Hosszú ideig senki sem mert megszólalni, vagy akár mozdulni sem. Ültünk a vaksötétben egymáshoz húzódva és úgy hallgattuk a rémülettől összeszorult szívvel, ahogy Smaug odakinn tombol és lángot okád. A sárkány körberepülte a Hegyet, hol távolodva, hol közelebb suhanva vadászott, hogy remegett bele a környék, mígnem végül a rémülten elvágtató pónijaink után eredt, és csak messziről, tompán hallottuk, ahogy lecsap. Tudtam, hogy a titkos alagút biztos menedék és Smaug nem árthat nekünk, mégis rettenetesen meg voltam rémülve. Hiába, egy sárkány haragja...

- Mi lesz, ha ránk omlik a Hegy? - suttogtam, és furcsamód ez volt, ami csillapította kissé a törpök ijedtségét.

- Az őseink vájták a csarnokokat és utakat a Hegybe, Jade. - válaszolta Balin. - Ezek nem fognak összeomlani.

Bár a sárkány lassanként eltávolodott, jó darabig nem mertünk még moccanni. Órák telhettek el, mígnem végül Thorin előre hajolt és fülét a sziklának tapasztva hallgatózott, majd felegyenesedett.

- A Féreg még vissza fog térni, hisz a nyomunkra nem talál majd, népem kincsére pedig továbbra is igényt tart. Mi azonban egyelőre biztonságban vagyunk itt. - mondta. - Bár nem sokon múlt. Próbáljuk kipihenni a megrázkódtatást, amennyire lehet, és lássuk, merre tovább.

Előkerültek a mécsesek, melyeket még Tóvárosból hoztunk, világot gyújtottunk bennük és így a félhomályban már láthattunk valamelyest. Egy pillanatra átfutott rajtam a kétely: vajon meddig tart ki a levegőnk, hiszen a rejtekajtó bezáródott és többé már nem tudtunk kijutni. Ez a gondolat járhatott Balin fejében is, aki az ajtót vizsgálgatta a fejét csóválva. A többiek szanaszét; volt, aki megmentett csomagjainkat ellenőrizte és túrta fel, mások még mindig a falnak lapultak. Bombur elterült a földön és úgy zihált és fújtatott, hogy zengett tőle az alagút (még jó, hogy a sárkány nagyban odakinn röpködött és nem hallhatta), Bilbó motyogva bizonygatta, hogy jól van, bár szegény nagy adag bort öntött magára és a földre a kulacsból, melyet megnyugtatásképp a kezébe nyomtak. Kili ellenben meglehetősen elevenen csörtetett oda hozzám, menet közben az egyik mécsest is felrúgva.

- Mégis mi jutott eszedbe, hogy lementél oda? - szegezte nekem a kérdést indulatosan, hogy a bátyjának és a többieknek kellett lepisszegniük. Fáradt sóhajjal emeltem fel a mécsest, mire Óin jóindulatúan kivette a kezemből és inkább ő gyújtotta meg ismét. A kezem vadul remegett.

- A lenti táborba? - megvontam a vállam és igyekeztem higgadt sóhajjal kifújni a levegőt. A kis magánkalandnak még mindig megvolt a mellékhatása, melynek köszönhetően egyelőre inkább nem álltam fel, és aminek most boldogan betudtam egy másfajta hangulatot is, bár vajmi kevés köze volt Smaughoz. - Kicsi vagyok, gyors és könnyű, hamarabb lejutottam, mint közületek bárki tudott volna. Ha megnyugtat a gondolat, még mindig reszketek tőle, mint Dwalin a zöldségtől.

- Meg is halhattál volna.

Mondja az, aki a kaland elején a pónik után ugrott a folyóba. Ehhez képest én sokkal elegánsabban jártam el az imént, pedig tériszonyom van. Kili tovább puffogott, én meg összenéztem Filivel, aki rántott egyet a vállán.

- Igen, meghalhatott volna, ahogy mindannyian. - dünnyögte Bofur. - Amúgy megvagyok én is.

