem, én pedig vissza rá. Nem mozdult és én sem mozdultam, de hamarosan rájöttem, miért.

- Elmenne? Kérem. - néztem a katonára. - Ez most egy személyes ügy.

- Rendben van, kisasszony. A lépcsőnél leszek, ha baj történne.

Bólintottam, majd a fickó lelépett.

Közelebb léptem a rácshoz.

- Helló, Alice vagyok! De gondolom... tudod. Hisz te hívattál ide.

A fiú elmosolyodott, majd lassan feltápázkodott a szürke matracról.

Nem jött egy ideig közelebb és az arcát sem tudtam igazán megfigyelni, mert a háta mögül, a kis rácsos ablakból beszűrődő napfény miatt csak a világosságot láttam. Arra viszont jól emlékeztem, hogy a szemének nem egyforma színe volt. Mondanám, hogy heterokrómiás, de nem lehet az. Kizárt, hogy valaki vörös szemekkel szülessen, ha csak nem vámpír. És ebben az őrült világban amiben most élünk... nem is csodálkoznék ha az lenne.

- Valóban. - szólalt meg. Hangja nem volt túl mély, de férfias és határozott volt. 

- Mi a neved? - kérdeztem.

- Karma. - felelte.

- Karma? Mármint... az a karma ami a buddhista tanításokban szerepel? Ez csak egy becenév vagy tényleg így hívnak?

- Nem gondolod, hogy kissé túl sokat kérdezel így egyszerre? - kérdezte gúnyosan.

- Ó és ez még semmi kiasapám. Rengeteg kérdésem van még hozzád, de gondoltam nem vágok bele az egész közepébe.

Felsóhajtott.

Végre közelebb jött hozzám és láthattam az arcát: jól emlékeztem, valóban ott virított a két különböző szem - a vörös és a kék. Egy piros póló volt rajta - gyanítom hogy itt adták neki- és meg is volt mosakodva, már nem is tűnt annyira furcsának így, mint legelső alkalomkor.

Fintorgó arcot vágott, de válaszolt.

- Igen, Karma. Karma McKinney, de rühellem ezt a családnevet és nem használom már. Azt nem tudom, hogy valóban a buddhista tanításokban szereplő cuccból ered, de gyanítom, mert az egyik ősöm buddhista volt és az anyám is kedvelte ezt a vallást. És igen, ez a rendes nevem.

Meglepetten néztem rá.

- És mit szeretnél tőlem, kedves Karma? - kérdeztem. - Vagy inkább... tőlünk. Hisz ha jól tudom, infókat gyűjtöttél rólunk végig. El sem hiszem, hogy senki nem vett észre. - suttogtam.

- A-a. Ez nem igaz.

- Huh?

- Amanda. Ő látott egyszer. De annyira beparázott, hogy nem szólt nektek. Végül szerintem meg is feledkezett rólam, mert...

- ...miért? - szakítottam félbe. - Miért követtél bennünket? Ki bérelt fel?

- Senki. - felelte. - Magamtól tettem.

- Ezt nem értem. 

- Akkor elmagyarázom! - ült le a hideg betonpadlóra, mire én is hasonlóképp cselekedtem, ezáltal ismét körülbelül egy szemmagasságba kerültünk.

- Emlékszel arra a táborra? Ahol az a förtelmes, pénzmániákus hájzsák volt a vezető?

A legelső táborunk. Az aranyemberre gondol. Bingó!

Bólintottam.

- Ott voltam. Ott láttalak meg először titeket. 

- Mi?

- Bizony. - húzta félmosolyra a száját. - Nem tartózkodtatok ott sok ideig, de amúgy sem láthattatok volna, mert én a pincékben dolgoztam. Még Cody sem ismert fel, de hogyan is tehette volna, amikor ott mindig maszkot hordtam? - kérdezte inkább saját magától, mint tőlem.

- Miért? - kérdeztem.

- Hát ezért! - mutatott a vörös szemére. - Ha valaki meglátta volna, biztosan megölnek. Hisz félelmetes, nem igaz?

- Valóban szokatlan. De félelmetesnek nem nevezném.

Felkuncogott.

- Alice Jane Black. Valóban olyan bátor, mint amilyennek mondják és amilyennek a megfigyelés alapján megismertem.

- Inkább folytasd a mesét. - piszkáltam a cipőfűzőmet.

