Figyelem!
Eltér a valódi mitológiától!
Kitalált a történet szál cselekménye, a szereplők mind a görög mitológia részei!

*************************************************

Öt gyermekét lenyelte a hatból. Csak egy oka volt rá, hogy a harmadik fiával ne tegye meg. A szeme. Nem ragyogott, ami azt jelentette, hogy a két titánnak halandó gyereke született. Rhea a Hádész nevet adta fiának, aki az évek során szép lassan növekedett a palotában, mit sem tudva felfalt testvéreiről.

Most is épp a trónteremben a számára kijelölt részen tevékenykedett, mikor kicsapódott az ajtó. Kronosz kimért léptekkel indult meg fia felé, aki már talpon is állt. Mindennap végig csinálták ezt a kis ellenőrzést. Most sem volt isteni színű az írisze.

– Mondd, fiam. Mivel töltötted a napot? – ült le a trónszékébe a titán.

– A délelőtt folyamán a szobámban... – akadt meg Hádész, hisz ott semmit sem csinált csak a plafont bámulta unalmában, több hazugságot pedig nem tudott kitalálni. – Heverésztem... – sütötte le a szemét.

– Heverésztél? – ismételte el a szót a férfi. – Tüphon!

Nem kellett sokat várni, a szörny szinte azonnal megjelent a neve szólítására. Nagy, gúnyos mosoly terült el az arcán, mikor meglátta a reszkető ifjút.

– Szóval, azt óhajtod mondani, hogy apád nem ad neked elég elfoglaltságot?

– Ne... nem, apám...

– Nem? Hát mondd el, miért feküdtél egész délelőtt az ágyadban, ahelyett, hogy az általam adott tárgyakkal lettél volna elfoglalva?

– Már minden délelőtti feladatomat elvégeztem két hete. Anyám kérte, ne szóljak önnek... – remegett Hádész hangja.

– Ettől függetlenül, Tüphonnal kell menned ismételten – mondta a titán ellentmondást nem tűrő hangon.

– Gyere, te fiú! – ragadta meg a karját Tüphon, és kirángatta a helyiségből.

****************

A férfi házában hangos kiáltozások hallatszottak, amint egy újabb ostorcsapást mértek az ifjúra. Ha a feleség nem lett volna otthon, még több sebet okozott volna neki. Echidna az utóbbi időben megsajnálta Hádészt, és a frissen szerzett, vérző sebeit ápolgatta.

Tüphon és Echidna egy barlang belsejében alakították ki az otthonukat, ahol békésen élhettek. A házban legtöbbször a kis háromfejű kutya szaladgálhatott szabadon. Mikor Kronosz fia több napon keresztül tartózkodott náluk a férfi engedett a büntetéséből és játszhatott Kerberosszal. Most is így történt. Miután a nő ellátta Hádészt, beengedte hozzá a saját gyermekét. Öröm volt számára látni, ahogy együtt csintalankodnak. Vacsorakor is egymás mellett ültek, s az asztalfő többször is rászólt, hogy ne etesse Kerberoszt, mert már így is túl sokat eszik.

– Elkényeztetted őt, Echidna! – dühöngött Tüphon.

– Te vered mindig veresre szegény fiút! – vágta rá Echidna.

Mielőtt a férj válaszolhatott volna az ifjúra egy roham tört és lefordult a székről. Magzatpózban feküdt a földön. Reszketett, mozdulni sem bírt. Folyamatosan köhögött, anyját próbálta szólítani kevés sikerrel. A szőrgombóc azonnal felpattant, és a középső feje aggódva böködte az orrával. Echidna sem tétlenkedett. Fogta a fiatalt, és bevitte a számára feltartott szobába. Alaposan betakargatta, s meggyújtotta a kandallóban lévő farakást. Hádész forgolódott, ám mikor úgy tűnt, lenyugodott, az asszony észrevette, hogy a jobb keze elernyedten lóg az ágy szélén. Rémület lett úrrá rajta, ám közelebb menni nem tudott, mivel egy feketeszárnyú alak állt az ágy végében. Mikor Tüphon megérkezett a férfi már a karjaiban tartotta Hádészt, és egy szempillantás alatt eltűnt.

