18. Az első penge (2)

"Már az elejétől fogva kötődést éreztem feléd, Dean. Rokonlelkek, ha úgy tetszik. Te és én sokban hasonlítunk."

A nagy, és rettegett Káin; a gyilkolás apja, a Pokol Lovagjainak teremtője… Megnősült? Hát, ilyet aztán nem mindennap hall az ember, az is biztos.

   - Semmi. Még pornót sem találtam- tudatta a többiekkel Crowley, megtörve így a szobában beállt csendet, egyúttal kizökkentve a lányt a felfedezése miatt keletkezett sokkból.

   - Azt hiszem rájöttem miért szállt ki a játékból annyi évvel ezelőtt- közölte JD.

Feléjük fordult, majd kinyújtotta a kezében fogott fényképet. Crowley menten lecsapott rá, míg Dean csak mellé lépve tanulmányozta a fotót.

   - Bájos. Kissé egyszerű- alkotott róla véleményt a király – Ő meg kicsoda?

   - Káinon is volt egy hasonló gyűrű- mutatott rá a részletre.

   - A gyilkolás apja felszedett valakit- értette meg a Winchester elsőként a kettő közül.

   - Bingó- bökött az irányába JD, azután a kifejezése gondolkodóra váltott – Vajon mi történhetett vele?

A kérdésre sajnos nem érkezett válasz; helyette viszont az összes ajtó becsukódott egyetlen pillanat alatt, ami rögtön riasztotta a csapatot.

   - Visszajött- kapta fel a fejét Dean – Indulás.

Azonnal a bejárathoz sprinteltek, hogy megpróbálják kinyitni, azonban a zárat mintha valami természetfeletti erő tartotta volna. Egyszerűen képtelenség volt felfeszíteni. Bent ragadtak.

   - Hátsó ajtó!- kiáltott fel a lány, s már irányt is változtatott.

Épp azon volt, hogy átvágjon a nappalin, amikor a semmiből Káin jelent meg előtte. Seperc alatt lefékezett a démon láttán, sőt, még azt is fontolóra vette, hogy visszarohan az ajtóhoz; csakhogy ezt gyorsan kizárta, köszönhetően a félelemtől földbe gyökerezett lábának.

Basszus. Francba. Fenébe. Ezek voltak a fő gondolatai, amint szemtől-szembe találta magát a ház tulajdonosával. Az említett fél ellenben cseppet sem tűnt dühösnek. Mintha számított volna a visszatérésükre. Vagy csak a rengeteg életéve alatt elsajátította az érzelemmentességet. Mindkét opció reálisnak bizonyult.

   - Az hozzám tartozik- szólalt meg kimérten.

JD addig nem is tudta miről beszél, míg Crowley át nem nyújtotta neki a feleségéről készített képet, amit egészen eddig a kezében szorongatott.

   - Elnézést- szabadkozott a király megrettenve – Rendkívül gyönyörű teremtés, csak úgy mellékesen.

Hülyeség volt azt hinni, hogy a szituáció ennél már nem lehet rosszabb; ugyanis a következő másodpercben bebizonyosodott, hogy ez igenis lehetséges:

Hirtelen kintről érkező autók fényszórója világított be az ablakon, tudatva velük, hogy nincsenek egyedül. Dean sebesen ott termett, és elhúzva a függönyt óvatosan kipillantott az üvegen át. A látvány nem egészen volt bizalomgerjesztő. Odakint egy terepjáró parkolt, belőle pedig hat démon pattant ki egymás után.

   - Úgy sejtem ők nem magával vannak- lépett vissza Dean a többiekhez.

   - Nem- értett egyet Káin.

Ekkor egy hangos kiáltás szelte át a levegőt, ami nem máshoz tartozott, mint az egyik kinti démonhoz:

   - Akkor azt hiszem nem várhatunk tovább. A barátotok, Tara rendkívül segítőkész volt! Egészen megeredt a nyelve… miután lenyúztam a bőrét.

Francba.

Nem egészen ezt értette az alatt, hogy többé nem akarja látni a nőt. A jövőben figyelnie kell arra, mit mond.

   - Mi nem akarunk bajt, Káin- folytatta – Csak a királyt akarjuk, a Winchester-t, meg a lányt. Új mesterem van, akit le kell nyűgöznöm, és lefogadom, hogy annak a háromnak a leszállításával elérném a célomat.

Dean erre felvont szemöldökkel pillantott a néhai keresztúti démonra.

   - „Mester”?

   - Abaddon- adott választ Crowley a szemét forgatva – Azoknak ott kint mind meg kell halnia. Én összesen számoltam…

   - Túl sokan vannak- vágott közbe a vadász, majd a következő szavait már Káinnak intézte – Az a cucc, amit az ajtókra rakott, ami bent tart minket. Őket kint fogja tartani?

   - Egyelőre- bólintott.

   - Oké- másolta le a gesztust Dean, aztán megindult az ajtó felé – Elbarikádozom a bejáratokat. Készüljetek fel a harcra.

Hogy mi? Harcolni? Ekkora túlerővel szemben? Teljesen megőrült?

   - Sok szerencsét hozzá.

   - Hogy mondja?- torpant meg a fivér a démon szavait hallva.

   - Felfedtétek az otthonomat- magyarázta – Felfedtetek engem.

   - Ó, boo-hoo!- vágta rá – Ez van!

   - Bátor, de impulzív- elemezte őt Káin – Tényleg felérsz a hírnevedhez.

   - Milyen kár, hogy ez magáról már nem mondható el- vágott vissza idegesen.

   - Mit mondhatnék?- vont vállat – Visszavonultam. Ha ezt túlélitek, szívesen meghívlak titeket az utolsó vacsorára, amit ebben a házban fogyasztok majd el, mielőtt ismét eltűnök. Ez a legkevesebb, amit tehetek.

Azzal besétált a konyhába, ahol elkezdett kipakolni a hazahozott bevásárló táskákból.

JD mindössze hitetlenül meredt rá, nem értve, mégis hogy képes ezt ilyen lazán kezelni. Ő például pillanatokra volt a pánikolástól és a teljes összeomlástól.

Hárman hat ellen? Az pont a duplája annak, mint amennyien ők voltak. Remek. Legalább számolni nem felejtett el. Mégis hogy fogják ezt megoldani? Ő még egyszer sem verekedett démonokkal az emlékei elvesztése óta; mi van, ha alulmarad? Hiszen nekik szuperképességeik vannak, ő meg csak egy ember. Mégis mit tehetne ő ellenük?

   - Rendben, én ezt intézem- végzett a barikádozással Dean – Maga menjen az előszobába.

Crowley biccentett, azután belépett a nappaliba, és magára csukta a helyiségeket elválasztó dupla üvegajtót.

