Alicent királyné hívatott egy festőt, hogy készítsen egy festményt Aemondról és rólam. Ez szerintem remek ötlet volt tőle, nekem nagyon tetszett. Aemond viszont már nem annyira lelkesedett a dologért. Ő azt mondta, hogy dög unalom az egész, és hogy biztos nem fog órákon keresztül egyhelyben állni és egyfajta arcot vágni.

- Nem egy kezdő emberről van szó, szerelmem. Hamar meglesz, meglátod. - adtam egy puszit az arcára, hogy hihetőbb legyen a meggyőzésem. - Meg nem szeretnél egy közös képet kettőnkről?

- Dehogynem szeretnék. - fogta a keze közé az arcom, majd homlokon csókolt.

- Akkor gyere! - mosolyogtam rá.

A könyvtárba mentünk be, hogy ott fesse meg a festő a képet. Ott jók a fényviszonyok és a háttér is megfelelő lesz hozzá. Mielőtt még belekezdtünk volna a festésbe, előtte jól megigazgattam Aemond ruháját, majd a sajátomat is, és már kezdhettük is.

- Álló képet szeretnétek vagy esetleg úgy legyen, hogy a hercegnő ül, te, hercegem pedig kicsit mögötte vagy mellette állsz? - sorolta fel az ötleteket a festő.

- Szerintem Audrey üljön, én pedig mellette állok, mert nem szeretném, ha a nejem sokáig állna. - nézett rám Aemond, mire megforgattam a szemem.

- Ha a hercegnő is így szeretné, akkor rendben. - nézett rám a férfi.

- Akkor leülök. - sóhajtottam, majd leültem a székbe. Aemond odaállt mellém, majd az egyik kezével átkarolva rátette a kezét a vállamra, míg a másikkal megfogta a kezem. A másik kezem, ami szabad volt, azt a hasamra tettem.

- Ez így tökéletes! Maradjatok így! - mondta a festő, majd a vászon mögé sietett.

Be kell vallani, hogy Aemondnak igaza volt. Egy idő után valóban kezdett unalmas és kényelmetlen lenni ez az egész. Már rendesen elültem magam és mindenem zsibbadt.

- Nemsokára megvagyunk. - nézett ki a vászon mögül több idő után a férfi. - Csak addig kell még itt ülnötök, amíg nem végzek a felvázolással, meg amíg elkezdem a színeket, hogy később tudjam folytatni, ha esetleg el kívánkoztok már menni.

- Hát én már eléggé kezdek éhes lenni. - nevettem fel kínosan.

- Tényleg nem sok idő már. Csak pár percet kell kibírni. - bólogatott a festő.

Abból a pár percből végül egy óra lett. Komolyan mondom, hogy az egész testemet nem éreztem már, ráadásul még mindig nem voltunk teljesen kész. Azt mondta, hogy csak felvázol minket, meg a színeket elkezdi, hogy tudja, mit milyenre kell festeni. Mégis úgy érzem, mintha az egész festést megcsinálná.

- Rendben, egyelőre készen vagyunk. - mondta, mire én akkorát sóhajtottam, hogy szerintem az Sárkánykőig is elhallatszott.

- Azt hittem, már sosem leszünk kész. - sóhajtott Aemond is, mire én gyilkos pillantásokkal jutalmaztam érte.

- Viselkedj! - szóltam rá, mire ő megforgatta a szemét.

- Még messze sem vagyunk kész, de a többit már így is be tudom fejezni. - mosolygott ránk a festő, mire mi bólintottunk, majd Aemond segített felállni a székből, és kimentünk.

- Be kell valljam, hogy igazad volt. - csóváltam a fejem sóhajtva.

- Én mondtam, hogy dög unalom az egész. - vonta meg a vállát a fiú, majd lehajtva a fejét, somolyogni kezdett.

- Ne somolyogj! - csaptam vállon, mire rám kapta a fejét.

- Nyugalom, asszony! - simogatta meg a vállát, mire én felvont szemöldökkel néztem rá.