- Hallgass, Kili. - szólt rá kemény hangon az unokaöccsére Thorin. - Ha Jade nincsen, Bofur és Bombur talán már nem élnének.

- Azért biztos vagyok benne, hogy nélkülem is lett volna elég idejük ahhoz, hogy felérjenek. - motyogtam, mert hát eredetileg is így kellett volna történnie. Az én szerepem csak annyi volt, hogy valamivel hamarabb figyelmeztettem őket és így több csomagot tudtunk magunkkal vinni és megmenteni a pusztulástól.

- Úgy tűnik, az adósaid vagyunk, Jade. - Thorin komolyan nézett rám a pislákoló mécsfényben, enyhén meghajtva a fejét. - Megmentetted a társaink életét.

- Honnan tudtad, hogy Smaug kijön a Hegyből? - kérdezte Bofur.

- A kancsóról, amit Bilbó hozott el Ereborból. - válaszoltam. - A sárkányok az utolsó aranypénzig számon tartják a kincseiket. Azonnal tudják, ha valami elvész belőle. Ezt említik a mesék is, igaz? - néztem kérdőn Balinra, aki bólintott. Kili, hogy levezesse indulatát, nagyot rúgott a falba, és Thorin szigorú tekintetének kereszttüzében nem szólt többet. Az, hogy maga Thorin jelenleg ennyire nagyra tart engem azért, amit tettem, mélységesen zavarba hozott, ugyanakkor irreálisan boldoggá is tett a tudat, hogy megint sikerült kivívnom valamivel az elismerését. Ez többet jelentett nekem, mint kezdetben vártam és kívántam volna, hogy jelentsen, és újabb bizonyítéka volt, hogy akaratom ellenére mennyire megkedveltem és tiszteltem a törpöt, akiről tudtam jól, hogy nemsokára elbukik.

Thorinnak abban igaza volt, hogy a sárkány hamarosan visszatér. Hallottuk közeledtét, éreztük, hogy beleremeg a Hegy, ahogy leszáll és visszakúszik aranyágyára. Összébb húzódva pislogtunk egymásra, várva, hogy most mi lesz, de ezután csend honolt mindenütt és nem történt semmi. Odakinn hajnalodhatott már, állította Balin. Nekünk pedig idővel ki kellett találnunk, most mi legyen.

Dori, Bifur és Balin összedugták a fejüket és ötleteltek, és a készleteinkben fellelhető eszközökből olyan homokórát bütyköltek össze, mely fél nap alatt leperegve méri az időt, és így el tudtunk igazodni, odakinn hol járhat a nap és a hold. Erre az órára és a mécsek világára mindig a kijelölt őr figyelt: a gyertyákat pótolta, ha már leégni készültek, és megfordította a homokórát, ha a szemek leperegtek, feljegyezve mellé, hogy a számlálás újraindult. Párosával őrködtünk, talán három órás szakaszokban, a többiek addig vagy céltalanul gubbasztottak, vagy megpróbáltak aludni, néha pedig összedugtuk a fejünket, de nem jutottunk semmire, mert vissza nem volt már út, előttünk pedig Smaug várakozott. Mind tudtuk, hogy nem maradhatunk így örökké, hiszen a készleteink végesek voltak, és az idő elteltével már mécsesből is csak egyet gyújtottunk.

A sötétségben pedig könnyebben születnek az indulatok is, és tanácstalanságunkban a törpök morgolódtak és zsörtölődtek, és végül természetesen szegény kis Bilbót találták meg megint, őt okolva jelenlegi helyzetünkért, amiért elhozta azt a kancsót Smaug orra elől.

Zsákos Bilbó azonban már rég nem az az esetlen, félénk kis hobbit volt, mint amilyennek a kaland elején megismerhettük. Ugyan megmaradt ugyanannak az udvarias, jószándékú figurának, amilyennek egy tisztességes hobbitnak lennie kell, de emellett talpraesett lett és bátor, olyasvalaki, aki nem csak magát de másokat is képes kihúzni a bajból, és ki tud állni magáért még egy tucat elégedetlen törppel szemben is.