- Kísérleteztek rajtam. - jelentette ki szemrebbenés nélkül. - Még az Apokalipszis előtt. Az egész életem egy pokol volt, hétéves koromtól kezdődően. Én voltam a középső gyerek a családban, hisz nem akarták az elsőszülöttet belekeverni ebbe, sem pedig a legkisebbet. Ő nem bírta volna azt a sok... fájdalmat. Kerek tíz évig voltam kísérletek áldozata, ameddig ki nem tört ez a földi pokol. Bármennyire hülyén hangzik, de hálát adok az Apokalipszisnek. Megmentett.

- Miféle kísérletek? - kérdeztem.

Becsukta a szemeit, mielőtt válaszolt volna.

- Fegyvert akartak csinálni belőlem. Egy bérgyilkost. A világ legprofibb, legveszélyesebb bérgyilkosát. - suttogta. - Olyat, ami nem saját akaratából cselekszik, hanem mások vezérlése által. És ráadásul a saját apám. - szorította ökölbe a kezét.

Alig mertem hinni a fülemnek. Fegyvert? Egy élő fegyvert? És az apja?

Nagyot nyeltem.

- Innen a szem. Valami vegyi anyag került bele, majdnem megvakultam, de időben megkaptam az ellenszert. A színe viszont ilyen lett. Sosem értettem ezeket a kísérleteket. Aztán az Apokalipszis eljött és hát... az apám génjei enyhén szólva szarak voltak. Megbetegedett és meghalt. Az mondjuk meglepett amikor zombiként visszatért és rám támadott, de miután össze-vissza szurkáltam, vége volt. Utólag jöttem rá, hogy fejbe kell őket szúrni hogy meghaljanak. Ezek után csatlakoztam a táborhoz - nem önszántamból, mert elkapták az anyámat és az öcsémet és azzal fenyegettek, hogy megölik őket - és így kerültem oda. Bár irtóra haragudtam az édesanyámra mert soha nem védett meg, szerettem. Leginkább viszont az öcsém miatt tettem meg. De aztán... mégis meghaltak. Egy horda zombi letámadott minket és mindketten odavesztek. Az öcsémet megharapták, anyám pedig sikoltozni kezdett és az egyik katona lőtte le. Így ragadtam végül ott.

Mélyen a szemeibe néztem.

- Miért mondod ezeket el nekem?

- Vicces, de bízom benned Alice. Amikor kinyitottátok a kapukat a táborban, az kapóra jött. Kivágtam magamból a nyomkövetőt, felkaptam a hátamra az étellel és ruhákkal telekapott hátizsákomat - hónapok óta készültem kiszabadulni, csak nem tudtam -, magamra kaptam egy M16-os puskát és néhány kést és útnak indultam. Egy motorbiciklivel követtelek végig titeket egészen idáig. Nagyon óvatos voltam, tartottam a tisztes távolságot. Ott voltam amikor Trina és Iris befogadott titeket. Akkor hallottam meg, hogy Londoba készültök. Én is oda készülök, mivel ott a bátyám. Ott tanult egyetemen és biztos vagyok benne, hogy a menedéknél lesz. Aztán végig mentem utánatok, egészen mostanáig. Most kaptak el. Igen, bevallom. 

- De miért jegyzeteltél? Miért nem jöttél oda hozzánk? - kérdeztem.

Elmosolyodott.

- Ezek után? Nehezen bízom meg emberekben, óvatosnak kellett lennem, ki kellett derítenem előbb, hogy milyenek vagytok. És hát... nem vagytok rosszak. Bár nem sikerült még mindannyiótokat kiismernem rendesen - úgy jösztök és mentek mint a bolhák-, de egy valakit igen. Egy valaki specifikusan érdekelt és felhívta a figyelmemet. És az te voltál.

- Gondoltam... - suttogtam, majd a padlóra pillantottam. - De miért?

- Bátor, eszes, kedves... te voltál a legszimpatikusabb. Meg Adam. De benned úgy érzem, könnyebben meg tudnék bízni, mint benne.

- Megbízni? Miért akarsz bennem megbízni?

- Én... azt hiszem majdnem egész életemben egyedül voltam. Nem akarom többé ennyire egyedül érezni magam. - viszhangzottak a mondatai a börtön folyosóján.

Végül felnéztem rá.

- Szóval... akkor mik a szándékaid, Karma?

Úgy nézett rám, mintha valami bűnt készülne bevallani.

- Csatlakozni szeretnék hozzátok. - jelentette ki.

Kérdés:

Mit szóltok Karma sztorijához?