Reggel 8 körül, már kidobott az ágy. Forgolódtam egy darabig, de inkább úgy döntöttem felkelek. Felmentem a közzöségikre, és kitágult puplliával néztem a rengeteg értesítést. Azért nem akkora nagy cucc, hogy eljátszok a szerepet. De akkor láttam meg, hogy egyáltalán nem is az előadás miatt, berreg ész nélkül a telefonom.

Andrássy gimnázium megosztott egy bejegyzést.
Négy perccel ezelőtt

"Kedves Andrássysok! Nagy örömmel jelentem be, hogy iskolánk első alkalommal, részt vehet az Iskolák Országos Versenyén. A megméretettés a jövő héten indul, majd mindenképpen beszámolok a történésekről. Addig is szeretném nyilvánosságra hozni, hogy gimnáziumunk, mely négy kiválósága fog jövőhéten képviselni minket: Almási Boglárka, Kiss Regina, Vass Levente, és Vilmos Szilárd. A verseny hivatalos honlapján többet is megtudhattok! Szurkoljunk diákjainknak! Hajrá Andrássy! Szabó intézményvezető

A kommentszekció tömve volt.

"Iskolák versenye? Sose hallottam róla"
"Én se"
"Én se"
"Valószínűleg senki sem, de inkább nyissuk meg a honlapot!"
"Én megnyitottam az ablakot. Az jó? XD"
"Megtudtál valamit?"
"Azt, hogy Szahara lett Békéscsabából"
"Nem te!!"
"Jaaaaa"
"Én a honlapot nyitottam meg. Igazából annyi kb, hogy húsz gimi, egy még ismeretlen helyszínen, meg küzd egy műanyag kupáért"
"Szilinek már így is sok kupája van. Minek kell neki még egy?"
"Nem csak ő megy"
"Csapatban mennek!"
"Mi az, hogy ismeretlen helyszín? Akkor fogják felfedezni?"
"Te nagyon!!!"
"Dehogy is, hanem még nem tudják hova mennek"
"Asszem így vágom"
"Szerintem jó csapat lett összerakva. Hajrá Andrássy!"
"Amúgy szerintem is! Hajrá!"
"Hajrá Andrássy!"
"Hajrá, az Andrássy a legjobb!"
"Szurkolunk!"
"Aha, bár Levi egyedül is elég lett volna"
"Igaz, hogy kitűnő lett???"
"Majdnem, csak egy 4-ese lett"
"Miből?"
"Mi az, hogy nem tudod? A végzősök még az ódába is beleírták:
Szilágyi ne legyen már ilyen kőszívű
Adja meg a Vass Levinek az ötöst töribűl
Ezért könyörög a 12. évfolyam
Mi kell még, egy raklap Cola?
Tudjuk ám az a, kedvence
Nekünk meg a Levente
Ismeri ő az összes királyt
Felsorol százat simán
Lefelel ő, tíz perc alatt
Nem kell neki atlasz
Folyékonyan beszél négy nyelvet
Mindig megírja a matek házit a C-seknek
Emellett még, szinészkedik
Egyértelmű, Nobelt neki
Átússza a Balatont, ha kell
Azt a csókot sose felejtjük el
Érte epekedik minden lány
De mindenki tudja, hogy a szíve foglalt már
Regi, az ő szerelme
Egyetlen kedvese
Nem ismeri csak egy éve
De őket egymásnak szánta az élet
Rózsa gimi büszkesége
Csak még az az egy ötös kéne
#teamLegi ez csak egy része, a teljes nem tudom hol van"
"A félhomályban!"
"Inkább egy kút legalján"
":D"
"Ő egy zseni!"
"Mit vágytok oda érte? Egyébként meg Regivel együtt vannak!"
"Jaja, az ódában is benne van"
"Mégis mióta?"
"Négy hete biztos"
"Legi forever"
"Revi jobban hangzik!"
"Legi!"
