Olivia lefagyott. A mélységbe bambult, ahová pár pillanattal korábban a fiú vetette magát. Már nem látta Michaelt, mert hangyává zsugorodott a távolodás következtében, de olyan érzése volt, mintha bármikor megszólalna mögötte és közölné, hogy az egész csak egy álom volt. De nem így történt. A lány végül úgy döntött, hogy ha ennyi volt, akkor ennyi volt. Ő is kiugrott a járműből, mielőtt a vadászgépek végleg megsemmisítenék.

Életében először akkor imádkozott. Imádkozott, hogy Michael ne haljon meg és találkozzanak. Hogy ne így legyen vége a történetüknek. Hogy még folytatódhasson...

A szél az ejtőernyőt egy fa felé sodorta, amire fel is akadt. Szerencsére a mentőosztag hamar megérkezett és leszedték a lányt a fáról majd egyből a főhadiszállásra szállították, hogy visszaállítsák a véroxigén szintjét.

Olivia egész végig egy szót sem szólt, csak sírt. A sós könnyek feláztatták az egész arcát és lassan már görcsbe állt az arca a sok kesergéstől. De nem hagyta abba. Nem érdekelte, mit gondolnak mások, neki Michael igen is fontos volt és megérte sírni miatta.

– Olivia! – A lány szobatársai jelentek meg Carollal együtt.

– Jól vagy? – Kérdezte a szőke lány, aggódóan a betegágyhoz hajolva. A fekete hajú különleges szemeit Carolra vezette, de továbbra sem mondott semmit.

– Hülye kérdés. – Jegyezte meg Sarah. – Láthatóan nincs jól. – Egy mosollyal próbálta felvidítani Oliviát, de nem sikerül.

– Szerintem jobb, ha most egyedül hagyjuk. – Szólalt meg Fiona felmérve a helyzetet.

– Ezért rángattatok ide? – Háborodott fel egyből Angelina.

– Fogd be! – Helen egyből nyakon vágta, mire a vékony lány teljesen kiakadt, de még mielőtt bármit is mondott volna, a többiek kirángatták.

– Jobbulást! – Intettek még utoljára a lányok és becsukódott az ajtó. Olivia megengedett magának egy halovány mosolyt az előző jelenet után, de hamar elkomorodott, amikor eszébe jutott, hogy Michaelt senki nem látogathatja már meg így.

– Még hogy nem értem, amit érzel! Nekem is nagyon fáj. Lehet, hogy nem úgy, de majd szétszed. – Motyogta. – Mégsem adom fel. Akár elértem a célomat, akár nem. Keresek egy másikat! Michael, miért vagy ilyen bolond? Miért akarsz folyton meghalni? Miért gondolod azt, hogy ennyi volt? Milyen istened van neked, hogy mindig így végzed? – Kopogás hallatszott az ajtón, majd belépett egy alak.

– Hogy érzed magad? – Kérdezte Alan. – Fel tudsz állni?

– Még nem próbáltam. – Válaszolt a lány, miközben felült az ágyban.

– Nem festesz valami jól.

– Nem csodálkozom. Elvégre fontos volt nekem... .

– Még ne temesd el a dolgokat olyan mélyre.

– Ezt hogy érted?

– Még életben van. – Olivia hitetlenkedve nézett a férfire. – Törött a keze, a lába, a válla és agyrázkódása is van, de a szíve még dobog. – Magyarázta Alan, de a lány már rég nem figyelt. Kipattant az ágyból és kirohant az ajtón. – Hé, óvatosan! Nem kell ennyire sietni! – Kiáltott utána Alan miközben próbálta utolérni.

– Hol van Michael? – Állított meg a lány agresszíven egy ápolót.

– A-a sürgősségi osztályon. – Rebegte a nővér. – Várjunk csak! Te is egy beteg vagy nem? Nem szabad itt rohangálnod! Azonnal menj vissza a szobádba! – Az ápoló hiába próbálta elkapni a lányt, Olivia még így is gyorsabb volt nála. – Állj meg! – Kiáltozott a nővér kétségbeesetten.

– Ne aggódj, nem lesz baja. – Mondta Alan, mikor elsuhant az ápoló mellett.

– Tábornagy úr?! – A nővér döbbenten nézett a férfi után, aki csak nevetve továbbsietett.

– Olivia! 36-os szoba! – Kiáltotta, amikor végre meglátta a lányt a folyosón. A különleges szemű a szoba után kezdett el kutatni és rendesen betört, amikor megtalálta.

– MICHAEL! – Hangja egyszerre volt dühös és megkönnyebbült. A fiú az ismerős hangra bágyadt tekintetét az ajtó felé fordította, ahol a dühöngő lány közeledett.

A beteghez érve egy akkora taslival illette, hogy az egész fiú beleszédült.

– Ne akarj meghalni! – Harsogta. – Nem mindegy neked! Élni fogsz és kész! Nem érdekel min mentél keresztül, nem engedlek meghalni! És ha ez az Isten ezt hiteti el veled, akkor nagyon rossz istenben hiszel!

– Nem, Olivia. A legjobban hiszek. Az egyetlenben. – Michael sebekkel teli arcán egy mosoly terült szét. – Hiszen ő hagyott életben. Nem engedte, hogy úgy legyen vége. Meghallgatott téged. – A lány szemei ismét könnyekkel teltek meg.