- Véleményetek szerint ugyan mi más lehetne egy betörő feladata? - kérdezte mérgesen, és végül a törpök is belátták, hogy igaza van, és a bocsánatát kérték. A kis hobbit elszántan húzta ki magát a félhomályban, ahogy a tekintetek rászegeződtek. - Most pedig felajánlok nektek valamit. Gyűrűm birtokában lemászom, ha eljön a délidő; mióta visszatért, Smaug csendben van odabenn, és remélhetőleg szunyókálni fog akkor, s én meglátom, mire készül.

A törpök természetesen buzgó helyesléssel fogadták Bilbó ajánlatát, így a hobbit készülődni kezdett újabb útjához a Hegy mélyébe, bár cseppet sem lelkesen.

- Nélküled most igencsak el lennénk veszve. - jegyeztem meg, egy kupa teát nyomva a kezébe, melyet hálásan elfogadott.

- Most nem kérem, hogy velem gyere. Ki tudja, ébren van-e és észrevesz. - jelentette ki komolyan. - Jótanács a sárkányhoz?

Elmosolyodtam.

- Ne higgy egyetlen szavának sem. - feleltem. - És vigyázz magadra.

Bilbó tehát felhúzta a Gyűrűt és elindult, mi pedig aggodalmasan pislogtunk abba az irányba, ahol eltűnt.

- Őszintén remélem, hogy Smaug ismét elszunnyadt odabenn. - morogta Thorin. - Bár erősen kételkedem benne: ravasz a vén féreg.

- Talán lehet, hogy mégis elnyomta az álom. - vélte mogorván Glóin. - Azt sem tudom, mióta gubbasztunk itt a sötétben.

- Van már néhány napja. - pillantott a homokóra felé Balin. - Talán a jó szerencse mellénk áll. A mi betörőnk egyszer már kijátszotta Smaugot, netán most is sikerülhet.

- Vagy talán meglephetjük a sárkányt álmában. - jelentette ki heves lelkesedéssel Kili. - Legyőzhetjük őt.

Szegényt persze lehurrogták, de ettől függetlenül az ötlet valahogy mégis megragadt a törpök fejében, és lassanként mindannyiuk arról kezdett beszélni, vajon hogyan lehetne megölni Smaugot.

- A lényeg, hogy váratlan támadás legyen, ne számítson rá. - mondta Fili. - Úgy végezhetnénk vele.

- Ez nem olyan egyszerű, Fee. - próbáltam lehűteni a fiatal törp buzgóságát. - Egy alvó sárkányt megpiszkálni... ki lenne az első, aki vállalkozik rá? A vén Smaugnak is megvan a maga gyengepontja, de kétlem, hogy meg lehetne lepni, főképp a történtek után. Most aztán méginkább vigyázva ül azon a kincsen.

- A kincs...! - sóhajtott fel Thorin. - Ha tudnátok, milyen gazdagság és mily temérdek arany és drágakő volt a kincstárainkban! Oly közelinek tűnik most mindez, és mégsem szabad felednünk, milyen nehéz küldetésbe vágtunk bele. Elrabolt kincseinkhez hozzájutni... ez könnyen az életünkbe kerülhet. Ám ha vállalkozásunkban el is akadunk és a Féreggel nem tudunk mit kezdeni, akad még egy dolog, mely a betörőre vár, amit mindenképpen meg kell szereznie. Az Arkenkő! Az Arkenkő, melyhez semmi sincs hozzáfogható.

A törpök áhítattal hallgattak, s engem hirtelen rosszkedv szállt meg az Arkenkő nevének hallatán. A mécsest piszkálva figyeltem Thorin arcát, szemének csillogását.

- Mi az az Arkenkő? - kérdeztem, mintha mit sem tudnék, és a törpök mind felém fordultak.