"Miért biztos ez? Egy színpadi előre megtervezett csók volt. Ennyi!"
"Akkor is Legi 4ever"
"Revi"
"Kérek mindenkit, hogy a versennyel kapcsolatban alkosson véleményt! Szabó intézményvezető"

Ezek után inkább bezártam a Facebbokot. Egyrészről nem értem, hogy miért szólnak bele mások életébe? Másrészről amúgy örültem, hogy ők boldogok a nem létező kapcsolatunk miatt. Lassan elkészüldődtem, mert a korai kelésem miatt, ami nem jellemző rám, nem kellett kapkodnom. Kivasaltam a hajam, feldobtam valami sminket, és a pusztító melegre való tekintettel egy nyári overál mellett döntöttem. Bepakoltam a táskámba, mivel ez tegnap elmaradt (víz, zsepi, nasi, szövegkönyv stb.) Majd a konyhába mentem, hogy elfogyasszam a pompás reggelimet, ami tojásrántotta. Pont kész lettem a zöldségek felszeletelésével, mikor anya hívott.
-Szia! - köszöntem, éles hangon.
-Szia máris felébredtél? Minden rendben? Most reggelizel? - bombázott a kérdéseivel.
-Minden rendben, még ébredezek, de mindjárt kész a reggelim - válaszoltam untottan.
-Jól van akkor. Levi?
-Már itt kéne lennie, nem tudom - húztam el a számat.
-Biztos, mindjárt ott lesz. A suliban találkozunk!
-Puszi - tettem le. És elővettem egy tányért, ekkor ijedtem majdnem eldobtam, mert megcsörrent a kaputelefon.
-Jó reggelt! - emeltem le a falról a csörgő készüléket.
-Szia, beengedsz? - hallottam Levi hangját.
-Persze, gyere - nyomtam meg a mágikus gombot, és kinyitottam a bejárati ajtót. - Nahát! - hüledeztem.
-A művésznőnek! - adta át az eddig a háta mögött elrejtett sárga rózsa csokrot.
-Köszi, ez nagyon szép, de nem az előadás után szokták odaadni? - illatoltam meg a virágokat.
-Nem tudtam addig várni - közölte szórakozottan. - Rántotta? - vonta fel a szemöldökét, és lerúgta a cipőjét (olyan jó szokásai vannak).
-Most lett kész - csuktam be mögötte az ajtót. - Szolgáld ki magad, én meg keresek egy vázát - mentem be a szobámba. Valahogy sikerült egyet levadásznom a felső polcról. Majd Levit láttam meg kezében egy tányérral, hátát az ajtófélfának döntve.
-Segítsek? - röhögött.
-Szemét vagy! - dobtam neki egy csokit (az akadt a kezembe na), mire simán zsebre vágta. - Végig nézted, ahogy itt szenvedek? - erre csak még hangosabban nevetett. - Amúgy jól jönne, mert szerintem ebbe nem fog beleférni - mutattam fel a kis vázát, majd az asztalomra néztem ahol a gyönyörű csokréta hevert. Odalépett mellém, és egy egyszerű mozdulattal levett egy sokkal öblösebbet. A fürdőszobában öntöttem bele vizet, majd a virágot, mostmár vázástul az éjjeli szekrényemre raktam. Levi már nagyban reggelizett a konyhában, mikor én oda értem, és leültem vele szembe a hokedlire.
-Nagyon finom lett - dicsérte meg az egyszerű reggelit.
-Ez csak rántotta, de örülök, ha ízlik - kóstoltam meg én is. - Láttad a suli Facebook posztját?
-Aha, Atiék azzal keltettek - dörzsölte meg a szemét. - Te is láttad a kommenteket? - kérdezte félve.
-Ja, még mindig nagyon rossz az összevont nevünk - nevettünk mindketten. - Ha tudnák, hogy november...
