•••

•••

Két napja annak, hogy utoljára beszéltem Harryvel. Hogy utoljára testközeli állapotban voltam vele. És valahogy nem voltam képes eldönteni, hogy örültem-e a dolognak vagy éppen sajnáltam. Pedig tudtam, éreztem, hogy az eszem szerint majd' kicsattantam az örömtől, de a szívem, meg az a furcsa szorítás a mellkasomban túlságosan is arról árulkodott, hogy..hogy hiányoltam a jelenlétét az életemből. Pedig, ó istenem, mennyire nem szabadott volna így gondolkodnom. Így érezni. Egyáltalán nem szabadna ezt megengedni magamnak. Már csak azért sem, mert egyértelműen nem normális az az erő, amivel felettem rendelkezik. Először is kezdjük a ténnyel, miszerint az öccse megvásárolt, hogy aztán a közös bizniszük egyik részében dolgozzak. Ezzel, legyen ez most akármennyire is meglepő, mostanra sikerült valamelyest megbékélnem. Mármint, magával a gondolattal. Ha Philip a napjaim bármelyik pillanatában bejutást nyert a gondolataim sokaságába, már nem volt bennem az a hirtelen, csupán rövid ideig tartó düh, undor és ideg, ami az 'ismeretségünk' elején szokta beárnyékolni a lelkemet. Helyette most ott volt Harry, akivel pedig még mindig nem tudtam, mégis hogyan állunk pontosan. Mert bár a fizikai, de leginkább a szexuális feszültség adott kettőnk közt, más..más nem hiszem, hogy lenne bennünk, amiért a kelleténél sokkal könnyebben és gyorsabban szeretnénk a másik minden egyes porcikáját a lehető legközelebb érzékelni saját magunkhoz. Akárhogy is próbáltam alaposan meggondolni az eddigi tetteinket, az eddigi felhevült pillanatainkat – semmi olyan nem jutott eszembe, ami akár egyikünk részéről is többre utalna holmi érzelemmentes, gyors és világokat megrendítő szexnél. Nem voltak érzelmek, semmit sem tudtunk egymásról azon kívül, amiket ő valószínűleg Philiptől tudott meg rólam és amit én kapargattam össze a róla elejtett mondatfoszlányokból, amik arra utaltak, hogy milyen ember is ő valójában. Hogy milyen ő, amikor csak a családjával van körülvéve, azon emberekkel, akiket tényleg szeret és megbecsül, vagy milyen akkor, amikor a lelke legsötétebb részei kerülnek előtérbe, miközben hidegvérrel gyilkol, vagy kínoz.

Fogalmam sincs milyen ő valójában. És ez az, amit ő sem tud rólam. Fogalma sincs, hogy ki vagyok én valójában, még akkor sem, ha Philip esetleg egy egész aktát állított össze rólam és az életemről. Azok csak néhány papírra vetett, fekete, de leginkább üres szavak egy emberről, akinek a kifelé mutatott állapotának köze sincs a magában mélyen eltitkolt állapothoz. Amiről még a három testvérének sincs elképzelése. Ők is csak arról tudnak, amit látnak, az pedig egy az esetek túlnyomó részében mosolygós és talán boldognak nevezhető Rosalie. De az életvitele, melyben ő az a személy, aki mindig, mindenkinek ad és viszont aligha kap valamit, testvérei és beteg édesanyja szeretetén kívül, hamarosan, szépen lassan felőrli. Akkor is, ha közben minden erejét összeszedve próbálja kizárni magából ezt a mérhetetlen fájdalmat.

Kiléptem a kora reggeli, csípős levegőre, miután behúztam magam után a hatalmas bejárati ajtók egyikét. A ház bejárata előtti lépcsőn ácsorgó őrök megajándékoztak egy kíváncsi, ugyanakkor meglepett pillantással, de egy gyors összenézés kivételével nem sok másfajta reakcióval szolgáltak. Válluk felett átdobott fegyvereik hevederén igazítottak egy kicsit, miközben én utoljára meghúztam a copfomat, majd a belebújós, szürke pulóverem kapucniját a fejembe húzva siettem le a lépcsőn és a kertet átvágva futottam a homokos part irányába. Imádtam reggel futni. Ez volt az egyik olyan tevékenységem, amit már az iskolában is szerettem. Nagyon is. Jó futó voltam, szerettem is futni, ezért a testnevelés órákon mindig örömmel konstatáltam, hogy megint futni megyünk a tanárunkkal. Azonban miután bekerültem Ray klubjába, a késői, vagy éppen korai, hazatéréseim után képtelen voltam elmenni a parkba, hogy aztán lefussak még néhány kilométert. A tánc önmagában is éppen elég testmozgásnak bizonyult, szóval annyira nem aggódtam a futáson. De kétségkívül hiányzott.

