Van az úgy, amikor az ember lánya egyszerűen besokall. Nem kell, hogy történjen bármi is, elég ha egyszerűen csak felhalmozódik benne a feszültség... Ilyen helyzetben voltál éppen te is. Nem történt semmi eget rengető katasztrófa a héten, mégis vasárnap este úgy ültél bele egy kád vízbe,  mint akiből kivették az elemet. Ültél? Hm, sokkal inkább vánszorogtál a kádig, majd úgy csobbantál bele, mint egy benyugtatózott lajhár. Miután kényelembe helyezted magad lomha mozdulatokkal megmostad az arcod, a hajad, az összes létező testrészed. Alapesetben ez a művelet maximum 5 percet vett időbe, te most mégis elpiszmogtál vele több mint negyed órát. Ujjaiddal unottan bökdösted a víztetején lebegő vastag habréteget, miközben az életeden elmélkedtél.

A nagyokosok rögtön a fejedhez vágták volna, hogy nincs rossz sorsod, örülj annak amid van. Hiszen egészséges vagy, megvan minden testrészed, vannak barátaid, van családod, van munkád, tanulhatsz, van mit enned, van tető a fejed felett. Blablabla... Baromság. Ez csak a felszín, a látszat és körülbelül senkinek nincs fogalma arról, hogy mélyen belül mi zajlik le benned. Nap mint nap... Úgy érzed nem bírod tovább, egyszerűen képtelen vagy tovább csinálni és már magad sem tudod, hogy mit akarsz. Öngyilkosságot elkövetni? Nem, arra nem lennél képes, nem tennéd ki ennek a szeretteidet. Hát akkor élni? Azt sem... Csak csendben megszűnni létezni.

Bebújni egy takaró alá és eltűnni egy kicsit az egész világ elől. Ohh igen, mily' tökéletes terv! Egy csak a baj vele... Kivitelezhetetlen. Az ember vagy él, vagy meghal, fizikálisan nincs köztes állapot, csak mentálisan. Talán ez volt a legrosszabb az egészben, hogy amíg a tested élőként viselkedett, a lelked haldoklott. Mikor és miért kerültél ilyen állapotba? Ki tudja, lassan már te sem. Fokozatosan eljutottál odáig, hogy már nem is emlékszel arra, hogy mikor voltál boldog igazán utoljára. Egyszerűen elfelejtetted... Az úton haladva, ahol folyamatosan mérte rád a sors a csapásokat, elveszítetted önmagad és már nyomokban sem hasonlítottál arra az önfeledt, vidám, csillogó szemű lányra, aki egykor voltál.

A melankólia maga alá temetett, a depresszió felemésztett és úgy érezted magad, mint akin végig ment egy dementor horda. Nem maradt benned egy csepp öröm sem, egy hangyafasznyi pozitivitás sem... Nem voltál más, csak egy összetört lélek, ami ontotta magából a negatív energiákat. Felfoghatatlan volt számodra, hogy miért maradtak még mindig veled az emberek? Miért nem hagytak még el a barátaid, miért nem fordított hátat a családod. Hogy voltak képesek kitartani melletted és elviselni téged? Sőt, nem csak elviselni, hanem szeretni. Hiszen te oly szerethetetlen vagy... Annyira felesleges... Teher mindenki számára... Talán mégis csak jobb hely lenne nélküled a világ?

Ahogy ezen kattogtattad a fogaskerekeid, szemeidből ömleni kezdtek a könnyek. Először csak apró cseppekben, majd kis patakként folytak le az arcodon, míg végül már hangosan sírva hullajtottad őket. Arcod kezeidbe temetve hagytad, hogy egész tested rázkódjon a zokogástól. Talán ettől vártad a megváltást, azért adtad át magad ennyire a téged megrohamozó negatív gondolatoknak. Egy kiadós sírásra sokszor szükségünk van, hisz felfrissíti a lelket, segít kiadni a bennünk dúló feszültséget. Most azonban nálad más volt a helyzet... Minél jobban sírtál, annál inkább lett úrrá rajtad a félelem, a bánat, a pánik, a magány. Megkönnyebbülést vártál, de csak rosszabb lett minden és már eszedbe jutott, hogy miért tartottad magadban hosszú heteken át a könnyeid.