-De nem tudják. Senki sem tudja- felelte mosolyogva, én meg már rég elolvadtam, és valahol a padlón vagyok. - Szerintem előbb nekünk kéne tudnunk, hogy mit szeretnénk, és magunk mögött hagyni, a múlt sok emlékét. Tiszta lap.
-Szerintem is - bólintottam.
-Kösz, a reggelit - állt fel és betette a tányérokat a mosogatóba.
-Szívesen - töröltem le az asztalt. - Mikorra kérte Rácz, hogy ott legyünk?
-Olyan 10 körül. Időben vagyunk - nézte meg az óráját.
-Okkké - intéztem el ennyivel, majd az előszobában felhúztuk a nyári cipőt. De ekkor kérdőn néztem Levire. - Szerinted vigyek farmer kabátot? - kérdeztem rázkodó vállal.
-Ha megakarsz sülni mindenképpen - válaszolta röhögve.
-Az a cél - dobtam vissza a dzsekit.
Az ajtót bezárva a táskámmal a kezemben lépkedtem Levi mellett. Hamar megtaláltuk az egyedüli Opelt.
-Mehetünk? - fordult felém, mert már egy ideje a biztonsági övvel bajlódtam, de végül sikerült bekötnöm magam.
-Igeeen! - dobódtam fel teljesen, ahogy elindultunk a rádióból felcsendeltült a kedvenc bandámtól, a kedvenc dalom: Follow the Flow Nem tudja senki. Én pedig teli torokból üvöltöttem. - "Nem tudja senki, hogy honnan jöttem" - imádom ezt a dalt, ha álomból felébresztenek, akkor is tudom. Abból az 59 millió megtekintésből 50 millió tuti én voltam. Nem volt nagy a forgalom, így már hamar a sulink elé értünk. Csak akadt egy kis bökennő, nem volt üres parkoló. Egészen a Csaba Centerig, kocsikáztunk vissza, ahol egyet találtunk. A nyári melegben, kissé gyorsabb léptekkel sétáltunk a gimi elé.
-Azért, ez nem egy ennyire híres dráma - szörnyülködtem a sok autót látva.
-Hát, ja - elmélkedett Levi.
-Lehet nem is amiatt jöttek? - kérdeztük lemerevedve, tökéletesen egyszerre. A suli kapuján beérve Rácz tanár úr rontott ránk.
-Úristen kedveskéim! Ez elképesztő, köszönöm - hálálkodott. - Köszönöm, köszönöm - szorított minket magához.
-Mit is? - motyogtunk mindketten valami hasonlót.
-Rengetegen jöttek, az összes diák itt van, csabaiak, vidékiek, még az el ballagottak is! - tapsikolt örmében.
-És már mind bent vannak az ebédlőben? - kaptam sokkot. Mert ilyenkor az még idő, mire minden kész lesz. Másfelől meg persze nagy a suli menzája, meg ott van a színpad, de nem tudom, hogy ennyien elférek-e egyáltalán. Még a bicikli tároló is tömve volt.
-Nem, az intézményvezető, körbe vezeti őket a suliban, meg elszónokol nekik - legyintett. - Van időnk, bőven. Berendezzük a színpadot, megebédelünk, és utána negyed 1 körül kezdünk! - ismertette a programot, mondjuk ezt tudtuk.
-Rendben tanár úr. Bemehetnénk? - lépett fel Levi a lépcsőn, totál kipirulva. Igaz menő a fekete póló, és fekete bermuda kombó, de nyáron nem ajánlott.
-Persze, gyertek - terelgetett minket, és végre beléptünk a hűvös helyiségbe. - Direkt így öltöztetek? Nagyon illik a két főszereplőhöz! - húzta nyájas vigyorra a száját.
-Őszintén, én ezt csak azért vettem fel, mert meleg van - mutattam a teljesen egyszerű khaki overálomra.
-Én ezt meg csak felkaptam - röhögött Levi.
-Teljesen mindegy - vonta le a következtetést Rácz. - Ó tényleg a szüleitek a büfénél vannak - biccentett balra. Az átjárón átlépve ott találtuk, az egész csipet-csapatot.