– Hé, futó-lány!

Szapora lélegzettel torpantam meg és fordultam vissza, szemeimet összeszűkítve, hogy könnyebben felismerjem a felém közeledő alak kilétét. A korai órák napsugarai gyengén pislákoltak át az égboltot beterítő szürke gomolyfelhők közt, hol apró, hol nagyobb réseket vájva maguknak, így bevilágítva a földi tájakat, embereket, növényeket..mindent.

– Ha nem haragszol meg, akkor csatlakoznék hozzád.

– Nem haragszom meg – nevettem el magamat kissé megilletődve, amikor végignéztem rajta. Lábain a megszokott lakkcipői helyett most egy pár edzőcipő ékeskedett, amit követett egy első ránézésre cicanadrágnak titulálható jóganadrág, rajta egy szintén fekete rövidnadrággal. Felsőtestét egy sötétkék cipzáras pulcsi takarta el a világ kíváncsi szemei elől.

Amikor befejeztem öltözékének alapos megfigyelését és szemeimet arcára vezettem, feltűnt, hogy barna íriszei nagyon is engem szuggerálnak, telt száját pajkos, féloldalas mosolyra húzta.

– Tetszik amit látsz, Rosalie? Mert figyelj, engem nem zavar, de a bátyám eléggé az ujjaid köré csavarodott mostanra, szóval, mielőtt bármit is tennénk, szeretném, ha tudnád, hogy saját számításaim szerint nem lesz annyira hosszú életű. Mert Harry nagy valószínűséggel fogja elvágni a torkomat, ha megtudja, hogy egy ujjal is hozzád értem.

Elkerekedett szemekkel meredtem rá, várva, hogy elnevesse magát, de amikor ez nem következett be, összeugrott a gyomrom. És nem azért, mert azt mondta, Harry megölné, ha úgy nyúlna hozzám. Sokkal inkább az ezt megelőző szavai ébresztettek fel úgy igazán.

A bátyám az ujjaid köré csavarodott.

Nagyot nyelve vakartam meg a homlokomat, súlyomat időközben egyik lábamról a másikra helyeztem. Georgio túloz. Igen. Georgio mindig túloz. Legalábbis Nina nekem elsősorban így mesélt második legidősebb fivéréről. Elmondása szerint Georgio az, aki bármiféle szituációból képes lenne, mindössze néhány pillanat leforgása alatt egy egész szappanoperát kreálni. És most, hogy még egyszer végigfuttatom rajta pillantásomat, kicsit elidőzve az ezer wattos mosollyal ellátott arcán, be kell látnom, hogy Ninanak nagy valószínűséggel volt igaza.

Mert ha valaki, akkor Harry aztán egészen biztosan nincs az ujjaim köré csavarva. Badarság. Akkor az elmúlt két nap lefolyása nagyon nem olyan lett volna, mint amilyen végül lett. És ha valamiben, akkor ebben egészen biztos vagyok.

Sokat voltam a konyhában, miután Mrs Radley és én véglegesen megegyeztünk abban, hogy ezentúl minden egyes nap segíteni fogok neki a főzéssel. Ezt egyrészt azért szerettem volna, hogy tanuljak az idős hölgytől, másrészt pedig azért, hogy addig se csak a szobám négy fala közt tengődjek, amíg valamelyik alkalmazott nem szól be hozzám, hogy este az alagsori klubban van jelenésem. Amiből az eddig itt töltött időmhöz képest hirtelen sokkal több lett. Tegnap és ma, illetve feltehetőleg pénteken és a hétvégén is lesz lehetőségem a Styles család ismerősei előtt kelletni magamat.

– Na, futunk? – kérdeztem végül, megrázva fejemet, minden eddig engem ostromoló gondolatot félretolva. Futni jöttem, kikapcsolni, nem azért, hogy még több teória árassza el az elmémet.