Dean ezalatt kiszúrta a konyha küszöbén szoborrá dermedt lányt, akihez ezt követően egyből oda is sietett.

   - Hé- fogta meg mindkét kezével a másik vállát, rázva rajta egy kicsit – JD, hallasz engem?

A megszólított ettől nyomban feleszmélt, és tekintetét az őt vizslató zöld szempárra vezette.

   - Jól vagyok- felelt előre a fel nem tett kérdésre.

Ezt azonban a Winchester egy másodpercre sem vette be.

   - Nem baj az, ha félsz- próbálta megnyugtatni – Még nem volt dolgod démonokkal, mióta velünk vagy. Ez most húzós lesz, nem is kicsit. Éppen ezért fogsz belőle kimaradni.

A lány azt hitte nem jól hallotta.

   - Hogy mi? Nem, az kizárt. Segítek neked.

   - Nem, nem fogsz- jelentette ki – Itt maradsz a konyhában Káinnal, ahol valamennyire biztonságos.

   - Ez hülyeség, és te is tudod- tiltakozott – Van fegyverem, tudok harcolni, akkor meg miért nem…

   - Mert nem engedhetem meg, hogy bajod essen- válaszolta – Én elbírok velük, miattam ne aggódj. De te még nem állsz készen.

   - Dean…

   - Én nem állok készen arra, hogy kiengedjelek közéjük- javította ki magát.

Az idősebb testvér vallomása elég volt ahhoz, hogy teljesen elhallgattassa a lányt, és eloszlassa benne a további tiltakozás minden maradékát. A szívét melegség járta át a szeméből sütő aggodalomtól, mire pedig észbekapott, már ki is mondta egy apró bólintással:

   - Rendben. A konyhában maradok Káinnal.

A beleegyezését hallva a vadász megkönnyebbülten felsóhajtott, és leengedte két karját az oldala mellé.

   - Köszönöm- hagyta el a szó a száját halkan. Ezután a tekintete megtalálta az időközben asztalnál helyet foglalt háztulajt, s a kifejezése újra dühösbe csapott át. Dean egy másodperccel sem habozott tovább, kikerülte JD-t, majd beviharzott a helyiségbe. – Szóval ez a nagy terve?! Kukorica?! Mégis mit nem veszek itt észre? Úgy értem nem mintha maga gyáva lenne.

Káin felnézett a kukorica hántolásból, megszakítva a munkafolyamatot, amíg komoran válaszolt:

   - Mióta kér a nagyszerű Dean Winchester segítséget másoktól? Ez nem úgy hangzik, mint a férfi, akiről annyit olvastam a démonmosdók falain. Talán kijöttél a gyakorlatból. Derítsük ki.

A démon ezt követően csettintett egyet, minek következtében két dolog is történt egyszerre: JD egyet pislogott, s mire kinyitotta a szemét, már a konyhát és nappalit elválasztó keskeny folyosórészen találta magát; a konyhából nyíló hátsóajtó kitárult (hiába a hatalmas, nehéz hűtő, ami elbarikádozta), azon pedig két démon sétált be.

   - JD?- kereste őt a tekintetével Dean, miután felfogta a jövevények jelenlétét. Mikor megtalálta a lányt (akinek tőle való hirtelen távolsága egyáltalán nem volt ínyére), a kifejezése előbb értetlen lett, azt követően meg dühössé vált, ahogyan szúrósan rámeredt az asztalnál ülőre. – Ez meg mi a fene?

   - Csak nem gondoltad, hogy kihagyom a hölgyet a mókából?- vonta fel a szemöldökét – Mindkettőtöknek bizonyítania kell.

   - Nekem mégis miért?- tárta szét a karját az említett enyhén kiakadva.

Káin nem felelt; csupán csettintett még egyet, ezzel újra becsukva az ajtót.

A démonpáros óvakodva méregette őt.

   - Ó, velem ne törődjetek- legyintett, majd ugyanazzal a kézzel Dean irányába gesztikulált – Szolgáljátok ki magatokat.

Két fekete szempár bámult rá a helyiség túloldaláról. A Winchester előhúzta a démonölőkést a dzsekijéből, közben még vetve egy utolsó pillantást a mögötte állóra.

   - Menj a nappaliba- utasította, továbbra is eltökélten akarva, hogy kimaradjon a harcból.

A háztulajnak azonban más tervei voltak. Amint JD az üvegajtó kilincséért nyúlt, az Káin erejének köszönhetően bezárult. Nem volt hová menekülni.

Ha ez nem lett volna elég, a tőle bal oldalra lévő falon betört az ablak, rajta keresztül pedig az egyik démon ugrott be. Nála valamivel idősebb srác volt, kifogástalan fizikummal, valamint arcán ördögi vigyorral. Szeme feketére váltott a következő pislogás után, amitől akaratlanul is kirázta őt a hideg.

Nem állt erre készen. Egyáltalán nem.

   - Dean?- hagyta el a száját segélykérőn.

A vadász menten felé kapta a fejét. Meglátta a rá leselkedő veszélyt, mire első dolga volt megindulni annak irányába. Csak arra nem számított, hogy az ő oldalán is betörik egy ablak, üvegszilánkot szórva rá eléggé közelről. Azon át egy negyedik pokolbéli jutott be, aki nem habozott, hogy rávesse magát.

Sikeresen elrántotta őt a konyha bejáratától, majd rögtön hasba is vágta az öklével. A Winchester-nek ez meg sem kottyant, válaszként egyik lábát megemelve elrúgta a démont a közeléből. A fickó azonban nem hagyta, hogy ennyivel legyőzzék; lendületet vett, majd ismét nekiugrott a bátynak, ezúttal durván áthajítva őt a konyhaasztalon, egyenesen az ott várakozó páros lábai elé.

Ezalatt JD démonja közelebb lépett hozzá. A lány reflexből hátrálni kezdett. Szemét végig a srácon tartotta, figyelve a mozdulatait. Lassú volt és óvatos. Húzta az időt. Így akart még inkább ráijeszteni.

Dean eközben megölte az egyik démont, viszont a másik kettő ezt követően rögtön visszaküldte őt a földre. Felrántották a két karjánál fogva, aztán háttal nekiszegezték az asztalnak. A nő elragadta tőle a kést, mialatt a fivér szüntelen küzdött azért, hogy felülkerekedjen.

A srác egyszercsak megállt. Alig 3 méternyire volt a lánytól, mégsem tett semmit. JD egyre idegesebb lett. Nem tudta mire számítson. Az agya megtelt lehetséges támadóopciókkal, teljesen kibillentve őt a koncentrációból. Végül ez lett a veszte.

A démon hirtelen kinyúlt felé, megragadta a csuklóját, és erőteljesen magához húzta. Mire bármit reagálhatott volna, már landolt is a másik ökle az arcában. Az ütésbe belevitt lendülettől a lány feje oldalra fordult, a szájában pedig azonnal vér ízét érezte meg.