- Asszony? - kérdeztem vissza, mire elnevette magát. - Pff.

- Mi az, hogy pff? - vonta fel a szemöldökét. - Gyere inkább enni, addig is csöndben vagy.

- Tessék? - háborodtam fel, miközben a szemöldököm egyre jobban az égnek szaladt az újabb és újabb meglepődésektől.

Aemond az a személy, aki bármikor képes mosolyt csalni az arcomra. A legnehezebb pillanatokban is mindig velem van és támogat, főleg akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Ha az ember szerelmes, akkor tulajdonképpen azt nem is tudja megmondani, hogy miért szeretett bele, csakhogy mindennél fontosabb a számára és, hogy mindent szeret benne. Ezért nem is érdekel, hogy Aemondnak hiányzik egy szeme, mert ő úgy tökéletes, ahogy van. Semmi nem állhat közénk, mert olyan erős köztünk a szerelem, hogy azt lehetetlen elválasztani.

- Annyira örülök, hogy belementetek a festésbe. - tette össze a kezét hálásan Alicent.

- Nekem nagyon megtetszett az ötlet, és jó volna Aemonddal egy közös kép. - néztem rá a fiúra mosolyogva, mire ő bólintott.

- Fiam, neked hogy tetszik? - kérdezte Aemondot is Alicent.

- Jó ötletnek tartom én is, csak kicsit unalmas volt már órákat ott állni. - forgatta meg a szemét Aemond.

- Helaenának és nekem is van közös képünk. - jelent meg Aegon, Helaenával az oldalán.

- Igen, csak te akkor félig részeg voltál. - ült le Helaena az asztalhoz.

- Kedvesem, ilyeneket nem kell tudniuk. - foglalt felesége mellett helyet Aegon.

- Én így is, úgy is tudtam, mert ott voltam. - nevetett Aemond, miközben megvonta a vállát.

- Akkor Audrey-nak nem kell tudnia. - legyintett a legidősebb fiú.

- Most már mindegy. - nevettem.

- Hol van már az étel? - türelmetlenkedett Aegon.

- Hozzák már, fiam, nyugalom! - nyugtatta meg Alicent a fiát.

Utána meg is jelentek a szolgálók az étellel. Mint mindig, most is teli volt az asztal finomabbnál finomabb ételekkel. Rengeteg volt most is a választék, így terhes hassal pedig még nehezebb volt eldönteni, hogy mégis mit egyek.

Ebéd után egy kicsit lepihentem. Nekem a pihenés az nem az ágyban fekvést jelenti, hanem a hímezést. Vagyis a legtöbb esetben. Aemond elment egyet lovagolni, csak ezentúl az én lovammal, hogy ő is mozogjon egy kicsit, ha már én nem lovagolhatok most rajta.

Délután volt már, amikor Aemond visszaért a lovaglásból. Viszont addigra készen lett a festmény is. Még én sem láttam, mert mindenféleképpen vele akartam megnézni először.

- Jó, hogy megjöttél! - üdvözöltem a szobánkban egy csókkal.

- Baj van? - kérdezte sürgősen.

- Dehogyis. - ráztam meg a fejem. - Mutatni szeretnék valamit, gyere! - fogtam meg a kezét, majd odavezettem az anyaggal letakart vászon elé.

- Csak nem elkészült a kép? - vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- De. - tapsikoltam. - Még én sem láttam, meg akartalak várni vele. - fordítottam felé a fejem, mire Aemond hálásan nézett rám.

- Levesszük egyszerre? - kérdezte csillogó szemekkel, mire én bólintottam.

Egyszerre megfogtuk a sötétzöld anyagot, majd együtt lerántottuk róla. Amikor megláttam a csodálatos mesterművet, a szívem rögtön meglágyult és a szemem megtelt könnyekkel. Hozzá bújtam a fiúhoz, aki gyengéden ölelt magához, közben együtt gyönyörködtünk a képen.