-

Itt vagyunk! - kiáltottuk egyszerre.
-Fiam, mondtam, hogy ne vegyél fel feketét, erre betörőnek öltözöl? - bosszankodott Ildi, az ikrek meg elnevették magukat.
-Most mit csináljak? - tárta szét Levi tanácstalanul a karját. - Tán menjek haza vagy? - ötletelt.
-Szerintem örüljünk neki, hogy ez a maximum engedetlensége - nyugtatatta őt Bandi, a Vass család feje, anyukámmal együtt. - November óta - tette hozzá, gyorsan nem bírta ki, hogy ne szúrja oda.
-Nagyi jobban van? - váltott témát Levi gyorsan. - Tudják már mi a baja? - kérdezte reménykedve, mire a szülők csak megrázták a fejüket.
-Semmi. Az előadás után meglátogatjuk, az ikrek ott maradnak a nagybácsiéknál. Téged meg holnap haza hozunk - válaszolta Levi anyukája.
-Rendben - bólintott kelletlenül.
-Ugye van brownie? - kérdeztük teljesen egyszerre.
-Hogyne, már bent van - mutatott anyukám vissza az ebédlőbe. Mire Levivel beértünk, az ikrek már kettőt befaltak.
-Nagyon finom lett! - tömték be az utolsó falatot is.
-Ez most nem az én érdemem - hajoltam le hozzájuk. - A cukrásznak mondjátok!- egyik lábuk itt, a másik már ott volt.
-Látod, ők sem tudnak sétálni - biccentett a tesói féle, akik már rég eltűntek.
-Még gyerekek - vigyorodtam el. - Mondjuk néha te is az vagy! - röhögtem.
-De te is! - evett meg még egyet.
-Gyakoroltad a szóló számodat is ugye? - néztem fel rá gyanakvóan.
-Persze - vágta rá túl hamar. - Imádni fogod - tette hozzá, mellékesen.
-Imádni? Leszervezted a Follow the Flow-ot? - találgattam.
-Majd meglátod! - hagyta rám. - Segítsünk, mert ilyen tempóban, esetleg jövőre tudjuk előadni! - tapsolt kettőt, és elkezdett irányítani, a vérében van. Majd felugrott a színpadra, én meg inkább a lépcsőt választottam. Székeket pakoltunk, beállítottuk a fényeket, és minden kelléket a helyére tettünk.
-Megvagyunk! - kiáltott fel a tanár úr. - Ebédeljetek szépen, és utána indul a show - csettintett, teljesen átszellemülve. Nem sokat tudtam enni, az idegesség belülről fojtogatott, de valahogy a többiek bíztatására sikerült pár falatot legyűrnöm. A levessel nem is próbálkoztam, a kelbimbó leves, hogy is mondjam, nem a kedvencem. De a rántott húst, tört krumplival, mind megettem. Aztán kezdődött a show, Rácz szavaival élve. Szabó már a színpadon állt, és a beszédét kezdte.
-Kedves Andrássy sok! - köszöntötte őket, de ekkor Rácz elhúzott minket a "back stage" távolabbi pontjába. Itt nem volt semmi, és senki, úgy látszik erre törekedett.
-Kedveskéim! - vágott komoly arcot. - Tudom, hogy ügyesek lesztek, hiszen mindig azok vagytok - dícsért meg minket. - Én nem várok többet annál, mint ami le van írva - kopogtatta meg a fedelét a szöveg könyvnek. - De ők igen - mutatott a nézőtérre, ahol már az összes szék foglalt volt, és sokan álltak is. - Hogyan mondjam? Ők nem a suli miatt jöttek, nem a darab miatt, nem is miattam - sorolta. - Hanem miattatok a Legiért, csak ez érdekli őket. Valami nagy durranást várnak. Nem fogok rátok erőltetni semmit, csak gondoljátok át - mondta, mire Levivel összenéztünk, és ebben minden benne volt, de főleg a bizalom. Megvolt a befejezésünk, plusz 2 sor. Tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol, biztos voltam benne. Már majdnem felment az emelvényre, de ekkor visszahúztam a vállánál.