Megpróbálta kiszedni a kezét a szorításból, ám a mocsok vasmarokkal fogta azt. Jöhetett a tipikus filmes megoldás: a térdét felrántva rendesen ágyékon találta. Ettől a démon előre görnyedt, megadva a lehetőséget JD-nek arra, hogy bevigyen egy határozott jobbhorgot. Az eredmény pont az volt, amit szeretett volna: a srác egyensúlyát vesztve landolt a padlón, elengedve zuhanás közben a másik fél csuklóját.

Sikerült. Szabad volt.

De nem sokáig.

   - Remekül haladtok- jegyezte meg Káin, felbontva egy üveg sört.

Dean haragos pillantásokat küldött az irányába, majd a felgyülemlett dühöt használva messzire rúgta az őt lefogó nőt. Ezután a férfival is váltott pár ütést, aminek végeztével az nekivágódott a konyhapultnak.

JD ellenfeléhez csatlakozott egy társ a betört ablakon át. Immár két fickó tornyosult fölötte, támadásra készen.

   - Ó, ne már- húzta el a száját kelletlenül, tekintetét váltogatva kettejükön.

Egyszerre mozdultak. A magasabb egy ütéssel indított, amit a lány épphogy kikerült. Az alacsonyabb eközben kihasználta, hogy rá nem figyelt, és elkapva a bal karját a háta mögé csavarta azt. JD felszisszent, s megpróbálta hátra vetni a fejét, azonban a páros másik tagja ütést mért a térdhajlatára, ezzel a földre kényszerítve őt.

Csak ezt ne, szaladt át az elméjén a gondolat. Alapszabály, hogy ne kerülj a földre. Onnan nehéz visszajönni. Ha nem sikerül, akkor neked véged van.

Hirtelen ötlettől vezérelve egyik lábát becsúsztatta a srác mögé, amelyik a karját markolta, aztán sebesen előre hozta azt, kirúgva ezzel a küzdőtársa alól a saját lábát. A démon eleresztette őt, s huppant a parkettán mellette. JD gyorsan felpattant, majd rávetette magát a másikra.

Sorozatosan ütötte az öklével, mígnem elértek a falig. Addigra az alacsony felkelt és utánuk jött. JD agya szinte kikapcsolt, csupán az izommemóriája dolgozott. Mintha a benne lévő vadász feléledt volna, átvéve az irányítást a teste felett. Gyomron térdelte a falhoz szorított démont, azt követően ugyanazzal a lábával hátra rúgott, térden találva a feléjük közeledőt. Utóbbi előre bukott, mire a lány arcba vágta a könyökével.

Dean egy kis rongyot tekert a keze köré, hogy megvédje magát a felé érkező késsuhintásoktól. Mikor elérkezett a megfelelő pillanat, arra használta az anyagdarabot, hogy a nő nyaka köré fonja azt, s rántva rajta egyet előbb a hűtőnek, majd az üveges szekrénynek lökje őt.

A férfi ismét csatlakozott hozzájuk. Dean mindössze hozzá vágott egy fazekat, azután egy rúgással visszaküldte a korábbi helyére.

Mikor a démon újra felállt, a pulton lévő tartóból kiemelt egy kést, s azzal próbált támadni. A vadásznak pont volt ideje visszaszerezni a démonölő pengét a nőtől és megölni őt vele, mielőtt a férfi ráronthatott volna.

JD a földre taszította az eddig lefogott démont, így már mindketten a padlón voltak. A dzsekije belsejéből előhúzta a szimbólumokkal díszitett pengét, mintegy utolsó mentsvárként. Fogalma sem volt, hogy vajon kárt tud-e tenni vele egy démonban, de meg kellett próbálnia.

A magasabb megkísérelt felkelni, csakhogy a lány egy szimpla ütéssel megakadályozta ebben. Ráülve a derekára leszorította, végezetül pedig lesújtott a fegyverrel. A tőr hegye a srác mellkasába fúródott, aki felüvöltött a fájdalomtól.

Káin a kiáltásra odakapta a fejét a folyosón küzdő pároshoz. Arra aztán végképp nem számított, amit akkor látott: a lány pengéje megölte a démont. Belülről kiégette, akárcsak egy angyalpenge tette volna.

De ez mégis hogy lehetséges? Miféle fegyvert hordozott magával?

JD-nek nem nagyon volt esélye megdöbbenni, ugyanis a megmaradt démon megragadta őt a vállánál, majd lendületből hajított rajta egyet. A lány keményen ütközött a fallal, s fájdalmasan felkiáltva csúszott le annak mentén. A penge közben kiesett a kezéből és valahol a szoba közepén kötött ki.

A pokolbéli felhúzta a gallérjánál fogva, nekipréselve őt a lambériának. Bevitt egy ütést a gyomrába, aztán az arcába. JD orrából és szájából folyt a vér, viszont a szörny még nem végzett. Megint eldobta a lányt az egyik irányba. Mintha csak egy rongybabát hajigált volna.

Ellenben komoly hibát vétett. Mivel a szoba közepére lökte őt, éppen a tőre mellé. JD egyből kiszúrta a fegyvert, s nem habozott sebesen a markába zárni annak markolatát; így amikor az ördögien vigyorgó ellenfele megközelítette, mindössze el kellett hajítania azt, amilyen erősen csak tudta.

A teljes pengerész belemélyedt a démon mellkasába; csupán a sötét markolat állt ki belőle. A srác száján és szemén narancsos fény távozott, amint a teste összeesett a parkettán.

Meghalt. Vége volt. Tényleg vége volt.

Megcsinálta. Alig hitte el.

A konyhából zaj hallatszott, mire odakapta a fejét. Dean épp akkor végzett a harmadik démonnal. Torkon szúrta őt a démonölő késsel.

Kihúzta a pengét a halott férfiból, akit aztán egy szimpla mozdulattal lesöpört az asztalról.

   - Ez meg mi a fene volt?- tudakolta Káintól zihálva – Valamiféle teszt?

A háztulaj nagyot kortyolt az italából, mielőtt válaszolt volna.

   - Már az elejétől fogva kötődést éreztem feléd, Dean- mondta – Rokonlelkek, ha úgy tetszik. Te és én sokban hasonlítunk.

   - Aha- biccentett gúnyosan – Persze. Kivéve, hogy én nem öltem meg az öcsémet.

   - Te megmentetted a tiédet- helyeselt – Miért?

   - Mert családot nem hagyunk hátra. Soha- vágta rá.

   - Akkor hol van most az öcséd?- vonta fel a szemöldökét kíváncsian. Felkelt a székből, letette az üveget, majd odasétált a folyosópadlón fekvő lányhoz. – Szép munka. Kiváló harcitechnika.

JD hezitált a következő szavaival.

