Letelepedtek a kanapéra, Draco pedig belefogott a történet elmesélésébe. Jól esett végre elmondania valakinek, min ment keresztül. Blaise jó hallgatóság volt, és látszólag érdekelte is a mondanivalója, azt viszont egyáltalán nem szerette volna, hogy a srác megsajnálja.
- Ez szörnyűséges tragédia!
- Azért ne túlozz! - fintorodott el a szőke férfi.
- Draco, alábecsülöd a szerelmet! Azt hiszed most jól vagy, teszed, amit tenned kell. Gondolj csak bele, ha Granger esetleg meghal, akkor is ilyen könnyelműen fogsz viselkedni? Magadat fogod hibáztatni, amíg csak élsz. Öregkorodra pedig egy megkeseredett vén fasz leszel, aki minden este részegen támolyog haza a közeli kocsmából, csak azért, mert túl gyáva voltál ahhoz, hogy a boldogságáért harcolj – Blaise észre sem vette, hogy felemelte a hangját. Keze remegett az indulattól, ami Draconak is feltűnt.
- Mi a fene van veled?
- Ne hagyd, hogy visszatérjenek a háború előtti idők, amikor csak a vérvonal számított – Blaise önkívületi állapotba került, előre-hátra billegett, és közben a fejét ütötte. Draco nagy ijedtségében sóbálvány-átokkal tette ártalmatlanná barátját.
- Nem tudom, mi történt veled az évek során, de itt az ideje, hogy te is kiadd magadból! Mindketten követtünk el hibákat, de meg kell tanulnunk megbocsájtani magunknak és helyrehozni azokat. Finito!
Blaise szégyenében lehajtotta a fejét és lemondóan sóhajtott egy nagyot.
- Beszélj! - utasította Draco, majd egy pohár vizet nyomott a lelkileg meggyötört srác kezébe.
- Mandy Brocklehurts...
- A hollóhátas csaj, igen. Az aurorok évek óta nyomoznak az eltűnésével kapcsolatban.
- Én tettem! - Zambini tenyerébe temette az arcát.
- Megölted? - kérdezte hüledezve Draco.
- Dehogy! Sosem tudnám bántani...Szerettem őt, Draco. Azt akartam, hogy nyugodt és boldog életünk legyen...
- Na várj! - Draco leült a kanapéra. Próbálta összerakni a képeket, a barátjáról és Mandyről, de akárhogyan kutakodott az emlékei között, nem talált a lányhoz kapcsolódó beszélgetésfoszlányokat. - Kezd az elejéről. Hogyan ismerkedtetek meg?
- Mielőtt hatodikba mentünk volna, a Czikornyai és Patzában vásároltam, épp fizetni készültem, amikor megláttam őt, amint pipiskedve próbál levenni egy könyvet a polcról. Természetesen segítettem neki, mert mindig is tetszett nekem, de sosem volt lehetőségem randira hívni. Kicsit megszeppent, amikor mellé léptem – Blaise arca mosolyra húzódott. - Beszélgetni kezdtünk, aztán kiderült, hogy egy csomó közös dolog van bennünk... Tudod, hogy megy ez...  Fel sem tűnt, hogy együtt lépünk ki az üzletből, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, meghívtam egy kávéra. Aznap este írtam neki egy levelet, hogy szeretnék vele többet találkozni. Azon a nyáron sok időt töltöttünk együtt, sétáltunk, elköltöttünk néhány csodás vacsorát, sokszor előfordult, hogy egész éjjel leveleztünk. A téli szünetben apám kezében landolt a bagolypostám. Rákérdezett Mandy származására, és amikor közöltem vele, hogy félvér, akkor kiborult, ordibálni kezdett velem, hogy mégis mit képzelek magamról, veszélybe sodrom a családomat.... Blablabla... Tudod, miről beszélek – nézett rá sötét szemeivel Blaise. Draco némán biccentett egyet.
- Miután visszatértünk az iskolába, elmondtam Mandynek, mi történt. Féltem, hogy elhagy ez miatt, de szerencsére nem így történt. Titokban találkozgattunk hónapokig, majd kitört a háború. Miután Mandy elveszítette a szüleit a minisztériumi „tisztogatásban", előállt azzal az ötlettel, hogy szökjünk meg, mert nem érzi magát biztonságban, a Potter gyerekben egyáltalán nem látta a reményt. Egy időnyerővel jelent meg. A terv az volt, hogy visszamegyünk egy napot az időben és Boszniába szökünk. Megpróbáltam őt lebeszélni erről az őrült ötletről, tekintve, hogy az időutazás még kezdetleges tudománynak számít. Végül beadtam a derekamat, mert én is arra vágytam, hogy együtt legyünk.
Draco csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Nem gondolta volna, hogy a barátja is hasonló szörnyűségeken ment keresztül.