- Az Arkenkő... Erebor éke, a Magányos Hegy Szíve. - mondta végül Thorin. - Nincs csodálatosabb s nemesebb Erebor egész kincstárában. A régi időkben a nagyapám, Thrór ékköve volt, mely a trónja fölött ragyogott és tündöklése bejárta az egész birodalmat... Hatalmas, fehér drágakő, minden apró részlete tükörsimára csiszolt és tökéletes, és úgy csillog, mint a legvarázslatosabb ezüst, fénye akár a legtisztább holdkő, és makulátlan, akár a legdrágább gyémánt. Nincs legenda vagy dal, mely méltón tudná leírni szépségét! Az Arkenkő volt népem számára a legnagyobb kincs, és nem csak értékében, mert ereje összefogta a törpöket, alapja volt királyságunknak. Ha ismét a birtokomban lehetne...

A törpök buzgón bólogattak szavára, gondolataikban Erebor csarnokait járva és a Hegy kincseinek ígéretén álmodozva. Rosszkedvűen piszkáltam a mécsesben világító gyertya lángját és igyekeztem kerülni Fili és Kili lelkes tekintetét.

Bilbó sokáig volt távol, mi pedig egyre nyugtalanabbá váltunk. Már hosszú órák teltek el azóta, mióta a hobbit elment. A törpök csak találgatni tudtak, mi történhetett vele, él-e még egyáltalán.

- Ha Smaug megmoccan, abba biztos beleremeg a Hegy. - véltem. Én már sejtettem, most van az ideje annak, amikor a sárkány lebonyolítja azt a bizonyos beszélgetést Bilbóval. - Ha utána eredt volna, éreztük volna a jelét.

- De az is lehet, hogy szimplán lángot köpött rá. - szúrta közbe Bofur. - Tudjátok, kilép az alagútból és a sárkány csak egyszerűen...

- Nagyon derűlátó vagy. - csóváltam a fejemet, és ezzel mindannyian visszamerültünk a nyugtalan találgatásokba.

Alig egy fertályóra múlva hatalmasat remegett a Hegy, felborítva minket és a holmijainkat is, és a rengéshez más is társult: iszonyatos, haragos üvöltés... Senkinek sem kellett kérdeznie, mi volt ez. Aztán mégsem történt semmi más, a dühöngés nem folytatódott, és a legközelebbi neszezés az volt, amikor Bilbó támolyogva jelent meg előttünk az alagútban, füstölgő mellénnyel és erőtlenül.

- Óin, orvosságot és kötszereket! - kiáltotta Thorin, hirtelenjében megfeledkezve minden óvatosságról, elkapva a hobbitot, aki földre rogyott volna.

Beletelt néhány percbe, míg magához térítettük Bilbót. Szegény hobbit valóban megsebesült, a törpök pedig igencsak a szívükön viselték a sorsát; Bilbó eddigre meglehetősen fontos lett a számukra, és nem csak a küldetésünkben betöltött szerepe miatt.

- Máskor meg sem említem a lángokat. - Bofur aggodalmasan furakodott közelebb.

- A sárkány csúnyán odapörkölt neked, komám. - állapította meg Óin, miközben igyekezett tőle telhetően ellátni a sérülést. Bilbó rosszkedvűen fészkelődött.

- Mi történt odalenn? - faggatta Thorin.

- Csak színlelte azt, hogy szunyókál. - fogott bele Bilbó. - És nagyon is tisztában van azzal, hogy ti itt vagytok... érzi a törpök szagát.

Ez semmiképpen sem volt jó hír, még úgy sem, hogy Bilbó minden tőle telhetőt megtett, hogy talányok között tartsa Smaugot, és a sárkány számára az ő személyét továbbra is homály fedte. Igyekeztünk megnyugtatni a hobbitot, aki így is igazán kitett magáért, és találgattuk, most vajon mire készülhet a Féreg odalenn; egyikünknek sem volt ínyére a nagy csend, amely a közeledő baj bekövetkeztét sejttette.