   - Köszönöm?

   - Mondd hol tanultad?- nyújtotta a kezét segítőkészen.

Mi a fene ütött belé? Miért viselkedett ilyen kedvesen?

   - Ne-Nem tudom- felelte, s bizonytalanul elfogadta a segítségét. Hagyta, hogy a démon felhúzza, azt követően letisztította a fegyverét a nadrágján.

Káinnak nyomban megakadt rajta a tekintete.

   - Az honnan van?

JD követte a pillantását.

   - Ez az enyém- felelte szűkszavúan.

   - Ki adta neked?- fogalmazta át a kérdést.

Mit számított az neki? Miért lett hirtelen ilyen fontos, hogy tudja?

   - Nem emlékszem- zárta rövidre.

Káin mélyen a szemébe nézett, mintha keresett volna valamit. Az arckifejezése olvashatatlan volt, ami csak még frusztráltabbá tette a lányt.

Miért nem bökte ki konkrétan, hogy mit akart tudni? Miért titkolózott? Na és persze: Mégis mit tudhatott róla?

A különös beszélgetésnek végül Dean vetett véget, aki (miután kiszúrta a lány vérrel borított arcát) gepárdokat megszégyenítő gyorsasággal termett JD előtt, hogy az arcát két keze közé fogva felmérje az állapotát.

   - Jól érzed magad? Nem fáj semmi? Nem tört el semmi?- hadarta a kérdéseket egymás után, miközben aggódva vizslatta őt. Akár egy szülő, mikor a gyereke leesett a mászókáról.

   - Semmi bajom, Dean- nyugtatta a másikat szüntelen, végre elszakítva a tekintetét a démonról – Mondtam, hogy megoldom.

A ház tulaja ellenben továbbra is rajta tartotta a szemét. Furcsa érzés fogta el a nála lévő penge láttán, valamint az általa használt harci technikát is érdekesnek tartotta. Megesküdött volna rá, hogy már látta ezt valahol. Csupán azt nem tudta, hol.

A figyelmét az sem kerülte el, ahogyan Dean viselkedése megváltozott a közelében. Egy pillanat alatt lett keményből és durvából gyengéd és törődő; ennek eléréséhez pedig mindössze az kellett, hogy JD-vel legyen.

Káint határozottan emlékeztették egy bizonyos párosra.

Amint Dean 100%-osan megbizonyosodott arról, hogy a társának tényleg nem esett baja, a mogorvaság visszatért belé, s szigorú kifejezést öltve fordult oda a démonhoz:

   - Nem tudom miféle játékot űz itt, és nem is igazán érdekel. Csak adja oda a rohadt pengét.

Káin elnézést kérőn megcsóválta a fejét, majd elindult a nappaliba.

   - Sajnálom, Dean. Nincs mit átadnom neked.

Dean értetlenül követte őt a pillantásával.

   - Hogy mi?

A Lovagok kiképzője ekkor egyhangúan közölte:

   - Már nincs nálam a penge. Eltűnt.

Na ez határozottan probléma.

♤

A malaszt eltávolító procedúra már tartott egy ideje. Castiel fogta a tűt, s lassan húzta ki vele a fénylő anyagot Sam testéből, míg Evangeline ott állt mellettük, készen arra, hogy segítsen, ha szükséges.

Csakhogy a folyamat hatásai elkezdtek mutatkozni a fiatalabb Winchester-en. Iszonyú sápadttá vált, mondhatni közel az eszméletvesztéshez; emellett vér folyt ki az orrából és füléből, ami kifejezetten aggasztó volt a két angyal számára.

Castiel felpillantott a lányra vele szemben. Mindkettőjük arcáról sütött az aggodalom és a bűntudat. Sam nem engedte, hogy megálljanak, ahhoz túlságosan is makacs volt. Ellenben ők mindvégig megőrizték a józan eszüket, még helyette is tisztán átlátva a dolgokat. Némán egyetértettek abban, hogy ez nem mehet így tovább, mikor pedig Evangeline aprót biccentett Castiel fogta magát, és óvatosan kihúzta a tűt a vadász nyakából.

   - Ne mozogj- utasította – Ez csípni fog.

Munkája végeztével az öcs homlokára helyezte az ujját, meggyógyítva őt az erejével.

   - Cas, mi a fene?- értetlenkedett az említett felülve – Mit művelsz?!

   - Teljesen meggyógyítottam a sérüléseidet- felelte higgadtan.

   - És a malaszt?

   - Bármennyi is maradt belőle benned, már felszívódott- magyarázta Evangeline – Gadreel minden maradéka abban van- bökött a tűre – Azzal kell megoldanunk az igézetet.

A Winchester ezt hallva idegesen túrt a hajába.

   - Francba.

   - Sam, én is épp annyira akarom, hogy Gadreel megfizessen, mint te- biztosította őt Cas – De semmi sem ér annyit, hogy elveszítsünk téged. Tudod, az emberlét nemcsak az ételről alkotott nézőpontomat változtatta meg. Hanem a veled kapcsolatosat is. Hiszen most már értem mit érzel.

   - Miről beszélsz?- kérdezte összehúzott szemöldökkel.

   - Az egyetlen, aki még nálad is többször szúrta el, az én vagyok- mondta – És most már tudom, milyen érzés a bűntudat. És tudom azt is, hogy… milyen, amikor sajnálod, Sam. Én is sajnálom.

   - Tudom- bólintott megértőn.

   - Tudod a régi énem…- kezdte elmerengve – Ő nem hagyta volna abba. Ő addig nyomta volna egyre mélyebbre a tűt, amíg bele nem haltál volna, mert számára a célok mindig igazolták az eszközt. De azok után, amiken keresztülmentem… Nos, az a PB és J megtanította nekem, hogy az angyalok változhatnak. Szóval ki tudja? Lehet, hogy a Winchesterek is képesek rá.

♤

Dean leültette JD-t a nappaliban, majd összeszedve a harcnál használt rongydarabot benedvesítette azt a csap alatt. Visszatérve a másik szobába helyet foglalt vele szemben a dohányzóasztalon, s elkezdte óvatosan lemosni a vért az arcáról.

A lány kivételesen nem ellenkezett, mindössze némán hagyta neki. Ha kellett, elfordította a fejét kissé, mikor pedig a vadász szólt, hogy tartsa egyenesen azt is engedelmesen megtette. Dean mindeközben két ujjal tartotta az állát, addig is lefoglalva a szabad kezét. Ha nem így cselekedett volna, akkor minden bizonnyal leütötte volna a királyt, amiért az csak nem volt képes befogni a száját.

   - „Eltűnt?” Hogy érti azt, hogy „eltűnt”?- tudakolta Crowley fel-alá járkálva a helyiségben – Az hogy lehetséges? Az igézet idehozott minket magához, úgyhogy itt kell lennie.