-Énekeld le a csillagokat! - néztem a szemébe, a tipikus elköszönésünkel.
-Meglesz - szorította meg a kezem, és fellépkedett a lépcsőn. Leült a székre, kezébe vette a gitárját, és elkezdett játszani. Bennem meg megállt az ütő. Egyből felismertem, ezt nem lehet összekeverni, és elkezdett énekelni.
-"Visszanézek és látom, hogy más vagyok" - szólt gyönyörűen a hangja, tényleg imádom, de ekkor Rácz ért oda hozzám.
-Mit csinál? Nem ezt kéne dalolnia? - fogta a fejét. - Legalább tetszik nekik - pillantott ki a közönségre, ahol folyamatosan tapsoltak. - Regike tudod mie ez?
-Szakács Gergő-Képtelen, de fogalmam sincs miért ezt énekli - hadartam.
-Jó semmi baj - nyugtatta leginkább magát.
-"Elvesztettem, hogy merre van az előre, így visszafelé indultam el" - állt fel, és elindult felém, mire gyorsan felvettem a mellettem lévő asztalról a borítékot, és hagytam, hogy felhúzzon a színpadra. Amikor a refrén következett, már ketten álltunk az emelvényen, és hatalmas ovációt kaptunk. -"Megtanultál látni engem" - nézett rám, csakis rám. Azt éreztem, hogy nem, mint a főszereplő énekel, hanem, mint Levi. Csak ezt rajtam kívül nem sokan tudták. - "Ha megtanulnék látni egyszer két szemeddel élesen rájönnék miért vagyok magam mehszeretni képtelen". Majd elengedte a gitárját, és úgy folytatta. - "Gyakran járnak a vonalak a fejemben, amik az arcod nem feledik el - simította meg az arcom. -" Követem őket és látom hogy öregszem" - játszott tovább a hangszeren, és el érkezett az utolsó sorokhoz. Miközben én a kezemben szorongatott levélre néztem, képtelen voltam odaadni, mint Regi. Azonban, mint Karin muszáj volt. Ez a sztori elindítója, a búcsúm tőle. - "Hogy hogyan kellene szeretni? Honnan tudnám?" - fejeződött be a dal. Annyit kell tennem, hogy a kezébe nyomom, és kész. Nem ment. Közelebb léptem, odaadtam a kezébe, és szorosan átöleltem.
-Sajnálom, Kevin - de fura őt, így szólítani. - Ez ennyi volt - küszködtem a könnyeimmel. - El kell mennem - bújtam ki az öleléséből. - Ha úgy gondolod - záporoztak a könnyeim - van tovább, itt megtalálsz - mutattam a levélre.
-Mi? Ezt, hogy érted? - nézett rám kétségbeesetten.
-Sajnálom - fakadtam ki, közben kinéztem oldalra. Rácz tanár úr feje paradicsom pirosból, falfehérré vált, majd vissza vörösre (mivel már rég nem kellett volna ott lennem). Így villogott színváltósan az előadás alatt. - Annyira sajnálom - futottam le a lépcsőn, a könyvespolc mellett. A tanár úr, mikor feleszmélt a sokkból, megszorította a kezem. Apukám helyett apukám.
-Ez elképesztő volt. Jaj nagyon megijedtem, de nagyon, nem is fenomenálisan ügyesek voltatok.
-Köszönjük - szipogtam valamit.
-Ne sírj! Mostmár nem kell - törölgettem az arcom.
-Nem direkt sírtam, nagyon szeretem ezt a dalt - néztem a szemébe, majd Levire pillantottam, aki most kezdte felolvasni a búcsúlevelet.
-Drága szerelmem, Kevin!
