Meghallgatható hangoskönyvként:

https://youtu.be/rViyjGjpBc4

Huszadik fejezet

Aznap reggel háromnegyed nyolckor hívta fel Olívia.

– Mondd meg a két pasidnak, hogy kérjék el a telefonszámod – kezdte, aztán elnevette magát.

– Hogy? – kérdezett vissza Anna és csípőjével betaszította a kórház bejáratában a lengőajtót. – Miről beszélsz?

– Jó reggelt! Hallom, még mindig nem vagy magadnál.

– Alig aludtam az éjjel. – Bement a földszinti beteg wc-be, keresett egy üres fülkét, és suttogva elmesélte Olíviának az éjjel történteket. Hogy gumi nélkül szexeltek Zalánnal, és otthon esett le neki, hogy terhes is lehet, és Áron vitte be az osztályra, ahol az ügyeletes szépen kiosztotta.

– Tudod ugye, hogy három nap a határidő, nem három óra? – kérdezte Olívia, amikor a történet végére ért.

Anna lehuppant a wc ülőke tetejére.

– Mi? Három nap? Én három órára emlékeztem. Basszus!

– Már mindegy. Túl vagy rajta. De a telefonodat ne kapcsold ki, és add meg a számod az aggódó apukádnak.

– Hánykor hívott Áron?

– Hajnali kettőkor. Gondolhatod. Legszebb álmomból vert fel.

– Lemerült a telóm, csak reggel vettem észre.

– Hatkor meg a doktorkád csörgött. Hogy hol vagy.

– Nem adtam meg neki a számom – ismerte be Anna. – De honnan tudta a tiédet?

– Ez kicsit hosszú, de legalább felébredsz. A két pasi, a tiéd és az enyém valami autó bizniszbe fogott tegnap, amikor te már becsíptél, és megvolt neki Tamás száma, ő pedig megadta az enyémet. Szóval így. Engem hívott fel, hogy jól vagy-e, mert leléptél tőle. Miért nem aludtál ott? Keskeny az ágya, vagy mi?

– Nem akartam egész éjjel kimaradni. Mária néni beszólt volna.

– Ki az a Mária néni? Én semmit se tudok.

– Áron anyukája. Most ott van nálunk.

– Beköltöztette az anyját? Pofátlan.

A megjegyzés rosszul esett Annának.

– Bírom Mária nénit. Aranyos.

– Bírod az anyád anyósát? Nem vagy te lázas?

Anna nevetett.

– Rendes. Vacsorát főz, beszélget velem, kislányomnak szólít.

– Ha szigorúan vesszük, az unokája vagy – vihogott Olívia.

Anna az órájára nézett.

– Mennem kell. Nyolctól nagyvizit, én adom a tömeget.

– Azért még hívjál délután, és mesélj. Bonyolódik nálatok a helyzet, ne hagyj ki mindenből.

Anna nevetve nyomta ki a telefont. Olíviának elmondhat mindent. Vagyis mindent, amit ki lehet egyáltalán mondani.

A nagyviziten Zalánnal ketten alkották a főorvost követő fehér kígyó farkát. A fej már a következő kórteremmel is végzett, míg ők még az előzőben tekeregtek.

– Hová tűntél, míg aludtam – hajolt hozzá Zalán, mert Anna nyolcra esett be az osztályra, nem tudtak beszélni. A zsebébe nyúlt, és úgy fordulva, hogy a többiek ne lássák, egy köteg óvszert húzott elő. – Készültem, baby. – És kacsintott.

Anna elnevette magát.

– Nem vagy te elbizakodott kicsit?

– Mért? Jó voltam, vagy nem voltam jó?

Anna tréfásan taszított rajta egyet, és nem felelt. Végtére is jó volt. Kicsit fájt az elején, de ez a sör ködén át nem zavarta, és betudta annak, hogy rég volt már használatban a puncija. Tényleg, legalább négy éve! Hihetetlen, hogy azóta apáca életet él. No, jó, azt azért nem. Ha valami film, vagy olvasmány felizgatta, néha magához nyúlt. Ez se volt rossz. Legalább jóval kevésbé mocskos, mint a rendes szex, sok zsepivel, ágynemű mosással, meg zuhanyozással.

– Átjössz ma este? – súgta Zalán. Annának a betegre rebbent a tekintete. Jé, már a szubintenzíven járnak, a beteg félálomban.

– Nem vagyok az eseted. Kiment a fejedből?

Zalán vigyorgott. Általában jó kedve volt. Egyszerű, derűs lélek, gondolta Anna, ahogy felnézett rá.

– Na? – unszolta a férfi. – Rendelünk pizzát vagy kínait. Te választhatsz. Nagyvonalú vagyok. Aztán elhasználunk ebből a gyöngysorból a zsebemben egy párat.

– Ilyen ajánlatnak ellent mondhat-e nő? – kérdezte Anna, amikor a kígyó feje a farkába harapott.

– Csiss! – sziszegett rájuk a főnővér.

– Elnézést – súgta Anna, és a könyökével oldalba bökte Zalánt, hogy fogja be.

– Addig is randizzunk a patológián – hajolt a füléhez Zalán, akinek egyre kevésbé parancsolt a főnővér.

– Mert? Tudsz ott egy fülledt zugot?

– Á, nem – sóhajtott lemondóan Zalán. – Ma boncolják Kissnét. Láttam, te vetted fel. A rektum karcinómást. Én megyek az osztályról, mert a főnök nem ér rá. Gondoltam, érdekel.

Azért ez túlzás, fordította el Anna a férfi arcáról a tekintetét. Mi érdekes lenne azon, hogy valaki meghalt? Mégis kötelességének érezte, hogy részt vegyen Kissné boncolásán. Ha már a műtét után félt benézni hozzá.

– Rendben. Lemegyek. Hánytól lesz?

– Tíztől, de addig még megnézek két posztopos beteget, találkozunk ott. – Ezzel Zalán kifordult a sorból.

Anna egyedül találta magát három fehér hát mögött a zöldre festett folyosón. Zsebre dugta a kezét, és pipiskedve próbált valamit megérteni a kórteremben zajló beszélgetésből. Semmit se hallott. Lemondóan a falnak döntötte a hátát, aztán be se ment, amikor a többiek kivonultak. Ugyan mit nézzen az ott fekvő betegen? Semmit nem tud róla. Nem úgy Kiss néniről, aki elmesélte, hogy hét unokája van, pedig a harmadik gyereke, a fia még mindig otthon lakik. Vén legény.

– Hány éves? – kérdezte udvariasan Anna.

– Huszonhét – felelte a néni, és Anna arra gondolt, másfél év, és huszonhét lesz, el kell költöznie az anyjától, különösen, hogy új apuka is van a képben. Ez tíz napja történt, azóta az anyja a pszichiátrián, neki van egy pasija, jó, ez egyáltalán nem biztos, és ami a legfurcsább, az anyja gusztustalanul jóképű, számító és megvetendő férjéből a legrendesebb, legokosabb, leggyöngédebb férfi vált a szemében. A többire, hogy Áront látva elnehezül a hasa, és nedves lesz a lába között, arra még gondolkodni se szeretett. A méhem is görcsöl, annyira kívánom, zuhant rá a felismerés, és alig bírt mozdulni. Kezdenem kell valamit Zalánnal, hogy kiverjem a fejemből Áront, lökte el magát a faltól, és a büfébe indult kávéért, amivel tízig elütheti az időt.

Huszonegyedik fejezet

Kiss néni a három acél boncasztal közül a középsőn feküdt.

Szétszedve.

A lába mellett várakoztak a belső szervei és az agya. Az arcát szerencsére eltakarta a skalp, amit ráhúztak, így már nem is Kiss néni volt, csak egy test. Tetem, ahogy a kórboncnokok nevezték, de Anna a testet kevésbé hátborzongatónak tartotta. A terem visszhangos volt és zajos, folyamatosan csobogott a víz, a boncmesterek csapkodták az ajtót, csörömpöltek a fém eszközök. Anna alig hallotta a boncolást végző orvost, mert halkan beszélt és hadart.

Zalán néhány perc alatt referált, hogy Kiss Antalnét akut hassal vették fel, a CT vizsgálat valószínűsítette a tumoros hátteret, és felmerült a tumorperforáció lehetősége. A műtétnek vitális indikációja volt.

Azért operálták, hogy ne haljon meg, tűnődött Anna a sors groteszk voltán, és végül az operációba halt bele. Ha mégsem műtik, hashártyagyulladásban hal meg. A 22-es csapdája.

Zalán és a patológus ezen vitáztak. Vagyis inkább beszélgettek, hogy mi lett volna ha. Mi lett volna, ha Kiss néni hamarabb törődni kezd a hasfájásával és a székrekedésével, meg az időnkénti hasmenésével. Nyolcvankét évesen talán kapott volna még néhány évet. Vagy nem. A kemoterápia is megölhette volna. Ahogy a tüdőgyulladás.

Anna már bánta, hogy lejött. Fázott, mert az alagsorban hidegebb volt, mint sebészeten, ahonnan érkezett, és mert éjjel nem aludt.

Kissné holtteste mellett fiatal férfit boncoltak. Nemrég kezdték, a boncmester a skalp leválasztásához készülődött, az orvos a hasi szerveket kezdte felvágni. Kúpos végű ollót tolt a nyelőcsőbe, és apró nyisszantásokkal haladt a gyomor irányába. A munkaasztalról a férfira siklott Anna tekintete. Tűz vörös, mint Harry herceg az esküvői képeken. Tele velük a net, még ő is elcsábult néhány pletykaoldalra, pedig azt hitte magáról, nem érdeklik a sztárok. Ő ennél kifinomultabb. Erre hosszan tárgyalták Olíviával a menyasszony egyszerű ruháját.

– Fanni sokkal jobban nézett ki az esküvőjén – állapította meg Olívia, aki koszorúslányként az öltözésben is segített. – Ez a ruha olyan, mintha rá se szabták volna rendesen

– A csokor viszont szép. Kis egyszerű – fűzte hozzá Anna.

– Most ez a divat. Fanninak majdnem a térdéig lógott, úgy vitte, mint egy gyereket a karjában. Manapság mindenki ilyen kis fehéret csináltat.

– Ki mindenki? – nevetett Anna. – Fanni óta nem is voltunk esküvőn.

– A magad nevében beszélj. Én legalább a templomba mindig elmegyek, ha valaki ismerős esküszik.

– Komolyan? – fordult felé nevetve Anna. – Tátod a szád, mint vénasszonyok a temetésen.

– Komolyan. Ha összeházasodunk valaha Tamással, nem telik csili-vili esküvőre, muszáj ötleteket gyűjtenem, hogy mit csinálhatok meg magam.

– Kollegina! – eszmélt Anna az idős patológus figyelmeztetésére, aki valószínűleg ráunt Zalánra, és az ő hangját is hallani szerette volna. – Ön mit gondol?

Anna az asztalra helyezett béldarabokra nézet. Mint pogácsák a tepsiben, úgy sorakoztak egymás mellett az alumínium felületen. Sok kis egyforma, majd a második sorban öt egészen más. Mintha egy gyerek belenyúlt volna a tökéletességbe, hogy szétlapítsa, elrontsa.

A szomszéd asztalnál dolgozó orvos mentette meg Annát a válaszadástól.

– Mihály, nézd!

Ezt a nevet még viseli élő ember, csodálkozott Anna. Elolvasta az öreg ingén a kifakult feliratot, dr. Kárász Mihály.

A másik pedig, aki szomszédon dolgozott, dr. Kartitszky Balázs. Kék gumikesztyűs tenyerében szétázott, borsószem nagyságú valamikből álló kupacot mutatott.

– A gyomorban találtam. Mik ezek szerinted? Gyógyszerek? – kérdezte. Költői kérdésnek szánta, mert kétség sem fért hozzá, hogy azok.

Amikor Anna szolnoki nagyanyjánál megáradt a Tisza, elöntötte a városszéli házat, és utána, a takarítás során a gyógyszeres fiók tartalma épp így nézett ki, Félig szétmállott és még felismerhető tabletták piszkosfehér halmaza.

A teremben egycsapásra megváltozott a hangulat, az álmos rutint feszültség szaggatta darabokra. A boncmester lerakta a szikét, hátrébb lépett a testtől, a vörös patológus pedig alig titkolt elégedettséggel egy befőttes üvegbe ürítette a tenyere tartalmát.

Mindenki műkedvelő detektívvé változott, és a holttest köré sereglett.

Mindenki, kivéve Annát.

– Milyen diagnózissal jött le? – kérdezte Mihály doktor.

– Nem kórházi, városi halott – felelte a boncmester. Nagydarab, borvirágos orrú férfi. túl az ötvenen. – Tegnap délután talált rá a felesége, és a háziorvos nem kért igazságügyi boncolást.

Zalán, mint szagot kapott vadászkutya forgatta hol egyik, hol másik kollégára a tekintetét, majd közelebb hajolt az izgalmat kiváltó gyomorhoz.

– Ne érj hozzá! – figyelmeztette a vörös. – Törvényszéki boncolás lesz.

– Így hagytok mindent? – képedt el Zalán, aki maga szeretett volna utána járni az esetnek.

– Innentől nem a mi hatáskörünk. Átveszik az igazságügyiek.

Közben a két patológus már a holttesttel érkezett dokumentációt nézegette.

– Itt gyakorlatilag nincs semmi – elégedetlenkedett a vörös, kimondhatatlan nevű Balázs. – Semmi korábbi betegség.

Anna nem csatlakozott hozzájuk, elegen voltak hárman, oda se fért volna. A holttesthez sétált közelebb.

Szegény, nézett végig rajta. Mi vette rá a tettére? Átlagos negyvenes férfi volt, kissé már kopaszodott, és tokát növesztett. Kínai írásjelet tetováltatott a mellére. Valaha biztosan díszítgetésre érdemesnek tartotta a testét, gondolta Anna, most pedig annyira gyűlölte, hogy elpusztította. – Volt depresszió a kórelőzményében? – kérdezte.

– Igen, tizenöt éve – felelt Zalán. – De a gyógyszerei között nem szerepel antidepresszívum.

– Öngyilkos lett – mondta ki Anna a nyilvánvalót.

Mihály doktor becsukta a kórlapot.

– Ezt mi aligha tudjuk meg.

– Nem kerül be a közös adatbázisba? – kérdezte csalódottan Zalán. Hát ez szívás, nézett rá gúnyosan Anna. Sose tudod meg, mi történt. Nem mintha közünk lenne hozzá. A testét szétszedhetjük, de a gondolatai örökre titokban maradnak. Megnyugtató, gondolta. Ha holnap elüt az autó, könnyezve állnak majd felettem. Milyen fiatal, ártatlan lány, csupa jóság, kedvesség, szegény beteg anyja támasza. Örökre sírba szál vele a titka, hogy megkívánta az anyja férjét, és részegen lefeküdt egy kishíján idegennel. De legalább távol tartotta magát a tiltott gyümölcstől. Egyelőre.

– Az igazságügyi boncolások anyagába nem tudunk belenézni. Külön kikérő kell hozzá – felelte Mihály doktor.

– Kár – nyugtázta Zalán.

Anna nem osztotta a bánatát. Neki elég volt annyi baj, ami magától rátalált, nem keresett többet.

Huszonegyedik fejezet

Olíviával úgy szervezték az albérlet takarítását, hogy este hétre otthon legyen, mert Mária néni szerette, ha együtt vacsoráznak. Ez is új volt Annának. A napirend, a hétkor vacsora és az is, hogy közös. Az apja halála után legfeljebb véletlenül ültek mindhárman az asztalnál Fannival és az anyjával, Fanni férjhezmenetele után pedig még véletlenül se. Zsuzsa bevitte magával az ételt a dolgozószobába, és evés közben is olvasott. Vagy írt.

Mária néni káposztás tésztát főzött. Anna nem szerette, de szedett a tányérjára, és tologatta maga előtt, mert Mária néni Áront faggatta, hogy mi volt ma az egyetemen, és ez érdekelte.

Áron kelletlenül felelgetett.

– Május végén nincs munka, nem akarják megszakítani a fizetés nélküli szabadságom. Azt javasolták, tárgyaljak az amerikaiakkal.

– Akkor tárgyalj velük! – bíztatta az anyja. – Most ők munkáltatnak, és te nem tehetsz róla, hogy a feleséged megbetegedett.

Áron elhúzta a száját.

– Őket se az nem érdekli, hogy Zsuzsa beteg, se az, hogy a feleségem. Nincs miről tárgyalni velük. Ha nem tudom folytatni a munkát júliusban, megszakítják a szerződést, és átadják másnak a kutatást.

– Anya táppénzen van – szólt közbe Anna.

Áron ránézett.

– Zsuzsa beteg, igen. Én viszont nem.

– Elvárnák, hogy egyedül visszamenj?

Áron kelletlenül felelt.

– Ők semmit nem várnak el. Kineveznek új kutatásvezetőt. Ha ott lennék, talán folytathatnám ugyanabban a beosztásban. De nem vagyok ott.

Anna befejezte a látszat evést, letette a villáját.

– Ez igazságtalanság – mondta.

– Mert? – nézett rá Áron.

– Anya beteg, és téged büntetnek érte.

– Nem büntetnek. Csak fontos nekik, hogy haladjon a munka. Mégis, hogy kellene szerinted? Várjanak ránk fél évet? Vagyis pontosabban anyádra. Én bárkivel helyettesíthető vagyok a kutatásban.

– Ne mondj ilyet, fiam! – szólt közbe Mária néni, aki eddig csöndben figyelte a fiatalok beszélgetését.

– Már pedig ez az igazság – felelte rosszkedvűen Áron. – Zsuzsa nélkül megfeneklett a munka. Engem pedig kipenderítenek.

– Ezt azért kötve hiszem – jegyezte meg Anna, és felszúrt egy tésztát a villájára, nézte egy darabig, aztán mégis visszatette a tányérba. – Anyával beszéltél erről?

– Fölöslegesnek tartom a hétköznapi gondokkal terhelni.

– Ő a feleséged, fiam! – mondta Mária néni.

Eddig nem látogatta meg Zsuzsát, mert Áron és Anna együttes erővel lebeszélte. Nyilvánvaló volt, hogy nincs tisztában a menye állapotával. Biztosan idegkimerülésnek, vagy valami homályos lehangoltságnak tartja a betegségét, gondolta Anna. Sejtette, Áron nem szeretné beavatni Máriát a részletekbe, és ő se ragaszkodott hozzá, hogy még egy ember lássa az anyját önmagából kifordulva.

– Zsuzsa beteg, anya – szólt Áron ingerülten Máriára. – Nem tud a mexikói ügyekkel foglalkozni.

Kétségtelen, gondolta Anna, anya még messze a gyógyulástól. Ma a tudományos Nobel-díjáról beszélt, hogy jövőre biztosan megkapja, mert egycsapásra eltörli a Zika vírust, sőt minden hozzá hasonlót a föld színéről. Csillogott a szeme, szélesen gesztikulált, és nem bírt egy helyben megülni, fel, alá rohangált a kórteremben. A főorvosnő próbált csökkenteni a gyógyszeradagján, hogy kevésbé viselje meg a tompaság, de rosszabbodott az állapota.

Csöndben ettek, amit Mária néni nehezen viselt.

– És veled Annácska? Történt valami jó?

Anna lopva Áronra pillantott, vajon örülne-e egy napsugaras történetnek a boncteremből, és látva bátorító mosolyát, elmesélte az öngyilkos férfi történetét. Vagyis nagyjából azt, mert itt, ott változtatott rajta. Nem lenne etikus, ha felismerhető lenne. Véletlenül ugyanis a tragédia bővített változata is a tudomására jutott. Olívia mesélte délután, amíg a falfestékeket nézegették a barkácsboltban, hogy az új munkahelyén a kisfőnök váratlanul meghalt, pedig jól tartotta magát.

– Három gyerek maradt utána, képzeld – sopánkodott Olívia. – Ez a sárga tetszik?

– Jobb lenne valami élénkebb. Ez homok szín. Én olyat szeretnék, mintha napraforgó szirmok borítanák a szobám – felelte Anna.

– Gréta a minőségbiztosításról azt mondta, hogy megcsalta a nejét.

Annának beletelt pár másodpercbe, mire gondolatban elszakadt a homok színű falfestéktől.

– Gréta a nejét?

Olívia nevetett, és visszatette a helyére a festéket.

– Kevertetünk neked olyat, amilyet szeretnél. Bár az legalább kétszer ennyi lesz. És nem, te értetlenke. Józsi csalta meg a nejét, aki nemrég meghalt, és akinek három gyereke volt.