   - Az igézetetek elhozott titeket a penge erejének forrásához- közölte Káin, megállva előttük a nappali ajtajában – Hozzám.

Ezt követően feltűrte a felsője ujját, felfedve nekik a jobb alkarján éktelenkedő vörös heget. Leginkább egy hetesre hasonlított, melynek bal oldalán két pont helyezkedett el egymás alatt.

Amint az egykori keresztúti démon ezt meglátta, egyből hátra ugrott, s egyik kezével keresztet vetett a mellkasán.

Ki hitte volna, hogy egyáltalán tudja hogyan kell?

   - Komolyan? Most?- meredt rá Dean hitetlenül, miután befejezte a lány arcának tisztítását.

   - Az ott Káin Bélyege, te idióta- sziszegte neki tágra nyílt szemekkel.

A név hallatára JD akkora lendülettel ugrott fel a kanapéról, hogy kishíján feldöntötte a továbbra is vele szemközt ülő Winchester-t. Utóbbi értetlenül pillantott rá, enyhén meghökkenve a hirtelen hevességétől.

   - Hé, hé, hé- pattant fel ő is, egyik kezét a társa vállára helyezve – Lassíts, a végén még elszédülsz.

   - Jól vagyok- biztosította, bár nem tagadhatta, hogy a szoba egy darabig még forgott vele a gyors mozdulatot követően.

JD tekintete el sem hagyta a pecsétet. Úgy bámulta, mintha az egyenesen megbabonázta volna. Ezt Káin is észrevette, aki ezután összehúzott szemekkel folytatta, kíváncsian azt illetően, vajon mégis mennyit tudhatott a lány a karján lévő jelről.

   - Magától Lucifertől kaptam- mesélte – A bélyeg és a penge együtt dolgozik. Enélkül a penge használhatatlan. Csupán egy darab ősrégi csont.

   - Egy csont?- vonta fel a szemöldökét Crowley.

   - Egy állat állkapocscsontja- egészítette ki JD – Azt használtad arra, hogy megöld Ábelt, mert ő volt Isten kedvence.

Dean-t először meglepte, hogy ennyi mindenre emlékezett. Aztán elkönyvelte a dolgot azzal, hogy biztosan csak annyira jártas volt a témában, hogy ez megmaradt a tudatalattijában. Vagy mivel ez éppoly általános tudásnak bizonyult, mint a légzés, vagy a beszéd, a lány nem feledkezett meg róla, mikor törlődtek az emlékei.

Egy szó, mint száz: érdekes volt figyelni a kettejük között kibontakozó beszélgetést erről.

   - Ábel nem Istenhez beszélt- rázta a fejét ellenkezőn – Hanem Luciferhez. A bábjává akarta tenni az öcsémet. Nem nézhettem tétlenül, ahogyan megrontotta őt, szóval alkut ajánlottam neki. Ábel lelke a mennyben, cserébe az enyém a pokolban. Lucifer elfogadta… Viszont kikötötte, hogy nekem kellett Ábelt a mennybe küldenem. Ezért hát megöltem őt. A pokol egyik katonájává váltam. Egy Lovaggá.

   - És Lucifer megparancsolta, hogy csinálj még többet- bólintott a lány, elkapva a történet fonalát.

Káin erre szintén bólintott.

   - A lovagjaim és én… szörnyű dolgokat tettünk. Évszázadokon át. Káoszt és sötétséget hoztunk a világra.

   - Aztán találkozott Colette-el- találta ki Dean.

Fél kézzel még mindig tartotta JD-t, ha netán mégis rosszul lenne, és támogatásra szorulna.

A lány ellenben addigra teljesen jól érezte magát. Az egyetlen, ami lekötötte az agyát, az a bélyeg volt, és Káin ahhoz való kapcsolata. Képtelen volt kiverni a fejéből; mintha már hallott volna róla korábban. Méghozzá eléggé részletesen. Komoly deja vu érzése támadt a közelében. És nem éppen a jó értelemben.

   - Ő tudta, ki voltam- sütötte le a pillantását – És hogy mi voltam. Feltétel nélkül szeretett engem. Megbocsátott nekem. Csak egyetlen dolgot kért cserébe.

   - Hogy állj le- motyogta a lány, elkapva a másik fél tekintetét.

Újabb bólintás.

   - Mikor a lovagok rájöttek, büntetést szabtak ki rám- magyarázta – Elragadták tőlem Colette-et, ezért ismét felvettem az Első Pengét, és olyan jó érzés volt újra a kezemben tartani. Lemészároltam vele a Pokol Lovagjait, egytől-egyig.

   - Nem mindegyiket- emlékeztette Dean.

   - Nem- értett egyet – Abaddon megszállta Colette-et, majd pedig egy trükkel elérte, hogy megöljem őt. Dühömben megfogadtam, hogy bosszút állok, ám Colette megígértette velem, hogy felhagyok az öléssel. Ez volt az utolsó kívánsága. Én pedig megígértem neki, hogy leállok. Eltemettem őt, aztán elsétáltam.

   - Nos, én sajnálom. Tényleg- bizonygatta a vadász – De meg kell állítanom Abaddont. Szóval hol van a Penge?

Káin sarkon fordulva rávágta:

   - Nem.

Na ezzel már komolyan felhúzta őt.

   - Hé!- igyekezett utána a Winchester – Idehallgasson, maga rohadék. Lehet, hogy maga végzett az öléssel, de én még nem.

A háztulaj megfordult, kikapta Dean kezéből a démonölőpengét, majd szíven szúrta magát vele. Semmi hatással nem volt rá. Még csak meg sem rezzent.

   - Te soha nem adod fel, nem igaz?- kérdezte komoran.

   - Soha- felelte nyomban.

Káin kihúzta a pengét a mellkasából, s visszaadta azt a fivérnek.

   - Nos, én igen- azzal a szemük láttára köddé vált.

Dean össze-vissza forgolódva kiabált utána.

   - Káin? Káin?!

Eközben odakint megérkezett a hívott erősítés. Vagy egy tucat újabb démon készült arra, hogy betörjön a házba, és elvigye őket.

Halmozódtak a problémák. Ez határozottan nem volt jó.

   - Maradok, ameddig csak tudok- ígérte Crowley, kipillantva az ablakon.

   - Ó, micsoda szent lett magából hirtelen- jegyezte meg Dean gúnyosan, közben felmérve a terepet.

JD nagy levegőt véve megszorította a tőre markolatát. Még volt benne energia bőven, ráadásul nem félt többé. A fegyver jelenléte magabiztosságot és biztonságérzetet adott neki, meggátolva, hogy a félelem eljusson hozzá. Készen állt a végsőkig harcolni, ha azt kellett volna.