Vagy nem kéne így szólítsalak? Vakon bíztam benned. És miért? Mert szerettelek. Talán, még most is, nem tudom.
Ha mégis van tovább, keresd meg azt, ahol a szavak élnek. Karin
Ekkor rontott be a színpadra Mia (akinek tényleg ez a neve), a nővérem, a sztori szerint persze.
-Kevin! Megmagyaráznád, hogy a húgom, miért megy el? Meg miért bőg? És miért beszél, valami hülye levélről?? - ordította, mire Levi egy szót sem szólva, átadta a levelet.
-Mit jelent szerinted? - nézett rá Levi.
-Talán, végre rájött, hogy egy seggfej vagy - vigyorodott el.
-Kösz - tette a szívére a kezét. - Mi az, hogy ahol a szavak élnek? Mondjuk egy könyv?
-Az is lehet, de az a baj, hogy ez bármi lehet - gondolkodott.
-Segítesz? - nézett rá segítségkérőn.
-Igen, de csakis miatta, ő a testvérem - közölte szárazon. - Nézzük meg a könyveit - lépett oda, a polchoz, a távcső mellé, és elkezdték lapozgatni őket.
-Az ősök? - pillantott Levi Miára, a nagy keresés közben.
-Csak délután jönnek haza a konferenciáról, addig jó kéne megtalálni Karint.
-Semmi, semmi - dobálta idegesen őket. - Ez mi? - fogott meg egy puha kötésű könyvet.
-Még egy könyv? Keress tovább! - vonogatta a vállát.
-Nem, ez egy napló. Mi lehet a kódja? - forgatta az ujjai között.
-Az a nap, amikor összejötettek - tippelt Mia.
-08.24. - írta be a lakaton. - Honnan tudtad?
-A húgom ismerem. Ő a romantikus alkat, én meg hát, nem - mutatott magára.
-Te a Jégkirálynő vagy inkább - motyogta Levi, a naplót lapozgatva.
-Mi? - eszmét fel.
-Nem mondtam semmit. Ez egy újabb ilyen izé.
-Na, olvasd már! - nógatta Mia.
-Fontos vagyok neked? Úgy látszik igen. Ezek nemcsak szavak, érzések. Keress engem ott, ahol a föld, és az ég összeér - olvasta fel.
-Ez meg mi a tosz? Eddig is tudtam, hogy Karin, egy álom világban él. Na de ez?
-Ahol a föld, és az ég összeér, összeér - ismételgette Levi.
Most jött az érdekes rész. Hirtelen a rádió recsegni kezdett, én pedig beültem a sulirádiósok stúdiójába, és elkezdtem a szövegemet.
-Gondolkozzatok, gondolkozzatok! - tereltem őket, mire mindenki engem keresett, de hát nem találtak. - Kevin? Hol ismertük meg egymást? - kérdeztem. - Na ugye, ahol az ég és a föld összeér - segítettem őket.
-Egy csillagvizsgálóban, de itt nincs csillagvizsgáló - fordult körbe Levi.
-Karin ezt, hogy tudja elviselni? Az nincs persze, te nagyokos, de itt van a távcsöve. Valószínűleg az a megoldás - lépett oda Mia, és elkezdte nagy szakértelemmel tanulmányozni. - Amikor a szavak elbuknak, a zene beszél. Csak ennyi van itt - lóbálta a papír fecnit.
-Megnézem mégegyszer ezt a naplót - lapozta fel Levi. - Hátha van ott még valami. Karin tud zongorázni? - nézett fel értetlenkedve.
-Nem, dehogy is. Miért?
-Mert ez egy zongora - mutatta felé, azt az oldalt. - Meg rengetek dalszöveg, kották, hasonlók - nézegette oda-vissza. - Itt van egy cím Abbey Road, stúdió. Nyomás! - kiáltotta és szünet. Míg mindenki a nézőtérről elment a mosdóba, vagy a büfébe. Átrendeztük a díszletet, a falra képek helyett, lemezek kerültek, a könyvespolcok helyére, fúvós- pengetőshangszerek és a sztár, a zongora.