– Az előbb sírtam ki a lelkemet is. – Törölgette szemeit a lány. Michael felnevetett.

– Légy hálás neki, hogy élek.

– Hálás is vagyok. Nem tudom mit csináltam volna, ha meghalsz.

– Tényleg ennyire fontos vagyok neked?

– Igen!

– Szeret téged. – Szólalt meg Alan a fiatalok mögül, mire mind a kettő odakapta a fejét. Egy pár pillanatig csak szívritmusmérő jellegzetes csipogását lehetett hallani.

– Mi? – Michael Oliviára nézett, Olivia pedig Alan és a sérült között kapkodta a fejét.

– Ez honnan jött? – Kérdezte végül a lány bizonytalanul.

– Nincs igazam? – A tábornagy arcán pajkos mosoly ült.

– Nem is tudom... . – A lány zavarában lehajtotta a fejét.

– Akkor fontolgasd a választ, amíg Michael letölti a börtönéveit.

– Megint. – Sóhajtott fel a fiú.

– Megint. – Bólogatott a férfi.

– Hány év?

– Tíz, de ha utána megint bajba keveredsz, nem látod többet a napvilágot. – Olivia a szája elé kapta a kezét.

– Ilyen szigorú a büntetés végrehajtás?

– Még szigorúbb is. Csak Alan jófej. – Vigyorgott Michael, mire a férfi megingatta a fejét.

– Ismerlek, és tudom, hogy nagyon megbántad ezért kapsz kegyelmet. Ha nem próbáltál volna öngyilkos lenni, akkor életfogytig maradhatnál a tanácstaggal együtt.

– Őt is letartóztattátok?

– Természetesen. A csatlósaival együtt.

– Na, ennek örülök.

– Holnap találkozunk a börtönben. Addig beszéljetek meg mindent. – Intett a tábornagy és elhagyta a szobát, otthagyva a két fiatalt.

– Végül a tanácstag is benne volt?

– Igen. Ő kezdte az egészet. Olyan szérumot akart, ami nem csak azt garantálja, hogy azt a napot túléli, hanem hogy mondjuk még egy évet vagy többet.

– Ó. – Olivia elcsodálkozott.

– A Sal bolygón gyűjtötte hozzá az embereket, mert valami varázsló azt mondta, hogy az emberek életéből lehet valahogyan kotyvasztani valami olyat, amit a tanácstag akart.

– De miért csak most jött rá, hogy ő többet akar élni?

– Nem tudom. – A fiú megvonta volna a vállát, de mivel az is eltörött, így nem tudta. Olivia hümmögött egyet, hogy kicsit tovább tartson a beszélgetés, de nem segített sokat.

– Khmm. – Michael egy köhintéssel próbálta megtörni a beállni készülő kínos csendet. – A jövőre nézve... . – Olivia érdeklődve fordította felé a fejét. – Meglátogatsz majd?

– Természetesen. Nem fogom hagyni, hogy megint megőrülj.

– És utána? Amikor kiengednek?

– Akkor is meglátogatlak. – Vonta meg a vállát a lány. Michael lehajtotta a fejét és csak pár perc után folytatta.

– Ha nincs más terved tíz év múlvára, leszel a feleségem? – Félénken nézett a lányra, aki először fel sem fogta, mit hallott. Amint leesett neki, halványkék szemei elkerekedtek és döbbenten nézett a fiúra.

– Ez most komoly?

– Halál komoly. – Bólintott Michael. Olivia tanácstalanul nézett a fiúra. – Megértem, ha haragszol rám a raktárban történtek miatt, de szeretném, hogy tudd: akkor nem voltam önmagam. Ha észnél lettem volna, visszafogtam volna magamat, úgy ahogy előtte is tettem. Gondolom tudod, de én is egy férfi vagyok és nagyon nehéz dolgom van önuralom téren a mai világban... Egy szörnyű kísértés vagy nekem mai napig és tudom, hogy ez tíz év múlva sem lesz máshogy. Szóval mindkettőnk tisztasága érdekében, a legjobb, ha összeházasodunk. – Michael egyszerre reménykedett, szégyellte magát és szeretett volna mind a kettőjüknek jót. Olivia észre is vette ezt, de még mindig nem tudta mit mondjon. Nem tudta mennyit fog változni addig, és hogy szeretni fogja-e.

– Tíz év múlva térjünk vissza rá. – Szólalt meg végül, mire Michael fellélegzett.

– Köszönöm. – Lehajtotta a fejét, hogy a lány ne lássa az arcán szétterülő boldog mosolyt. – Addig jól gondold át, mert én már most elvennélek. – Olivia felnevetett.

– Soha nem kellettem még senkinek ennyire. – Jegyezte meg, mire Michael közelebb rántotta magához a kezénél fogva.

– Nem is fogsz. – Suttogta. Mélyfekete szemeiben mintha fény csillant volna. Mintha életébe visszatért volna a fény...

A fény, a remény, a boldogság és a hit. A hit, hogy még találkozni fognak. A hit, hogy Isten egymás mellé rendelte őket.