Így is volt, valóban. Míg mi Bilbót ápoltuk és tanakodtunk, Smaug csendben lopakodott ki a Hegyből. Haragja, mely ránk zúdult, hirtelen volt és oly erős, mint korábban még nem, mintha csak felrobbant volna mellettünk valami: a falak megrepedtek, törmelék zúdult a nyakunkba és a törpök hanyatt vágódtak egymáson. A támadás közelről jött, rémisztően közelről... a sárkány ott volt a titkos ajtó túloldalán. Túl sokáig bosszantotta az az apró járat, melyből mindig huzat érte és amelyet nem tudott bejárni. Amelyből idegesítő, apró tolvajok bukkantak elő, talányokat és törp-útitársak szagát hozva. A legegyszerűbb megoldást választotta, hogy elrendezze ezt a problémát.

- Szétzúzza a hegyoldalt. - kiáltotta Thorin. - Nem tudhatja a bejárat helyét, de nem is kívánja tudni: inkább rombolja az egész környéket, csak hogy utunkat elvágja és lehetőleg végezzen velünk.

- Ha valaha is ki akarunk jutni innen, azt már csak előre tehetjük, a Hegymély felé. - nyögte Balin, miközben igyekezett kihúzni a lábát Dwalin válla mellől, hogy aztán fivére is kivehesse a könyökét a bordáim közül. A legrosszabbul Glóin és Fili jártak: Glóin arccal előre beledőlt Óin gyógykenőcseibe és a felborult gyertya is megperzselte a szemöldökét, míg Filire Bombur esett rá teljes súlyával. Beletelt egy kis időbe, míg mindenki lekászálódott a másikról, és közben a Hegy végig rengett és ropogott. Balin jelentőségteljesen nézett Thorinra. - És Smaug várni fog.

- Gyorsan, lefelé az alagútba, menjetek beljebb. - rendelkezett Thorin. Olyan távol húzódtunk az ajtótól, amennyire csak mertünk, botladozva előre a vaksötétben, véresre horzsolva a tenyerünket, miközben igyekeztünk talpon maradni vagy tompítani a rengés-keltette eséseket. Most egyikünk sem panaszkodott, hogy a titkos ajtó bezárult; Smaug odakinn biztosan lángtengerben fürdette a hegyoldalt, még így is éreztük a forróságot, hogy vastag sziklafal választott el minket tőle. A kövek a bejáratnál, ahol alig néhány perce üldögéltünk, végül megadták magukat és összetörve kiszakadtak a helyükről, nagy robajjal és súlyos puffanással hullva egymásra, és ahogy az alagút vége beomlott, végleg elzárva a kiutat, nehéz, reménytelenséggel teljes csend borult ránk.

___________________
EGY KIS KÖZÉRDEKŰ:

Mint azt az elején említettem, még évekkel ezelőtt kezdtem el írni ezt a történetet. Az a helyzet, hogy szépen lassan kifogytam a feltölthető fejezetekből, ez volt az utolsó olyan, amely teljesen készen volt. Nem kell megijedni, ez nem jelenti azt, hogy abbahagyom! :) Már készülőben van a következő fejezet, hála a sok pozitív visszajelzésnek, amit tőletek kaptam, az ihlet sem fogyott ki belőlem.

Ugyanakkor az életem most meglehetősen mozgalmas szakaszában van éppen. Egy költözés közepén vagyok, ami a vártnál jóval lassabban halad (mindig úgy szokott XD), emellett pedig esküvőre is készülök ^^ Szóval csupa jó dolog, csak nyilván elveszi az energiám, időm, ihletem nagy részét.

Éppen ezért arra kérlek titeket, legyetek türelmesek, ha esetleg lassan haladnék az elkövetkező időszakban a feltöltéssel. Nem szándékozom félbehagyni ezt a történetet; a tervek szerint még 14 fejezet van hátra (eredetileg 9 lett volna, de végül kibővítettem), valamint lesznek még rajzok, egyebek is. Jelentkezem, amint tudok, és köszönöm az eddig nyújtott támogatást, tetszésnyilvánítást, kommenteket és mindent! <3