Már lassan két hete,hogy a UA diákjának nevezhetem magamat.Igaz, a legtöbb osztálytársammal még nem beszéltem egy árva szót sem,mégis sikerült összebarátkoznom pár emberrel.

Ennek, pedig leírni nem tudom, hogy mennyire is örülök.

Reggel,ahogy az iskolába érkeztem egy 10 darabos zsebkendő csomagot csúsztattam a szőke hajú fiú világos barna padjára,hiszen ismét én következtem. Igen.Ismét.

Ez az egész dolog, pedig azzal kezdődött, amikor a padjára helyeztem a száz darabosat,még legelőszőr.

Másnapra a padomon két olyan csomag volt.Egyből tudtam,hogy a fiú helyezte oda, azonban mikor beszélni szerettem volna vele, elhajtott, mintha ő nem is tudna semmiről,majd azért még halkan hozzátette, hogy ne merészeljek neki több zsebkendőt adni.

Én mégis megtettem.

Igaz, ugyan csak egyetlen egy darabot helyeztem a padjára, holnapra már egy tíz darabos foglalt helyet az enyémen.

Úgy gondoltam, hogyha már ő kezdte el a zsepiadogatást, akkor én majd befejezem, viszont a kisboltba, ahova reggel ugrottam be, megint nem szállítottak kis csomagosat, így maradt a 100 darabos.

 Ezek után,pedig felváltva adogattuk egymásnak az 1, 10 és 100 darabos kiszerelésben, valamint különböző mintákkal és illóanyaggal átitatott papír zsebkendőket.Aztán kezdődött az egész előről.

Otthon már egy külön fiókot is létrehoztam nekik.

És bár még mindig nem vagyunk puszi pajtások Bakugou Katsuki-val,kialakult egy úgymond "belsős poénunk", amivel már több,mint két hete elszórakoztatjuk egymást, minden egyes nap.

A táskámat ráakasztva a pad kampójára,a mellékhelyiség felé vettem az irányt,miután halványan elmosolyodva intettem Yaoyorozu- és Jirou-san-nak.

Ugyan még a fülkében tartózkodtam, így is meghallottam egy hirtelen és mély hangot,amire megugrottam.

-Kirin! Tudom,hogy odabent vagy! Megmondtam már,hogy ne pakolj több buta zsebkendőt az asztalomra! Gyere ki! Gyere ki vagy komolyan mondom,hogy én megyek be!

Bakugou Katsuki az. Ki nem találtátok volna, igaz?

Most jut eszembe...Egyetlen egy dolgot kifelejtettem a romantikus zsepis mesémből.Az, pedig ez.Mikor Bakugou Katsuki észreveszi, hogy ismét folytattam a sort, annak ellenére, hogy már párszor leordibálta érte a fejemet, miszerint hagyjam abba.

És én meg is tettem volna, viszont a következő napra ismét zsepi termett a padomon, így folytattam a sort, amit elkezdtünk.

Bakugou Katsuki. Ő az, akitől még 23 éves létemre is félek, mégis minden egyes cselekedeténél rájövök,hogy ő is egy ember, aki olykor-olykor tud kedves is lenni. Rengeteget változott az évek alatt...

Ugyan már legalább egy fejjel magasabbra nőtt, mint én, még mindig Kirin-nek hív.

Mostmár nem olyan forró fejű, mint régen, azonban még most is eléggé kiszámíthatatlan.

És nem utolsó sorban...Nem utolsó sorban...Mindegy is. 

Nem lényeg.

Amióta elballagtunk és profi hősök lettünk kevesebbet találkozunk, mégis...Minden egyes alkalommal, mikor ez megtörténik képes azt felejthetetlenné tenni. 

Vagy csak az én agyam raktározza el őket, külön, elkerítve a többi emlékemtől?

Sokszor szúr oda nekem bunkó és illetlen dolgokat, azonban az eltelt évek miatt már egyszerűen csak lepereg rólam.

Hiszen...Nem ő az egyetlen,aki változott. 

Úgy érzem, hogy sokkal talpraesettebb és magabiztosabb lettem, mióta tudom, hogy mennyit is érek. Hogy érek egyáltalán valamit!

Ezt, pedig mind Kaminari Denki-nek köszönhetem, aki folyamatosan győzködött és mikor látta, hogy nem hiszem el amit mond,akkor sem hagyta abba.

Igen.

Kaminari Denki volt az első és eddig egyetlen fiú is az életemben, azt pedig szavakba önteni nem tudom, hogy mennyire is hálás vagyok neki, hogy akkor-középiskola második osztályától kezdve-mindig ott volt nekem.

Azonban a másfél éves kapcsolatunknak véget vetettünk,hiszen rájött. Rájött...

Rájött arra, hogy más is a képben van.Hiába volt az csak plátói szerelem, az is az én részemről.

Vagy...Nem is tudom minek hívhatnám. Rajongásnak? Nem...Nem hiszem,hogy ez lenne rá a megfelelő szó. 

Mégis...Majd' a szívem szakadt meg, amikor megláttam a fiú elkeseredetten mosolygó arcát,nem sokkal később,pedig a könnyekkel teli szemeit. Akárhányszor eszembe jut, mindig egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban és legszívesebben elsírnám magam. Holott pont,hogy miattam alakult ez így,ezért nekem egyáltalán nem szabadna.

Még a mai napig emlékszem arra a beszélgetésre, amikor átrágtuk magunkat ezen.

Hát persze...

Hogyan is felejthetném el...

Kaminari Denki minden szempontból első volt nekem és én is neki.

Miután hivatalosan is szétmentük, legalább még egy órán át sírtunk egymás vállán. 

Nagyon szerettem őt és egyszerűen utáltam azt a gondolatot, hogy miattam ment tökre ez az egész.

Utáltam, hogy őt, aki mindig is jó volt hozzám és húzott ki a gödörből, most én löktem bele, pontosan oda, ahol eddig én foglaltam helyet.

Bárcsak...

Bárcsak sosem jött volna rá a Bakugou Katsuki iránti érzéseimre.Biztos vagyok benne, hogy egy idő után feladtam volna és... És akkor még most is boldogan- Nem. 

Így...Így ő is élheti tovább az életét.

Miből gondolom én azt, hogy valaha is feladtam volna a a szőke hajú iránti plátói szerelmem? Hiszen... Itt vagyok már ezekkel az érzésekkel 6 éve. És nem csak azért, mert Denki azt mondta, hogy ne adjam fel... Egyáltalán nem. A makacsságomnak és a kitartásomnak köszönhetően.

Szóval...Sokkal jobb ez így mindkettőnknek.

Végül 1 óra sírás után sikerült valahogyan elengednünk egymást. És bár szomorúan, de kinevettük egymást a vörös szemeink miatt. 

Denki volt az egyik legjobb dolog az életemben.