Valamiféle árny suhant át az arcán, markáns arcának vonásai megfeszültek, miközben élesen szívott be egy adaggal a hűvös levegővel, lassan pislogva az előttünk elterülő hosszú, homokos strandra. – Persze – biccentett, én pedig nem megvárva a pillanatot, hogy összeszedje a véka alá bújtatott akaraterejét, elrajtoltam, figyelmen kívül hagyva mindent.

Csak a légzésemre összpontosítottam, a gyenge hullámokra, amik ugyanolyan gyengédséggel nyaldosták a homokos partrészt és a szellőre, ami a decemberi időjárásnak megfelelően hideg volt, így biztos voltam abban, hogy az arcom már most, mindössze néhány méternyi futás után is eléggé kipirosodott. De nem számított.

Boldog voltam, hogy ha csak egy óra erejéig is, de képes voltam kikapcsolni, élvezni az élet adta apró örömöket és csodákat, anélkül, hogy szemeim előtt ott lebegjen a smaragdzöld szempár, amelyik annyira beleégte már magát a látomásomba, hogy kismillió szempár közül is felismerném, ha arról lenne szó. Egy szívdobbanás ideje alatt.

•••

– Úr isten, mégis hol voltál eddig?

Kezeimen megtámaszkodva álltam fel a földről, ahol a közel két órás reggeli futásom végének bekövetkeztével lefeküdtem, miután Georgio konkrétan még a holdon sem volt. Fogalmam sincs miért tartott neki ennyi időbe, hogy visszaérjen a birtok kertjébe, de amikor észrevettem, hogy ruháján – az enyémmel nagy, nagy ellentétben – egyetlen egy izzadtságra utaló jel sem éktelenkedett, rá kellett jönnöm, hogy Georgio Styles talán egy métert sem tett meg futva. Maximum kocogva, de ez is inkább csak egy kétséges felvetés. Nagyon kétséges, ha jobban megnézve még a haja is ugyanabban a friss, 'most másztam ki az ágyból' kócos állapotban terült szét a feje tetején.

  – Érkeztem – felelte kurtán, egyik kezét tarkójához érintve.

  – Mégis hogyan? – kuncogtam, megcsóválva a fejemet.  – Georgio, miért jöttél..Mhm, futni?

Harcolt önmagával. Ezt láttam az arcán. Egyértelművé is vált a dolog, amikor élesen szívta be a levegőt és alsó ajkát is beharapta. Fél szemöldököm felszaladt a hajam vonaláig, rögtön azután, hogy szemeit lesütve motyogott valamit az orra alatt. Olaszul, mert ezek mind azt hiszik, hogy mindenki érti ezt a rohadt nyelvet!

  – Georgio?

  – Igazából nem mondhatom el, de esküszöm, hogy jól esett ez a reggeli mozgás. És senkinek nem esett baja, szóval a munkámat is jól végeztem – vigyorgott rám és már el is indult, hogy a kerten végig sétálva bejusson a házba.

  – Milyen munka? – kaptam keze után.

Megrázta a fejét. – Nem kérdezem még egyszer, milyen munka? Miről beszélsz?

  – Harry..és Philip küldtek, mikor látták, hogy futni mész. Csak hogy ne essen bajod, és mivel nekik éppen dolguk akadt, ezért küld...

Mint akit gyomorszájon vágtak, úgy álltam ott a középső Styles-fivér előtt, ujjaim szorítása lassan enyhült, mígnem teljesen elengedtem az alkarját. Arcomhoz emeltem jobb kezemet és az orrhidamat ujjaim közé csípve masszírozni kezdtem a bőrfelületet.

Nem azért voltam dühös, mert ezek szerint, valamilyen totálisan érthetetlen okból kifolyólag aggódtak értem, vagy legalábbis törődtek velem, hanem leginkább azért, hogy ezt úgy teszik, hogy közben a maradék magánéletemet, a maradék időt, amit tényleg magamra tudnék fordítani, még azt is elveszik.

A fejemet megrázva eresztettem el egy mélyről érkező felmordulást, és Georgio kedveskedni próbáló vonalait kizárva a látomásomból meglódultam a villa irányába.

Tudok vigyázni magamra. Eddig is tudtam, most is tudok és semmi szükségem két olyan személyre, akik ezt az egész védelmezést szimpla kedvtelésből akarják rám erőszakolni.

Hát, sajnálom, hogy meg kell bántanom őket, de nem én vagyok az emberük.

Egyiküknek sem.

•••

•••••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
hungarianwriter
ladyshitgirl