Azonban kiderült, hogy nem volt rá szükség; ugyanis Káin a semmiből felbukkant a nappaliban, egyenest a kandalló előtt, s elgondolkodva meredt Colette fényképére.

Tervezett valamit, ez egyértelmű volt. De mégis mit?

   - Mi a fene, ember?- szúrta ki őt Dean – Marad vagy megy? Döntse már el. Kezdek beleszédülni ebbe.

A kérdezett megperdült, azután rögvest a lényegre térve megindult felé:

   - Átadhatom neked a bélyeget Dean, ha valóban ezt szeretnéd.

Deja vu. Ezúttal minden eddiginél erősebben ütötte meg őt.

   - Miről beszél?- értetlenkedett.

Káin lefékezett előtte.

   - A bélyeg átadható valaki olyannak, aki szintén méltó rá.

   - Úgy érti egy gyilkosnak, mint maga?- vonta fel a szemöldökét.

   - Igen- válaszolta.

Dean nem tűnt sértettnek ezt hallva.

   - Használhatom arra, hogy megöljem a szukát?

Ezt nem gondolhatta komolyan. Tényleg hajlandó lett volna megtenni? Ennyire elment volna az esze?

Nem hagyhatta neki. Nem. Semmiképpen. Valami azt súgta… Nem is, inkább üvöltötte, hogy állítsa le. Különben ennek borzasztó vége lesz.

   - Igen- bólintott a Lovag – De azt tudnod kell, hogy a bélyeggel együtt nagy teher is jár. Néhányan megfelelő árnak hívnák.

A Winchester-t ellenben egy cseppet sem érdekelte a figyelmeztetés. A szeme előtt immár csak a bosszú lebegett.

   - Ja, oké, hanyagolja a figyelmeztető címke felolvasását. Megfogott a „megölhetem a szukát” résznél.

Ugye most csak viccelt? Ez nem lehet igaz. Teljesen megőrült. Mennyire vághatták fejbe harc közben? Vagy inkább mennyiszer?

Muszáj volt lebeszélnie erről az őrültségről. Még ha a feladat lehetetlennek is bizonyult, meg kellett próbálnia.

   - Dean- lépett mellé a lány, majd a karjánál megragadva távolabb húzta a vadászt a Lovagtól – Beszélnünk kell.

   - Nem lehetne később? Ez most eléggé fontos…

   - Ahogyan ez is- szakította félbe keményen, mire a fivér nyomban elhalkult – Nézd, ez furán fog hangzani, de bízz bennem, oké? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne végig csinálni ezt.

   - Miért?- kérdezte összezavarodva.

   - Nem tudom megmagyarázni, de…- kereste a megfelelő szavakat – Rossz előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Ha belemész a dologba, akkor annak lehet, hogy szörnyű vége lesz.

Dean oldalvást Káinra pillantott, aztán vissza JD-re.

   - Figyelj- kezdte lassan – Megértem, hogy aggódsz. Nem épp a legstabilabb terv, amivel életemben előálltam, de jelenleg nincs jobb ennél. Itt az esély arra, hogy legyőzzük a ribancot, én pedig nem fogom elszalasztani csak azért, mert neked valami nem stimmel.

Ezt egyáltalán nem így tervezte. Nem szándékozott ilyen durva lenni vele. Amint meglátta a szavai által okozott fájdalmat a másik fél szemében, azonnal megbánta, hogy kinyitotta a száját.

Nem akarta megbántani őt. Soha nem tenné. Szándékosan biztos nem. De annyira úrrá lett rajta az idegesség és a türelmetlenség, hogy még csak nem is volt hajlandó meghallgatni a lány érvelését. Túlságosan elvakította a sikerhez való közelség, és annak reménye, hogy végre megölheti a démont, aki már hónapok óta kínozta őt csupán a puszta létezésével.

Nem hátrálhatott meg. Most nem. Meg kellett tennie. Még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozott a barátjának.

   - Nem így értettem- sóhajtott fel gondterhelten.

JD mindössze összepréselt szájjal bólintott.

   - Semmi baj. Csinálj, amit akarsz.

Na ez is eléggé keserűre sikeredett. De már ő sem tudta visszaszívni.

Úgy látszik a stressz mindkettőjüket elérte.

   - JD…

   - Menj- biccentett lemondóan a háztulaj irányába – Ne hagyd, hogy közéd és a célod közé álljak, csak mert érdekel a biztonságod.

Miért mondott ilyeneket? Mi ütött belé? Ennyire zokon vette volna az elhangzottakat?

Őszintén szólva még ő maga sem tudta. Talán így volt.

Dean még vetett rá egy utolsó pillantást, azt követően kissé hezitálva ugyan, de visszasétált Káinhoz. JD követte a mozdulatait a tekintetével, szólni azonban már nem szólt egy szót sem (bár a megérzése maximum hangerőn üvöltötte, hogy sürgősen tegyen valamit). Ehelyett viszont csak állt egyhelyben, némán, összeszorult torokkal és rettegve.

Ó, mi lesz ebből? Miféle következményekkel kell majd szembenézniük ezután?

Talán mégis mondania kéne valamit. Még egyszer megpróbálni.

Ugyan mégis mit számítana? A vadász már meghozta a döntését.

Kizárt, hogy…

   - Sok szerencsét, Dean- biccentett Káin, kinyújtva felé a jobb karját – Szükséged lesz rá.

Elkésett.

Nem tudott döntést hozni, és ez lett a vége.

   - Igen, ezt sokszor megkapom- tűrte fel a dzsekije, majd az inge ujját is a Winchester – Na vágjunk bele.

Dean nyújtotta a jobbját, amit végül Káin határozottan megragadott az alkarjánál. Abban a pillanatban, hogy a bőrük érintkezett, a bélyeg izzani kezdett a Lovag karján. Vérvörös erek indultak ki belőle, amik sebesen mozogva elérték a kézfejét, azután pedig átterjedtek előbb a Winchester kézfejére, s onnan fel az alkarjára, egyenesen addig a pontig, ahol Káinon is megtalálható volt a jel. A különös alakú pecsét másodpercek alatt megjelent az idősebb testvéren, aki a folyamat befejeztével felszisszenve kapta el a karját a démon markából.

Ennyi volt. Többé már nincs visszaút.

   - Dean?- fürkészte őt kíváncsian Crowley.

JD lélegzetvisszafojtva várt a válaszára.

   - Jól vagyok- szólalt meg pillanatokkal később. Mialatt a lány megkönnyebbülten kifújta a levegőt, addig ő megigazítva a ruháját fordult ismét az előtte állóhoz – Oké, hová rejtette a francos pengét?

   - Semmi sem pusztíthatja el a pengét, úgyhogy belehajítottam azt a Föld legmélyebb óceánjába- magyarázta – Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megtartsam a Colette-nek tett ígéretem. Találd meg a pengét, öld meg vele Abaddont, de előbb még ígérj meg nekem valamit. Mindkettőtök- tette hozzá, kitekintve a szoborrá dermedt lányra a nappaliban – Mikor hívlak titeket, mert hívni foglak… ti jöttök, és te végzel velem a pengét használva- intézte a második felét Deannek.

   - Miért?- kérdezte az említett, látszólag ignorálva a lány érintettségét.

Káin annyit felelt:

   - Azért, amire most készülök.

Egy csettintés a Lovag részéről, és a vadász-démon páros eltűnt a házból. Csak JD maradt.

Vajon miért hagyta meg őt? Mit akarhatott még vele?

   - Nincs mitől tartanod- mondta higgadtan.

Mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

   - Mit akarsz tőlem?- tudakolta, összeszedve a bátorságát.

   - Csupán egy apróságot- válaszolta, miközben tett előre egy lépést.

JD meglepő módon nem kezdett hátrálni. Helyette megvárta, amíg a démon lefékezett előtte.

   - Mi lenne az?

Káin pillantása elmerengett az arcán, mielőtt folytatta volna.

   - Tartsd rajta a szemed. A bélyeg hatása előbb-utóbb mutatkozni fog, akkor pedig szüksége lesz valakire, akire támaszkodhat. Rád lesz szüksége, JD.

   - Miért pont rám?- faggatta értetlenül.

   - Hamarosan el fogja nyelni a sötétség, neked viszont az lesz a dolgod, hogy kivezesd a fényre. Legyél számára a fény, ami mutatja neki az utat. Legyél neki az, ami Colette volt nekem. Ha ezt megteszed, akkor nem eshet bántódása. Egyikőtöknek sem.

Ez meg mégis mit akart jelenteni? „Legyél számára a fény”. Hogyan?

JD már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen hangosan is, azonban mire eljutott volna a beszédig, addigra ő is odakint találta magát az Impala mellett. A hideg szél egyből megcsapta, aminek hatására szorosabbra húzta a dzsekijét, így menekülve az esti hűvös elől.

Észrevette az előtte álló Dean-t és Crowley-t, akik megérezve valaki jelenlétét maguk mögött menten megfordultak. Előbbi arcáról sütött a megkönnyebbülés, míg utóbbiéról inkább csodálkozás volt olvasható.

   - JD- rohant oda hozzá a Winchester, sietve felmérve őt esetleges sérülések után kutatva – Minden rendben?

   - Semmi bajom- nyugtatta meg.

A ház ajtajai ekkor mind kinyíltak, s az összes kint összegyűlt démon beviharzott rajtuk keresztül az épületbe. Amire azonban nem számítottak az az, hogy a „mágikus zár” ezután ismét felkerült. Vagyis hiába jutottak be, kijönni már nem tudtak.

   - Mindannyian csapdába estek odabent- állapította meg Crowley.

   - Vele- fűzte hozzá JD, Káinra célozva.

Az ablakokból rövidesen vörös fény áradt kifelé, ami hol kialudt, hol visszatért. Nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy rájöjjenek arra, mi zajlott odabent:

A gyilkolás apja újra belefogott az ölésbe.

♤

Perceken belül elhagyták a ház területét. Tudták a harc végkimenetelét, ezért értelme sem lett volna a maradásnak. Meg különben is. Miért is maradtak volna? Ennél most akadt fontosabb dolguk is.

Néhány kilométer megtétele után azonban Dean lekanyarodott egy hajódokkra, s leállította Baby-t. Az autóra csend borult. A sofőr komor arckifejezéssel meredt maga elé, a mellette ülő lesütött szemmel tanulmányozta az ölében pihenő kezeit, a hátul trónoló király pedig érdeklődve váltogatta a tekintetét kettejük között, várva, vajon melyikük szólal meg előbb.

Fültanúja volt a páros korábbi kis „veszekedésének”, ami kétségkívül még mindig kihatott rájuk. Mindketten frusztráltak voltak és fáradtak, emellett nem meglepő mód túl makacsok ahhoz, hogy beszéljenek a problémájukról. Legalábbis úgy nem, hogy közben egy harmadik fél is jelen volt velük.

Akkor hát kénytelen volt egymaga megtörni a jeget.

   - Igaza volt, tudod- kezdte előre hajolva – Tényleg méltó vagy.

   - Ó, remek- nyögött fel a vadász a szemét forgatva – Most maga is át fog menni érzelgősbe?

Crowley lassan megcsóválta a fejét, majd két karjával megtámaszkodott az előtte lévő ülés támláján.

   - A te bajod barátom az, hogy senki nem utál téged jobban saját magadnál. Hidd el, én már próbáltam.

JD a szeme sarkából kiszúrta, amint Dean állkapcsa megfeszült a szavak hallatára. A lány automatikusan oda akart nyúlni, hogy megfogja a kezét, és megpróbálja felvidítani, ám valamilyen okból végül mégis megálljt parancsolt ennek a késztetésnek.

Később, gondolta magában, miközben elfoglaltságként a dzsekije ujját húzogatta.

Ezalatt a Winchester úgy döntött, hogy témát vált:

   - Szóval, hogyan találjuk meg a pengét?

   - Te nem kutathatod át az óceán fenekét, de én igen- vágta rá a démon, kiszállva a kocsiból – Úgyhogy majd én megtalálom, aztán pedig elhozom az új tulajának.

Készült elteleportálni, csakhogy ekkor Deannek eszébe jutott még valami:

   - Láttam magát, Crowley- közölte kilépve a járműből – Káin házában. Seperc alatt lerendezte azt a kis mitugrász démont, aztán meg hátra dőlve élvezte tovább a showt.

JD összeráncolt szemöldökkel hallgatta a beszélgetést. Mégis mikor volt ideje a fivérnek arra, hogy Crowley-t figyelje? Ő mindebből semmit sem vett észre. Lefoglalta, hogy mentse az életét.

   - Maga tudta- folytatta a vadász megkerülve az Impalát, így a király előtt kikötve – Tudott a bélyegről. Tudott Abaddonról és Káinról. Tudott az egészről. És kijátszott minket. Miért?

Crowley pusztán vállat vont.

   - Nekem soha nem adta volna oda a pengét. Na de mégis ki tudna neked nemet mondani? Szükségem volt arra, hogy játsszátok a szerepetek.

   - Azt is tudta, hogy követnek minket, mégsem szólt egy szót sem- vádolta meg.

Felrémlett benne a fickó, aki gyanúsan bámulta őket még a bárban. Ő volt az egyik démon, akit később megölt a házban. Sejthette volna, hogy nem a semmiből került oda a haverjaival.

   - Nos, volt egy olyan érzésem, hogy Káin majd látni akarja a harcosát akció közben- magyarázta ártatlanul – Te, meg pár démon egyenlő harcest.

A Winchester keze ökölbe szorult az oldala mellett. Közel volt a robbanáshoz, azonban egyelőre tűrtőztette magát. Esélyt adott a démonnak arra, hogy meneküljön. Fene se tudja miért.

   - Tara meghalt. Magának köszönhetően- sziszegte – JD is majdnem meghalt.

A lány a neve hallatán kíváncsian kipillantott oldalra. Dean szinte remegett a dühtől. Crowley pedig még csak meg sem rezzent.

   - Omlett. Törött tojás. És a többi- legyintett – JD-nek meg kutya baja. Egyedül elintézett két démont, ami nem semmi egy tulajdonképpen kezdő számára. A kis barátnőd keményebb, mint amilyennek látszik, Mókus.

Abban a pillanatban, hogy az utolsó szó elhagyta a száját, Dean ökle erőteljes lendülettel landolt a démon arcában. JD ekkor elkapta a pillantását róluk, s inkább átirányította azt a lábánál pihenő kazettás dobozra.

De rég volt, amikor utoljára meghallgatott egyet közülük. Akkor és ott kedve lett volna berakni egyet a lejátszóba, csak hogy megtöltse valamivel azt a borzasztó nyomasztó csendet, ami körülvette. Plusz ezzel legalább a figyelmét is elterelhette volna a fejében kavargó gondolatokról. Ó, hogy mennyire szeretett volna elmenekülni attól az aggasztó kis hangtól, amelyik nem hagyta békén, mióta eljöttek Káin házából.

   - Miután megöltem Abaddont…- morogta a vadász, visszaszorítva az indulatait -…maga jön!

   - Ezt most nem gondolod komolyan- hitetlenkedett Crowley – Olyan jól szórakoztunk ma. – Dean sarkon fordult, hogy visszaszálljon a kocsiba, mire még gyorsan hozzá tette. – Idehallgass. Még a pengével együtt is szükségünk lesz minden segítségre Abaddon ellen.

JD pontosan tudta, mire célzott: rá akarta venni Dean-t, hogy rendezze végre a dolgokat Sammel, és a segítségét kérje az ügyben. Ez kissé meglepő volt. Nem hitte volna, hogy a királyt ennyire érdekelték a testvérek. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy csak a saját érdekei vezérelték. Holtan akarta látni Abaddont, ezért pedig bármit megadott volna, bárkit harcba hívott volna, aki elérhető volt. Ennélfogva Sam-et is.

A Winchester megtorpant. JD nem látta az arcát, viszont sejtette, hogy mit tükrözhetett. Mikor végül megszólalt, a hangja irritáltnak és egy cseppet fáradtnak hatott:

   - Menjen és találja meg a pengét.

Crowley frusztráltan felsóhajtva megrázta a fejét.

   - Veletek fiúkkal mindig van valami, nem igaz?

Azzal eltűnt a szemük elől.

Így, hogy már nem koncentrált másra, Dean megérezte magán a lány égető tekintetét. Szinte lyukat fúrt vele a hátába, de ő csak nem reagált rá. Mindössze állt az autónak háttal, meredten bámulva az előttük lévő dokkra. Bal tenyere időközben a jobb alkarjára került, óvatosan dörzsölve a területet, ahol immár a bélyeg virított.

A fivér megesküdött volna rá, hogy égette a bőrét. Mintha tűzbe tartotta volna. Egyre intenzívebb lett, mígnem már nem bírta tovább. Felszisszenve feljebb rántotta a dzsekije ujját, s tüzetesen méregette a pecsétet. Nem vett észre semmi különöset. Biztosan csak beképzelte.

Na de ha így volt, akkor miért érezte még mindig a fájdalmat? Az is illúzió lett volna?

   - Dean?

A megszólítás váratlanul érte, aminek következtében egyből meglepetten fordult a forrás irányába. JD alig pár lépésnyire állt tőle, arcán színtiszta aggodalommal, és talán egy kevés félelemmel. Szemével megtalálta Dean karját, amin a bélyeg virított, mire a kifejezése még nyugtalanabb lett.

Huh. Nem is hallotta őt kiszállni a kocsiból? Ennyire elmerült volna a gondolataiban?

   - Jól vagyok- felelte rekedten, majd sebesen megigazította a dzsekijét, eltakarva így a jelet a bőrén.

JD a fejét csóválva tett egy lépést felé.

   - Nem, nem vagy. Ahogyan én sem. Ami ma történt…

   - JD, sajnálom- szakította félbe sietősen. Nem vallott rá, hogy ilyen egyszerűen bocsánatot kérjen valami miatt, ám vele valahogy most mégis könnyen jött. – Amiket mondtam a házban, én nem úgy értettem.

   - Tudom- biztosította bólintva – Csak ideges voltál, és meg akartad ragadni a lehetőséget, amíg lehetett. Megértem. Én is sajnálom. Nem kellett volna úgy reagálnom, ahogy.

   - Te csak próbáltál vigyázni rám.

Valaki vigyázni próbált rá. Ilyen is régen történt vele.

   - Nem mentem vele sokra- húzta el a száját.

Ezúttal Dean lépett felé.

   - Meg fogjuk oldani. Ahogy korábban is.

   - Igen. Így lesz- győzködte magát – De tudod… Volt némi igazság abban, amit Crowley mondott. Minden segítségre szükségünk lesz. Talán… Talán felhívhatnád Sam-et, hogy megbeszéljétek…

   - Nem- tiltakozott azonnal.

   - Dean, ő az öcséd…

   - Aki nem fog részt venni ebben- szögezte le határozottan – Jobb neki így, hidd el. Amúgy sincs rá szükség. Itt vagy nekem te. Ez pedig több, mint elég.

A lány erre akaratlanul is elmosolyodott.

   - Te és én egész jó csapat vagyunk- ismerte el.

   - A legjobbak- vágta rá rögtön, azután még néhány lépéssel bezárta a távolságot kettejük között, s magához ölelte őt.

Óvatos volt, mintha attól tartott volna, hogy valami rosszat tett. Még új volt neki ez az egész „törődés kimutatása” dolog, de remélte, hogy nem csinálta annyira bénán.

Nemsokára megérezte JD két karját a dereka körül, amint közelebb vonta őt, mire a vadász kifújva a levegőt ellazította az izmait. Arcát a lány nyakába temette, szemét pedig lehunyta, engedve annak az ismerős melegségnek, hogy körülvegye őt, akár egy pajzs. Egy pajzs, ami megvédte a negatív érzelmektől, és a rá leselkedő veszélytől. A takarásában biztonságban érezte magát. Valamint, annyi év után, végre nyugodtnak.

JD egy pillanatra megemelte a fejét a válláról, hogy halkan a fülébe suttogja:

   - Számíthatsz rám.

Ez volt minden, amire Dean Winchester-nek szüksége volt.

_______________