****************

A fiatal egy hatalmas helyiségben tért magához. Megdöbbent a széles fekvőhely láttán. Mintha két normál ágyat toltak volna egymás mellé, amiknek a végéhez oszlopokat, föléjük pedig egy tetőt rögzítettek. Továbbá három szekrény és két ajtó tartozott még a szobához. Az ablakból vöröses ég látványát figyelte. Felállt és közelebb merészkedett. Amint kinézett, hatalmas táj terült el előtte. A haldoklónak tűnő erdők, mezők mellett folyók hada gyönyörködtette meg Hádészt. A távolban borús felhők terültek el egy hegygerinc felett.

– Szép látvány, igaz? – hallott meg maga mellett egy gyengéd, női hangot. – Nem kell félned tőlem, Hádész.

– Hon... Honnan tudja a nevem? – hátrált kettőt az ifjú.

– Nagyanyádtól, Gaiatól.

– Gaia?

– Oh, szüleid nem beszéltek róla? – sóhajtott egy nagyot a nő. – Ejnye, ejnye.

– Ki maga, és miért hozott ide? – kérdezte félénk hangon, mégis az ablak melletti páncél kardját tartotta a kezében.

– Nüx vagyok, kicsi. Az éjszaka istennője – húzta mosolyra a száját. – A fiam, Thanatosz hozott magával.

– Vagyis én...

– Ugyan, nem – kuncogott Nüx. – A testvére, Hüpnosz álmot bocsátott rád.

– Hol vagyunk?

– Az Alvilágban. Szeretnéd körbejárni? – nyújtotta Hádész felé a kezét Nüx.

Az ifjú néhány másodperc elejéig tanakodott magában, végül megfogta az istennő kezét, ám a kardot magánál tartotta.

Először a legmélyebb pontját látogatták meg, Tartaroszt, utána következtek az aszfodéloszi mezők, ahol sok lélek vándorolt egyik helyről a másikra, nem sokkal később az Elüsziumot. Ott találkozott a boszorkányságért felelős Hekatéval, aki ragaszkodott hozzá, hogy velük mehessen. Hádész érdeklődve hallgatta a lány történeteit és tevékenységét. Most először érezte magát igazán felszabadultnak, de hiányzott neki Kerberosz.

– Mennyit játszhatnánk itt... – motyogta maga elé, amit Hekaté meg is hallott.

– Túra után megtehetjük.

– Hogy... hogyan?

– Oh... – fordította el a fejét a leány. – Semmiség.

– Hekaté... én sajnálom. Eszembe jutott Kerberosz...

– A háromfejű kutya?

– Igen.

– Anyám, ha Tüphon lehozza magával Kerberoszt, megtalálja Hádészt! – nézett anyjára Hekaté aggodalmas tekintettel.

Mind ezalatt Kronosz dühöngött, Rhea kétségbeesett fia elrablásának hallatára. Az összes titánt, titaniszt és szörnyet az Alvilág kapujához hívatta, így Kerberosznak is jelen kellett lennie. A bejárat őrzőit hamar legyőzték és útjára engedték a kutyát. Az rohant egyenesen a Tartarosz, majd az Elüszium végül az Aszfodélosz felé. Az ugatásától zengett az egész Alvilág, ahogy Kronosz hangjától, amint megszólította Hekatét.

– Csitt, Kerberosz! Felébreszted Thanatoszt! – szólt mérgesen a lényre Hekaté, de az nem foglalkozott vele.

– Lány! – rivallt rá ismét a titán fő.

– Maga se ordítozzon!

****************

A kastély egyik szobájában, a harcról mit sem tudva, nézegette a különböző fejdíszeket az ifjú Hádész. A fiúban változás ment végbe, mivel abban a pár órában termete növekedni kezdett, míg hangja mélyedni. Ő maga ezt nem vette észre, mivel egy jávorszarvas agancsot ábrázoló éket nézegetett, s próbálta feltenni, ám nehézségbe ütközött. Nem tudta hátulról összecsatolni, ami miatt mérgelődött. Ez a dísz valamiért vonzotta őt, de nem a játék végett. Hirtelen valaki a vállára tette a kezét. Rémülten fordult hátra, egyenesen Erebosz szemébe nézve.