Te sem tudtad, hogy mitől lenne jobb, hogy mi segítene rajtad igazán, egyszerűen képtelen voltál értelmes szavakba önteni szíved vágyát. Hiszen még te sem tudtad, hogy mit akartál... Hogy segíthetne így rajtad bárki, ha te sem tudsz magadon? Ha még egy olyan egyszerű kérdésre sem tudtál volna választ adni, hogy mire lenne szükséged? Vagy talán épp ez volt minden problémád gyökere, hogy nagyon is jól tudtad, mitől lennél jobban, csakhogy azok megvalósíthatatlan dolgok voltak. Hiszen a homofób édesanyád nem lesz varázscsapásra a legnagyobb LMBTQ+ támogató... Hiszen az egy éve elhunyt édesapád már senki nem adhatja vissza neked... De te képtelen voltál belenyugodni a tényekbe, nem akartad elfogadni őket.

Remegő kezekkel újra megmostad az arcod és kétségbeesett sírásod csillapodni látszódott. Legszívesebben kiürítetted volna az agyad, hogy többé egy értelmes gondolatod se legyen. Hajlamos voltál a túlgondolásra és ha még nem lett volna elég bajod, ez is jócskán megnehezítette a mindennapjaidat. Nem akartál már tovább rágódni azon, hogy milyen elbaszott az életed, te pedig mekkora csődtömeg vagy... Ahogy ez téveszme megfogalmazódott benned, szemeid sósavként kezdték el mardosni a könnyek és onnantól nem tudtál másra gondolni. Miért téged ért ekkora veszteség? Miért pont a te apukád? Miért nem képes az anyád elfogadni? Az iskolában és a munkahelyeden miért nem értékelik az igyekezeteid?

A testvéreid, hogy képesek szeretni? Miért ragaszkodnak hozzád még mindig a barátaid? Hogy volt képes Changbin mégis beléd szeretni? Mit keres melletted?Egyáltalán, hogy tudnak téged elviselni a körülötted élők...? Minden érzéked elvesztetted a realitással, sötéten láttad a múltat, a jelent és a jövőt is. Képes az ember ekkora szarból kimászni? Talán igen, de te még ehhez is túl gyengének tartottad magad. Vannak emberek akiknek szó szerint senkijük nincs, mégis talpra álltak. Te nem voltál egyedül, mégis nyakig elmerülve vergődtél a mártírkodás bűzös mocsarában. Tekinteted lassan a tükör mellett elhelyezkedő gyógyszeres szekrényre tévedt és fejedben átfutott egy ostoba gondolat. "Igen, mindenkinek jobb lesz nélkülem..." 

Mint a filmekben a hőslovag, Changbin úgy robbant be a fürdőbe. Annyira meglepődtél, hogy megszólalni is képtelen voltál, csak szótlanul bámultatok egymásra hosszú másodpercekig.
-A picsába Y/N - kiabált rád a fiú, majd szabályosan térdre vetődött a fürdőkád előtt. Fejed két kezébe fogva, aggodalmas tekintettel nézte végig arcod minden egyes négyzetcentiméterét. Szemei lassan megteltek könnyel és félelemtől kissé reszketve nézte végig mindkét csuklód, majd a combjaid. - Hál istennek - zokogott fel megkönnyebbülten és olyan erősen szorított magához, mint talán addig még soha.
-Vizes leszel... - motyogtad kábán, miközben erőtlenül visszaölelted és arcod a nyakába fúrtad.
-Fogd már be... - morrant fel ingerülten és karjaival, ha lehetséges, még szorosabban ölelt magához.

A lelked mardosni kezdte a bűntudat, miközben valami érthetetlen oknál fogva végtelen nyugalom lett úrrá rajtad. Changbin mindig is jól értett ahhoz, hogy megszelídítse a benned tomboló viharokat. Karjaid a nyaka köré fontad, arcod puha pofijához dörgölted, szinte megfojtva szegény fiút. De ő nem szólt semmit... Nem mozdult, nem panaszkodott, nem próbált meg kiszabadulni ölelésed édes fogságából. Csendben tűrte, mert nagyon jól tudta, hogy most erre van szükséged és ő szeretett volna mindent megadni neked.
-Szeretlek - dörmögte mély hangján a füledbe. Egyik tenyerével szüntelen a hátad simogatta és ezzel sikeresen lebontotta a lelked köré épített összes falat. Pedig nem csinált semmi különlegeset, semmi hőstettet... Egyszerűen csak ott volt, mikor szükséged volt rá.

És ott is maradt, amíg a fájdalomtól megfakult lelked újra meg nem telt színekkel...

Bigibogi sok szeretettel a kis manómnak. 💕

Szeretném ha tudnátok, hogy nem vagytok egyedül. Bármi is történjen, még ha úgy is érzitek, akkor sem! Tudom most nehéz és a vihar közepén nem könnyű elhinni, hogy valaha is ki süt majd nap...

De ígérem, egy szép napon mind együtt táncolunk majd a napsütésben!

Szeretettel: Raven. 💜

Ezek a cuki Binniek azért jöttek, hogy mosolyt csaljanak az arcodra: