Csak és kizárólag azért nem verem agyon Taehyungot, mert tekintettel vagyok a körülményekre, különben Istenemre esküszöm, nem élne. Igen, csak ezért, nem másért.

A temetés alatt is igyekeztem nem arra figyelni, hogy a látszat érdekében szorosan a derekamat ölelte és úgy tett, mintha vigasztalt volna, miközben az egereket itattam. Nem mondom, furcsán jó dolog volt valakinek a karjai között elgyengülni, picit megértettem a párkapcsolatban élő nők állandó ömlengéseit az összebújásról, csak hát az én „kapcsolatom" olyan mesze volt az igazitól, mint innen a Mars. Mérget vettem volna rá, hogy ha nem venne körül minket kismillió másik személy, csak saját magával foglalkozna és rám se nézne, talán még lenyelhetnék egy-két gúnyolódó megjegyzést is, hogy teljes legyen a repertoár és valakin kitölthesse a frusztrációját.

Összeszorult szívvel figyeltem, ahogy leengedik a koporsót, lüktetett a halántékom, miközben egyre csak kérdések hadai keringtek a fejemben, még nagyobb letargiába taszítva az amúgy is megtépázott lelkivilágom. Miért nem tudta megmondani az igazat a szüleinek? Miért nem mondta azt, hogy csak hálás és szívességet tesz? Miért nem hagyott egyszerűen békén? Sőt, minek szólt hozzám? Kim bácsi miért engem bízott meg azzal, hogy figyeljek rá, amikor mindenki tudja, hogy rohadtul nem egy körben mozgunk? Én nap, mint nap emberek életét segítem, ő meg talán minden héten más kontinensen pózol...

A szertartás végén, mikor már senki nem figyelt ránk, lefejtettem magamról a karjait és jó messzire slisszantam tőle, de az apja természetesen ragaszkodott hozzá, hogy egy kocsival menjünk velük, mert miért ne. Miért is könnyítették volna meg a dolgom és engednek csendben elsunnyogni valamerre, ha egyszer van bonyolultabb megoldás, nem igaz?

~~~

- Üdvözlöm a kedves jelenlévőket, őszinte részvétem és mély együttérzésem a családnak. Kim Taesun ritka rendes ember volt, igazán páratlan. - kezdte az ügyvéd, amint mindenki helyet foglalt a nappaliban. - Jelen okiratok... - emelte meg a nagyméretű vaskos, sárga borítékot - ...Kim úr végső rendelkezéseit tartalmazzák a házat, értéktárgyakat és örökséget illetően. A dokumentumok véglegesek, nem megmásíthatóak, tehát fellebbezési lehetőség, per, vagy bírósági tárgyalás nincs, kivéve abban az esetben, ha a legközelebbi egyenes ági leszármazottak kívánnak változtatni az örökség kézhezvételén. Kezdjük akkor a legközelebbi családtagokkal, a megboldogult Kim úr lányaival. - Taehyung édesanyja és annak testvére egymás mellett ülve bólintottak egyet. - Idézném a leírtakat: "Mindkét lányom egyenlő részben, jog szerint kapja a házat, a továbbiakban ők döntenek arról, milyen célokra használják fel, beleértve ingóságaimat, bútoraimat. Ezek vonatkoznak a pénzre is, melyet fele-fele arányban kívánok szétosztani közöttük."

- Ezzel nem lesz probléma. - jelentette ki Taehyung édesanyja. - Folytassa, kérem.

- Rendben. "Unokáimra a szegényes helyzetünk miatt nem tudok egyebet hagyni, mint egy-egy családi ékszert, melyet öröklés útján már generációk óta őrzünk. Kikötésként csupán azt hagyom meg, hogy az általam viselt medált a legidősebb férfi unokám kapja meg."

- Taehyung az egyetlen férfi a családban, a többiek túl kicsik még. - szólalt fel egy idősebb nő. - Ez is teljesen korrekt, ugye, Tae? - az említett csendben maradt. Hallgatás beleegyezés...

- Hátra van még egy utolsó bejegyzés, amely nem családtagra vonatkozik. Egy bizonyos Jung Yejin kisasszony itt van? - tette fel a kérdést az ügyvéd, mire elakadt a lélegzetem. A nappaliban lévő emberek mind lyukat égettek belém a tekintetükkel. Kicsit sem volt gáz vagy kínos, egyáltalán nem akartam elsüllyedni a béka segge alá, vagy még annál is lentebbre. Dehogy. Bátortalanul felemeltem a kezem és megköszörültem a torkom, de még így sem éreztem elég stabilnak a hangom.

- É-én vagyok.

- Kim úr önt is beleírta a végrendeletbe, de ne féljen. Egyetlen mondat van csupán ideírva. "Jung Yejin kisasszony, aki hűségesen ápolt engem a nehéz időkben, megkapja a feleségem medálját."

Valahol itt fagyott meg teljesen a levegő. Még a hülye is összerakta volna a képet; ha egy férfira és egy nőre olyan ajándékot hagynak örökül, amelyek szoros kapcsolatban vannak és komoly történettel rendelkeznek, burkoltan házassági ajánlatot jelent. Kim bácsi még olyan korban élt, ahol ezt véresen komolyan vették. És az a tény, hogy ezt a két medált én és Taehyung kaptuk meg, jelezte Kim bácsi egyértelmű szándékát. Amely szerint ő egymásnak szánt minket.

- Elnézést, biztos benne, hogy az van odaírva? Nem történt itt valami félreértés? - cincogtam idegesen.

- Nem, itt az égvilágon semmiféle tévedésről vagy elírásról nincs szó, teljesen biztos vagyok benne, hogy arról a medálról szól a mondat. Talán másra számított?

- Ami azt illeti, én semmire sem számítottam...

- A kislány úgy érti - sietett a segítségemre az idióta „barátom" édesapja, mielőtt kitört volna a harmadik világháború -, hogy mindezidáig fogalma sem volt arról, hogy neki bármi szerep is jutna a végrendeletben. A mi TaeTaenk a legszerényebb társat választotta magának, akivel eddig valaha találkoztunk. - szegény, bár tudná, hogy mennyit rontott most...

Ha létezik előző élet, akkor én valami bődületes hülyeséget követhettem el benne, amiért ezzel büntettek meg.