– Nem kell tőlem félned.

– Az úrnő későbbre várta – dadogott Hádész.

– A feleségem még mindig úgy hiszi, csak a hajnalodáskor térek vissza – húzta mosolyra a száját Erebosz. – Hozzád jöttem, Hádész.

Erebosz segített a fiatalnak felvenni az agancsokat, aki még kisfiúként érdeklődve nézte magát a fejfedőben. Még párat felpróbált, ám a legelső az, ami elnyerte a tetszését. Hirtelen egy köhintésre lett figyelmes. Az úrnő állt az ajtóban karba tett kézzel. Erebosz odalépett hozzá, és magához ölelte, majd elmondta, miért nem szólt az érkezéséről.

Nüx vacsorára invitálta Hádészt és a férjét, akik engedelmesen követték őt. A fiatal alaposan végigmérte a folyosók díszítését. Minden márványból és fekete gyémántból volt. A fiú hirtelen megállt, s egy képet szuggerált. Nem értette, miért hasonlít a festményen szereplő, gyerekfaló alak az apjára, amellett zokogó nő pedig az anyjára. A hangos köhintésre felfigyelve továbbsietett, nem szerette volna magára haragítani vendéglátóit.

****************

Amint az étkezőbe értek, meglátta a halál istenét, akinek a jobb karját éppen húga kötözte be. Hangosan mérgelődött a férfiú. A szeme karikás volt, tekintetében is látszott a fáradtság. Hádész megijedt, mikor ráemelte méreggel telt arcát.

– Az az átkozott Tüphon makacsabb, mint Hekaté rossz napjain.

– Bátyó! – ütötte meg annak sajgó karját a leány.

– Nekem van jogom mérgelődni! Mit kerestél Aszfodéloszon?!

– Minket kisért el egy darabon – szólt közbe Nüx. – Fiam, megkérlek, sőt követelem, tedd félre a rossz kedvedet, és étkezz velünk együtt.

Az asztal megterítve várta őket mindenféle étellel, itallal. Hádészon kívül mindenki hozzáfogott az étkezéshez. Hekaté és Nüx ugyanazt ette, különböző vörös bogyókat, melléjük mentából készült teát fogyasztottak. Thanatosz szokásához híven egy maréknyi rizst, zöldséget és egy szelet kenyeret tett a tányérjába. Erebosz csak teázgatott, közben az Aszfodéloszt figyelte, ahol még mindig próbálták összeszedni magukat a csata után a titánok. A férfi visszafordulva észrevette, hogy a fiatal nem nyúlt semmihez.

– Egyél nyugodtan.

– Miért szeretnék, hogy itt maradjak örökre? – motyogta Hadész.

– Ezeket az ételeket a sors istennői megáldották, így nem ragadsz itt az Alvilágban, ha eszel belőlük – húzta mosolyra a száját Nüx, ám tudta, a festményen látottak még mindig zavarták a fiút. – Azon gondolkodsz még mindig, igaz?

– Miért szerepelt rajta apám és anyám?

– Ideje megtudnod az igazat. Az elmúlt napokban figyeltünk téged, Hádész. Több változáson is keresztülmentél. Éjszakánként hirtelen kinyílt a szemed, és megcsillant. Az elmúlt órákban a hangod elmélyült, a termeted egy istenségére nőtt. Veszélyt jelentesz Kronoszra, ahogy ő is rád. Nem lehetsz a közelében, míg nem tudjuk, valóban halhatatlan lettél-e.

– Nem vagyok halhatatlan. Sosem ettem ambróziát, és ittam nektárt.

– Amit láttál azon az ábrázoláson megtörtént – mondta ki végül Nüx, ami megrémisztette Hádészt.

– Lehetetlen! – hitetlenkedett a fiú.

– Nem, nem az! – vágott közbe Thanatosz. – Kronosz legyőzte a nagyapádat, Uranoszt, ám nem sokkal később egy próféciát kapott, miszerint úgy fogják őt letaszítani a trónjáról, ahogy ő tette azt az apjával. Egyik gyermeke elárulja. Téged, csak azért nem nyelt le, mivel halandónak születtél!

– Hányan...

– Öten – adta meg a ki nem mondott kérdésre a választ a halál istene.

Mielőtt ismét szóhoz jutott volna, meghallották Kerberosz ugatását. A sötétség istene kinézve látta, hogy a titánhorda már rég eltűnt a mezőkről.
Bejutottak a kastélyba. Hádész a boszorkányság istennője mellé ment, ahogy utasították, s lehajtotta fejét miután magától kitárult az ajtó. Kronosz, Tüphon és a seregükből, akik még befértek, beléptek a helységbe.

Feszültséget vágni lehetett, ahogy a sikolyokat is hallani. Tartaroszban szenvedők hangja volt az egyetlen, ami megtörte a csendet.

– Hád...

– Hihetetlen, hogy a káosz istennőjének nem hagynak nyugtot! – jelent meg Erisz félbeszakítva a főtitánt. – Attól még én is pihenhetek néha!

– Visszaadják a fiamat, nem lesz több gond! – emelte fel a hangját Kronosz dühösen. Szemeiben csak úgy pattogtak a szikrák, ő is észrevette az utódján lévő változásokat.

– Majd akkor, ha sikerül neki a próbatétel – forgatta a szemét az istennő, amint meglátta a jelenlévők döbbenetét. – A Sors istennői küldtek. Ha Hádész képes lesz végig menni a Tartarosz tetején lévő burkon, és nem nyeli el, akkor magával megy. Ha mégis megtörténne, annak tudjuk mi lesz a következménye.

Thanatosz mérgesen mordult egyet, mire Hádész elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét. Hiba volt, mivel ismét csillanást suhant át a tekintetében. Az ablak felé kezdett el nagy iramban hátrálni, csak későn vette észre, hogy tárva-nyitva van. Anyja kiáltását hallotta utoljára. Zuhant és zuhant tehetetlenül. Már csak három-négy méterre volt a földtől, mikor egy hintó jelent meg alatta. Fájlalta sajgó hátát, ám megdöbbent a tárgy láttán. Mintha valóra vált volna a gondolata, pedig ő csak egy halandó. Remegve ült le, s karolta át lábait elgondolkozva azon, mi is történt vele pontosan. Az alatt a fogat szép lassan leszállt a földre. A fiatal mellett egy hosszú lándzsa jelent meg azzal a fejdísszel együtt, amelyet még a kudarcba fulladt vacsora előtt próbálgatott.

A csillogás elvonta a figyelmét a mögötte lévő léptek zajáról. Mintha uralták volna az elméjét, semmire sem ügyelt csak feltette immár sikeresen az agancsot, és kezébe fogta a fegyvert. Egy kéz nyúlt felé, melyet a tükröződésben vett észre, apjához tartozott, ám ahelyett, hogy félve fordult volna oda, hirtelen haragból felpattant megsebezve újdonsült harci eszközével támadójának mellkasát. Hosszú vágás keletkezett, de nem mély. Hádész elejtette a lándzsát, térdre rogyott. Könnyek lepték el a tekintetét.

– Apám... én... saj... nálom! Nem akartam! – magyarázkodott, végül rákérdezett. – Mi történik velem?

Kronosznak a fejében egy ötlet tört utat magának. Fia annyira elkeseredett gyermekként viselkedik, hogy nem fogja fel ép elmével a történteket. Ádáz mosolyra húzva a száját válaszolt neki, miközben leguggolt hozzá.

– Hádész... istenné váltál! – tettetett büszkeséget a titán. – Most már halhatatlanként élhetsz!

– Hogy... hogyan?

*****************

– Erisz!

– Sajnálom, hogy elferdítettem a dolgokat, ám a valós próba ez volt. Hogy túléli-e a zuhanást, de...

– De nem a Tartarosznál – fejezte be a mondatot Erebosz.

– Meg kell akadályoznunk, hogy Kronosz megtudja! – mérgelődött Hekaté, ám Thanatosz kérte tőlük, nézzenek ki az ablakon.

Látták, ahogy Kronosz karjaiba zárja Hádészt, aki szorosan öleli át. Nüx már sejtette, mit tervez nővérének fia. A szegény fiatal visszautasítja a szülőjét ért vádakat, amik sajnos valósak voltak. Még a festmény és az igazság sem segített azon, hogy felfedje számára a homályt. Az ifjú nem ismeri a jóslatot, s csak a felét hallhatja, míg szülei itt vannak.

Megkérte a titánokat, titaniszokat és Tüphont, hogy térjenek a palota elé. Az éjszaka istennőjének családja értetlenül meredt rá kivéve Eriszt és Thanatoszt. Elindultak a betolakodók után. Amint leértek a fiatal istennő, Hekaté a fiatal nyakába ugrott, miután őt elengedte az apja, s feldöntötte.

– Ne ijessz rám többet!

– Ne... rán.. gass... kér... lek... – nyögte ki nagy nehezen Hádész.

– Sajnálom – kuncogott a leány.

– Hádész – szólította meg Nüx a fiatalt. – Van egy jóslat, miszerint az lesz az Alvilág ura, ki a halhatatlanság étele-itala nélkül emelkedik fel. Magához hívja az ezüstfogatot és az alvilági lándzsát a végveszélyben.

– Ez azt jelenti, hogy...

– Te vagy az Alvilág istene! – ujjongott Hekaté, mire csitítást kapott, amiért félbeszakította a fiút.

Az istenség először megdöbbent, majd vigyor ült ki az arcára. Nem sokat volt lent, ám megszerette a nyugodt környezetet. Ott akart maradni a boszorkával és Kerberosszal, de apja kifogásolta. Csak addig engedte ott lenni, míg megtapasztalja az erejét. Ennek fejében Tüphont tette meg testőrének. A férfiú elfogadta a döntést.

Kronoszon, Tüphonon és Hekatén kívül mindenki távozott. A leány mérgesen nézett a két férfira, s fenyegetőzött, megtudja, mit terveznek, és azon nyomban Hádész fülébe fog jutni. Nem ért el sikert. Az ellenség megrémisztette azzal, ha valóban megteszi, az isten olyan helyre kerül, ahonnét nem fog kijutni. A hajadon zokogva rohant el. Azután csak az Elüziumon tartózkodott.

Még nincs vége a játszámnak. A fiát manipulálnia kell, hogy mellette maradjon, s ne próbálja meg letaszítani őt a trónjáról. Ezt egyedül úgy tudja megtenni, ha szemmel tartja őt.

*****************

Telt az idő. Hádész semmilyen ellenállást nem mutatott apja felé, csak a teendőit végezte. A mai reggel sem telt máshogy addig, míg Hekaté mérgesen be nem rontott a trónterembe. Rajta kívül már rég ott volt a többi rokona, vagy a képviselők. Az isten nem nézett fel a papírokból csak biccentett a fejével, hogy üljön le.

– Nem. – Erre a szóra már Hádész is felkapta a fejét. Homlokráncolva meredt a lányra.

– Te képviseled az Elüziumot, Hekaté. Miért nem óhajtasz résztvenni a tárgyaláson?

– Szeretném, ha most azonnal velem jönnél!

– Nem fogom itt hagyni a megbeszélést, Hekaté.

– Hadd tegyek fel egy kérdést számodra. – Hádész biccentésére folytatta. – Mikor lépted át a palotád kapuit?

– Én... nem... nem tudom.

– Az ablakon keresztül nem láthatod az egész birodalmadat, Hádész!

– Fiú! – dörrent Tüphon hangja, mire az istenség összerezzent. – Ma van az utolsó nap! Hamarosan megérkeznek a szüleid! Ne foglalkozz a boszorkánnyal!

– Hogy merészelted nevezni a húgomat?! – pattant fel Thanatosz mérgesen.