- Tudtommal az összes időnyerő megsemmisült a Misztériumügyi Főosztályon zajló csata közben – kotyogott közbe a szőke férfi, közben töltött magának még egy pohárral, mert egyszerre túl sok információ birtokába jutott.
- Igen, ez így is történt. Azonban jó párat eltulajdonítottak, mikor a minisztérium elkezdte kivizsgálni a dolgozók származását. Miután rájöttek, hogy dézsmálják a készletet, elátkozták a tárgyakat. Mandy apja is ellopott egyet, de fogalmunk sem volt arról, hogy átok ül rajta.
- Mi történt?
- Miután megpörgette az időnyerőt, elgörbült a tér, elhomályosodott körülöttem minden. A sebességétől rosszul lettem, behunytam a szemem. Akkor nyitottam ki újra, amikor Mandy kétségbeesetten káromkodott egyet, mert úgy tűnt, nem sikerült visszaugrani az időben. A következő pillanatban a kezében lévő időnyerő magától megmozdult, egyre gyorsabban forgott... - Blaise szeme könnybe lábadt. - ... Mandy homályosodni kezdett, végül a tárgy magába szippantotta.
Blaise előhalászta az öltönye zsebéből a nyakláncot.
- Ezért nem találják sehol! - világosodott meg Draco hirtelen. - Nem az a kérdés, hogy hol van, hanem, hogy mikor.
- Úgy gondolod, hogy életben van? - kérdezte Zambini, miközben a remény parányi szikrája lobbant a szemében.
- Nem kizárt, de erre csekély az esély.
- Most azon dolgozom, hogy megtaláljam. Felkerestem egy időmágust, aki igazán profi a szakmában. Az ő állítása szerint életben van, viszont csak akkor találom meg, ha nyomot hagy maga után, és ahhoz, hogy találkozzak vele feltétlenül szükségem van a pontos dátumra.
- Mi van, ha az ókorban rekedt? Onnan aligha tudna üzenni... - bizonytalanodott el Draco.
- A professzor azt mondta, hogy ezzel az átokkal sem képes az időnyerő ötven évnél távolabbra utaztatni a használóját.
- Akkor ha jól számolom, Mandy most legfeljebb 70-71 éves lehet...
- Ha élne, biztos megkeresett volna... - hajtotta le szomorúan a fejét Zambini.
- Van valami teóriád?
- Több is... Bár, ezek közül a leglogikusabb, hogy meghalt az első varázslóháborúban.
- Az nem lehetséges, hogy álnevet használ? Lehet, hogy mindvégig a közeledben volt... - tárta szét karját tanácstalanul Draco.
- Van benne valami! Majd a Merengőben megnézem, hatha találok valami nyomot.
- Ha megvan a pontos dátum, mot akarsz tenni?
- Visszautazok az időben és megkeresem.
- Szép terv, de vannak buktatói. Mi történik, ha nem vagy elég pontos?
- Ezt ki tudjuk küszöbölni. Nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy az átok miatt soha nem térnék vissza a saját időmbe.
- Baszd ki! - Draco hátradőlt a bőrfotelben. Eddig is tudta, hogy Zambini nem az, akinek mutatta magát. Sosem gondolta volna, hogy ez a nagyképű pöcs egyszer fel fogja adni az életét egy nőért.
- Kösz, hogy meghallgattál - törte meg a csendet Blaise. -  Most már tölts egy kis lélekerősítőt, mert totál ki vagyok.
Draco engedelmeskedett, majd együttérzően így szólt:
- Sajnálom, ami veletek történt.
A srác gyorsan kiitta pohara tartalmát.
- Kösz, haver – mondta szomorúan. Blaise arca komollyá változott, majd folytatta: - Tanulj az én esetemből, Draco. Minket elválasztott az idő, olyan mintha a holnap emlékét kergetném, de nem adom fel, amíg van remény. Sosem késő visszaszerezned a nőt, akit szeretsz.
- Ez nem ilyen egyszerű...
- A szerelem sosem egyszerű! – vágott közbe Blaise. Nyoma sem volt már az összetört énjének. - És nem is olyan lehetetlen, mint ahogy sokszor beállítjuk magunknak.
- Nem is tudom...
- Lássuk, mi áll azokban a levelekben!
Draco kényelmetlenül érezte magát. Nem szeretett senkit sem túlságosan bevonni a magánéletébe, azt meg végképp utálta, ha megmondják neki, mit csináljon. Kelletlenül hajolt a medál fölé, Blaise segítségével az összes pergamenfecnit az asztalra tették.
- Baziteo! - Zamibini elképedve figyelte, ahogy a galacsinok pillanatok alatt olvasható levelekké váltak. Pofátlan cimborája azonnal lecsapott az egyikre, de ő sem tétovázott.