A buszon elmesélte a történetet töviről hegyire, Anna pedig némi változtatással most a vacsora asztalnál tovább adta. Meghagyta a történetben a szomszédasszonyt, levont egy gyereket és a férfi korából tíz évet. Így a negyvenes Józsiból kétgyerekes fiatal sormunkás lett, aki a szomszédasszonnyal hált, és szerelmi, vagy ki tudja milyen bánatában bevette az anyósa szívgyógyszereit. Ők pedig megtalálták a maradványokat a gyomrában, pedig mindenki tüdőembóliára, vagy agy ér aneurizma ruptúrára, vagyis természetes halálra számított.

– Alig volt harminc – sopánkodott Mária néni. – Szegény ember.

– Elég jellemtelen alak lehetett – szólalt meg váratlanul Áron.

Anna csodálkozva nézett rá.

– Mi köze az elkeseredésnek a jellemtelenséghez? Szerencsétlen, valószínűleg öngyilkos lett. Én sajnálom.

– Megcsalta a feleségét, ráadásul a szomszéddal. A két asszony biztosan jóban volt.

– Ugyan már fiam! – Mária néni rosszallóan csóválta a fejét. – Az vesse rá az első követ, aki különb nála. Tavaly nálunk is hasonló történt.

– A János bácsi becsajozott? – nézett az anyjára gúnyosan Áron. – Meglepne.

– A kettővel mellettünk szomszédnál, Balogéknál történt. Nem a János, hová gondolsz, fiam. A Balog Tibinek akadt valami fiatalasszony a gyárban. El is váltak. Mindennapos az ilyen.

– Attól, hogy mindennapos, még hitványság.

Anna kényszeredetten nevetett.

– Jó, hogy meg nem kövezed.

– Azt nem, de a véleményem meg lehet róla – mondta Áron, és Annában kezdett felmenni a pumpa.

– Nyílván nem helyes, de megtörténik, és nem mindig katasztrófa.

– Tudom. Szar is.

– Mit tegyen szegény pasi, ha egyszer beleszeretett a csinos szomszédasszonyba? A felesége lehet dagadt volt és piás.

Áron letette az evőaszközt és hátra dőlt a széken.

– Ugyan Anna, úgy beszélsz, mint egy gyerek. A szerelem nem fertőző, ráadásul nem is biztos, hogy szerelem volt.

– Akkor?

Áron vállat vont.

– Mit tudom én. Unalom. Megbízhatatlanság. Egy ilyen embert képtelenség komolyan venni. Ha a házasságban álhatatlan, milyen akkor a munkában?

– Azt nem tudom. Mármint, hogy megbízható volt-e a munkában.

Pedig tudta. Olívia szerint jól dolgozott, nemrég előléptették, most meg mindenki pánikol, mert nincs, aki elvégezze a feladatát. Úgyhogy Áron téved. De a véleményét Anna megtartotta magának, mert nem akarta tovább ingerelni a férfit. Ahogy Olíviának sem beszélt a boncteremben látott emberről, hogy feltehetőleg igazak a pletykák az öngyilkosságáról. Pedig nagyon nehezére esett hallgatni.

– Szegény gyerekek – sóhajtott Mária néni és ebben Anna is egyetértett. Ha apa szándékosan hagyott volna itt minket? Még a feltételezésbe is beleszédült. Milyen érzés lehet ez a gyerekeknek? Most persze nem értenek semmit, csak sírnak, de később biztosan haragudni fognak. Hisz ő még azért is haragudott az anyjára, hogy az apja halt meg, és nem ő. Mert az apját jobban szerette. Évekbe telt, mire ezt a haragot felismerte, és leszámolt vele De most, hogy az anyja beteg, újból feltámadt a bűntudata.

– Lehet, a kölykök jobban jártak, hogy megszabadultak egy ilyen embertől – mondta Áron komoran.

A két nő elképedten nézett rá.

– Tudod, hogy most gonosz dolgot mondtál? – kérdezte Anna.

– Nem úgy gondolta, kislányom – mentegette Mária a fiát.

– Pedig pontosan így gondoltam – kapta fel a fejét dacosan Áron.

Mi baja, nézte elgondolkodva Anna. Valami többről lehet szó, mint az egyetemi elutasítás, hogy munkát kell keresnie. Áron biológus, és ha nem itt, akkor Fehérváron, Pécsett biztos talál munkát. Tudna bármilyen munkaadóhoz vagy munkakörhöz alkalmazkodni. Az anyja mellett is kihúzta tíz évig. Doktoranduszként ő egyedül.