– Tosz, nyugalom. Tudod, hogy én vagyok a boszorkányság és a varázslatok istennője. – lépett bátyja mellé Hekaté.

– Ettől függetlenül nem szeretem, ha így hívnak. –ölelte át húgát. – Veled megyek.

– A tárgyalásnak véget vetek. Az Elüzium összes gondja már csak Hekaténak, a boszorkányság és varázslatok istennőjének vállát húzza a mai naptól fogva! – állt fel mérgesen Hádész, majd kiviharzott a teremből becsapva maga után a terem ajtaját. Tüphon elégedetten követte a fiatal férfiút. Az isten megtorpant a szobája előtt, kezében megjelent a lándzsa. Megfordulva a szörnyeteg mellkasának szegezte.

– Megmondhatod drága apánknak, nem vagyok hajlandó visszatérni a palotájába. Az én helyem itt van.

– Úgy gondolod, van választásod, fiam? – hallották meg Kronosz hangját a folyosó végéről. A fegyver eltűnt, Hadész földre szegezte a tekintetét. A szörnyszülött megfogta a karját és az apja felé vezette, aki megragadta az állát és magára terelte a figyelmét. A fia tekintetében semmi sem volt a ragyogáson és a fáradtságon kívül.

– Velem jössz, ahogy évekkel ezelőtt megbeszéltük! Nincs ellenkezés!

*****************

A délután folyamán akarta Kronosz hátra hagyni az Alvilágot, Hádész ismét megakadályozta benne. Most már dühösen fordult felé, ám ekkor meglátta, hogy Nüx és Erebosz valamint a gyermekeik mögötte állnak, ő pedig a lándzsával a kezében, aganccsal a fején megvetően néz rá.

– Mit titkolsz előlem, apám? Vagy szólítsalak gyermekevőnek?!

– Mikor jöttél rá? – húzta össze a szemét a titán.

– Halandóként, mikor először küldtél Tüphonhoz. Idemenekültem. Erisz volt az egyetlen, aki akkor felügyelte az Alvilág minden pontját. Nem tudtam, hol vagyok, vagy ki állt előttem, csak elbújni szerettem volna a fenevadad elől. Elvezetett egy barlangba, majd egy könyvet a kezembe nyomva hagyott ott, míg el nem múlt a veszély. Akkor még nem értettem, mit is olvastam, egészen az évekkel ezelőtti visszatérésemig. A festmény láttára rájöttem, de tudatlannak kellett tettetnem magamat . Hallottam, ahogy megfenyegetetted Hekatét. – Tálalt ki apjának, majd gúnyos mosolyra húzva a száját hozzátette. – Remélem értékelted az étket és az italt.

Kronosz hirtelen a szájához kapott, miközben összegörnyedt. Pár perc múlva az alvilág istenének testvérei eszméletlenül feküdtek a vörös színben pompázó réten. Hekaté azonnal egy védővarázst emelt köréjük, míg Hádész megküzdött a rátámadó Kronosszal és Tüphonnal. Kerberosz csatlakozott hozzá, kikergetve a titánt és saját apját. Mindkét fiú szemében könnyek csillogtak, hisz mégis mindketten a tulajdon apjukat űzték el maguk mellől, az anyjukat pedig nem láthatták viszont. Thanatosz a fiatal istenhez lépett, kezét a vállára tette. Beteljesítette a próféciát, ám mindenki tudta ez csak az első csata volt. A háború még a közelben sem volt.

*****************

Néhány nappal később Hádész testvérei között lehetett, akik próbálgatták az erejüket. Poszeidón és Hüpnosz egymással versengett, Démétér és Hesztia gúnyosan szóltak hozzájuk, ami miatt még nagyobb lett bennük a küzdő szemmel. Hozzájuk csatlakozott még Hekaté is. Erebosz és Nüx távolról figyelték őket. Az éjszaka istennőjének hamarosan fel kellett mennie a felszínre, mivel lánya, Héméra lassan megérkezett. Héra a gyakorlatok közben nevetett Thanatosz viccein, amely féltékennyé tette Zeuszt. Ám nem csak a páros iránt érezte ezt, hanem...

Vége