-Énekeljük le a csillagokat - suttogtuk Levivel, és most ő maradt a "back stage-ben". A függöny újra kinyílt én pedig leültem a földre, és a kottákat rendezgettem. Körülöttem meg rengeteg papírzsepi hevert. Mia és Levi ekkor jöttek fel.
-Hát itt vagy?! Karin, kishúgom?! - térdelt le Mia, és szorosan magához ölelt. - Mi történt a nagy szerelemmel? Mondd már!
-Kevin? - néztem fel rá könnyes szemmel. - Tudok róla, tudom - sírtam, és a csalódottság áradt a hangomból.
-Figyelj, rettenesen sajnálom - túrt bele a hajába. - De már még történt, és nem tudok mi tenni. Annyira, de annyira
-Jó, ti miről beszéltek? Mi történt? - kapkodta a fejét Mia, mire Levi leült a zongorához, és elkezdte játszani a Mostantólt.
-"Biztsos ezzel megalázlak" - kezdte el az első sort, én pedig felálltam és levett a mikrofont az állványról, majd felszedegedtem a lapokat és zsepiket. Majd a zongorára dobtam. Megfordultam, és a hatalmas hangszernek támaszkodva, csak a nézőket néztem. - "Nem szerettem egy percre sem" - énekelte a lehető legtisztábban, mire Rácz bólintott a színpad mögött, hogy csak így tovább. - "Veszekedj, kiabálj, valamit mondj" - haladt tovább, és mint a próbán felé néztem, de rögtön visszakaptam a fejem a nézőtérre, és jött a refrén. -"Mostantól ez a szem nem igéz mást mostantól" - énekelte teljes átéléssel, mire hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és lesöpörtem a rengeteg papírt.
-"Szép szavak, csak szép szavak" - hulltak a könnyeim (csak éppen, boldogságomban)
- "Szőttük együtt a terveket" - énekeltük együtt, de mint a klipben csendre intettem. Hatalmas tapsot kaptam.
-"A levegő nehezebb szavaidnál sose lesz ugyanaz már" - engedtem ki a hangom. - "Mostantól" - és jött a befejezésünk, odaültem Levi mellé és együtt játszottuk el a végét. - "Ne akarj mást ne ölelj mást ne szeress mást" - énekeltem halkan, és a vállára hajtottam a fejem, de mintha még vártak volna valamit.
-Csak téged szeretlek, nincs más - toldott hozzá egy sort.
-Én is szeretlek, te lüke - böktem meg a vállát, és a taps közben, fel is nevettek a nézők, mire Levi felém fordult, és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.
-Semmi nem változott azóta, ugyanúgy szeretlek - suttogta, és azt éreztem menten elájulok. De ekkor berontott Rácz tanár úr, és felesége, akik a szüleimet játsszák.
-Itt meg mi történt? - kapkodták a fejüket, minket és a rengeteg zsepit meg papírt nézve. - Minden rendben?
-Igen, mostmár igen - bólintottunk mind a hárman, és függöny le.
A nézőtéren mindenki egy emberként üvöltötte, hogy "Vissza, vissza". Így a színpad elé kísérve még egyszer elénekeltem a záró sort.
-"Ne akarj mást ne ölelj mást ne szeress mást" - néztem Levi szemébe, aki kiesett a szerepéből, ahogy én is. Majd odalépett hozzám, és úgy ölelt meg, mintha azután, hogy elenged, valami borzasztó történne.
-Levi - suttogtam neki, de már azt hittem, nem hallotta meg.
-Tudom - duruzsolta a fülembe, és nem öleltük tovább egymást. A dráma óriási elégedettségét produkált. A suliból kifelé menet, anya cukrászdája felé, is kaptuk a dícséreteket, mint elképesztő volt, lélegzetelállító. De aztán a suli Facebook oldalán durrant a legnagyobbat.