– Mindegy. Hagyjuk. Nem a mi betegünk volt – zárta le a témát Anna. – Zalán ugrott rá az öngyilkosságra.

Mária néni szeme felcsillant.

– Zalán doktor? A titokzatos férfi, aki kedvéért tegnap kicsinosítottad magad.

Anna felnevetett.

– Annyira titokzatosnak nem mondanám. Tizenkettő egy tucat. – Elszégyellte magát. – Vele voltam a boncteremben, és felizgatta a talány. Hogy mi történt és miért, és hogyan lehetne kideríteni. Sajnos ez nem a mi, vagyis a sebészet, mert most ott vagyok gyakorlaton, szóval nem a mi kompetenciánk, elvették tőlünk, akarom mondani a kórháztól az ügyet, nincs tovább rálátásunk.

Kifulladva elhallgatott. Eleget fecsegtem, eszmélt rá. Égetem magam Zalánnal, meg a sok sületlenséggel.

– Köszönöm szépen a vacsorát – állt fel az asztal mellől. – Nagyon finom volt.

Aztán egész este nem hagyta nyugodni Áron baja. Mária előtt nem akarta faggatni, sőt hosszabban beszélgetni se vele. Mikor hallotta, hogy Mária néni hangosan dúdolva mosogatni kezd, keresztülsétált a galérián, és bekopogott Áron szobájába. Az ajtó félig nyitva állt, Áron az íróasztalnál ült, és dolgozott valamin a laptopján. Legalábbis írt. Akár levelezhetett is.

Felnézett Annára.

– Mondjad! – Egy udvarias mosolyt is kisajtolt magából.

Anna beljebb lökte az ajtót, de maradt félig a galérián.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Milyen baj? – mosolygott Áron, de a szája feszes volt és a szeme, az arca csöppet sem vidám.

– Látom rajtad, hogy van valami – erősködött Anna. – Hogy valami idegesít.

– És? Te szeretnél segíteni rajta?

Anna nagy levegőt vett, és nem vágott vissza. Nem alkalmas az idő a sértődésre. Legszívesebben odament volna a férfihez, hogy átölelje, ahogy ő szokta, de nem merte.

– Nem hiszem, hogy tudnék. Sajnos.

– Csak kíváncsi vagy.

Anna összeszorította a száját, és nem hagyta magát lerázni.

– Egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Csak – kereste a szavakat. – Csak nekem is mindig olyan jó volt, amikor együtt éreztél velem. Kiss nénit se tudtad feltámasztani, és mégis. Gondoltam, hátha neked is könnyebb lenne, ha nem kéne magadban tartanod, ami bánt.

– Bármi van is, megoldom. Ne aggódj!

Anna lehajtotta a fejét.

– Rendben. Akkor jó éjt.

Ébren maradt még egy darabig. Ült az ablak előtt a sötétben, és nézte a kertet. A cica kinn játszott, próbálta elkapni a terasz szélére állított lámpák körül az éjszakai bogarakat. Nagyokat bucskázott igyekezetében. Anna mosolygott rajta, de nem tudott felvidulni. Mit képzelt? Miben segíthetne ő Áronnak? Munkát találni? Meggyógyítani az anyját, hogy mehessen vissza a kutatásukhoz? A férfi mindent elveszített. A feleségét, a munkáját. Az önbecsülését nem veszítheti el.

Anna kitűzte a távozás napját. A jövő héten, június elején beköltözik Olíviához. A külön lakásban Zalánnal is többet lehet együtt. Hogy ide hozza, eszébe se jutott. Megbotránkoztatná Máriát, és Áron még azt híhetné, hogy féltékennyé akarja tenni. Ez olyan meredek gondolat volt, hogy félre is söpörte. Holnap bemegy az igazgatóságra és megkérdezi, nincs-e üres állás a laborban. Talán érdekelné Áront. Talán. Bár nem kért a segítségéből, Mária nénin keresztül eljuttathatja hozzá az infót. A gondolattól máris jobb kedve támadt. Még nézte néhány percig Cili ügyetlenkedését, aztán ágyba bújt és elaludt.