" Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom ! A reggel ismét eljő, mert nincs olyan sötétség, olyan évszak, ami örökké tartana ! Talán ez már a cseresznyevirágzás s ez a tél véget fog érni..."

( BTS - Spring Day )

Nagy port kavart a jelenlévők között V furcsa viselkedése, de megígérték, hogy mindezt titokban tartják. Bár lehetett sejteni, hogy az első dolog, amivel majd találkozik az ember a neten, az Taehyung sírása lesz. A legjobban pedig az zavarta az Armykat, hogy fogalmuk sem volt mi is történt V-vel. A lány pedig, aki segített Taehyungnak kiadni magából mindent; nyom nélkül eltűnt a helyszínről. Egy ideig tekintetemmel követtem őt a tömegben, de végül muszáj volt Jiminre figyelnem, így elveszítettem szem elől. Jimin, miután látta, hogy barátja mennyire is megtört, gyengéden megütögette a fiú hátát, aki hálásan nézett vissza rá. Még a többi tag szemében is látszódott az aggodalom, ami miatt szentül hittem, hogy minden rendben lesz, de aztán rá kellett jönnöm, hogy semmi sem volt ilyen egyszerű. Ők heten pedig főleg.

Ugyan a helyszínen még foglalkoztak Taehyunggal a tagok, de a dormhoz visszaérve mindez megszűnt és inkább egyedül hagyták a fiút, amit valamilyen szinten meg is értettem, hiszen egy mukkot sem szólt senkihez sem. Az egyedüli, aki kitartott az Jimin volt, de egy fáradt mosollyal őt is lerázta. Így hát a szürke hajú megint egyedül maradt és egy szomorú mosollyal az ajkán leroskadt a kanapéra és hátravetve fejét lehunyta szemeit. Én egy darabig csak csöndben álldogáltam a konyhánál és onnan figyeltem a meggyötört arcú fiút. Rosszul éreztem amiatt magamat, hogy miattam mennyire is beleélte magát ebbe az egészbe és mégsem változott semmi sem. Viszont nem engedhettem, hogy újra összetörjön, így nagy levegőt véve felé szökdécseltem és ráugortam a kanapéra, vigyázva arra, hogy ne legyek túl közel hozzá. Legalább ebben a helyzetben nem akartam szívni a vérét a jelenlétemmel, amivel még mindig nem volt megbarátkozva. Először megpróbáltam magamban összeszedni azokat a dolgokat, amiket mondani akartam, majd szólaltam volna meg, de megelőzött.

- Tudom, mit akarsz mondani - nyitotta ki szemeit és úgy leste a fehér plafont. - Várni fogok, ha már ennyit megharcoltam, akkor türelmes leszek. Addig is elbeszélgetek veled - fordította felém a fejét és halványan elmosolyodott. Emiatt nekem is felfelé görbültek ajkaim és felvillanyozódva csapta össze a kezemet.

- És amint újra jóban lesztek, tudom Taehyungot ijesztgetni - kezdtem el szövögetni a terveimet, amin először Jimin csak ciccegett, de végül halkan felnevetett miután belegondolt barátja reakciójába.

- Ő jobban fél az ilyen dolgoktól, mint én, így biztosan frászt fog kapni, hogyha lát maga előtt egy lebegő tárgyat - vigyorgott és törökülésbe vágta magát a kanapén, ölébe pedig egy párnát téve nézett rám és gondolkozott el valamin. Arcáról fokozatosan tűnt el aranyos mosolya, ami miatt állandóan úgy nézett ki, mint egy mochi. Főleg, mert a szemei összeszűkültek közben és az egész képhez csak hozzáadott színes haja. Örültem, hogy végre többször láthattam ezt a kedvesebbik felét is, és mivel gyakran voltak hangulatingadozásai, így kiélveztem, ha kedvesen viselkedett. Plusz, legalább nem viselkedett úgy, mint egy lány... - Mesélted, hogy láttad Taehyung nagymamáját - kezdte el gyűrögetni a párna sarkát és kérdése előtt hezitálva nézett felém. - Még mindig itt van ? - bökte ki halkan, és kérdése miatt magasba szökött a szemöldököm. Ugyanis én magam sem voltam benne biztos, mivel nem igazán figyeltem mostanában a környezetünket, na meg pár napig nem is voltam itt. Viszont az jobban meglepett, hogy Jimin valami olyanról kérdezett, amitől ő olyan nagyon messze állt.

- Nem vagyok benne biztos - válaszoltam szemöldökömet ráncolva és lassan körbefuttattam tekintetemet a helyiségben. Először nem láttam semmit, így nagy levegőt vettem és lehunyva a szememet koncentrálni kezdtem. Lassan felnyitottam pilláimat és felállva körbenéztem mindenhol. Utolsó helyként megnéztem Taehyungot a közös szobában is és belépve azonnal kiszúrtam, ahogy az ágyán ült és valamit kezében szorongatva nézte azt. Nekem háttal volt, így közelebb sétáltam hozzá és szemügyre vettem, hogy mi is kötötte le ennyire a figyelmét. Egy polaroid fotót szorongatott, amin rögtön felismertem őt és a nagymamáját is, akit oly' nagy szeretettel ölelt. Ha jól tippeltem, akkor V tizenhat éves lehetett a képen, vagy egy kicsit több, de minden valószínűséggel, már gyakornok volt az ügynökségnél a korát tekintve. Ugyan nem sírt, de meredten és szomorú szemekkel bámulta a képet, majd nagyot sóhajtva berakta éjjelijének egyik fiókjába.

- Lehet beszélnem kéne Jiminnel... - motyogta és elfeküdt az ágyán.

- Ez egy igen jó ötlet - bólogattam és ijedten kaptam fel a fejemet, ugyanis valaki szintén ezt mondta közvetlenül mellettem. Lassan fordultam a hang irányába és ki is szúrtam egy idős hölgyet, aki bosszúsan figyelte az ágyán fekvő fiút. Észrevéve, hogy őt figyelem, felém kapta tekintetét és barátságosan elmosolyodott.

- Tae barátja voltál ? - kérdezte, és jól tudtam kérdésének megfogalmazásának okát.

- Tudja, hogy szellem vagyok, ugye ?

- Persze - nevetett fel vidáman. - Azért annyira én is rájöttem, hogy Jimin-shin kívül senki sem lát. Még nem vagyok én olyan öreg - mosolygott, mire zavartan elnevettem magamat és Taehyungra néztem.

- Tudja, hogy mi a baja, ugye ?

- Igen - sóhajtott fel gondterhelten és közelebb lépve megsimogatta a már alvó fiú fejét. - Szegény nehezen tudja feldolgozni a történteket, figyelembe véve, hogy annyira szeretett, mint a szüleit. Ráadásul jól tudom, hogy bűntudata is van, amiért nem tudott elköszönni tőlem. Addig nem mehetek el, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy boldog - magyarázta és felém nézve megfogta a kezeimet. Hideg volt keze érintése, amit annak ellenére is éreztem, hogy nekem is hasonló hőmérsékletűek lehettek. Ráadásul nem is szabadott volna ezt a különbséget érzékelnem... - Segíts nekik, kérlek - mondta szomorúan elmosolyodva, mire megszorítottam megviselt kezeit és elmosolyodva bólintottam.

- Mindent meg fogok értük tenni - állítottam és ki is próbáltam eme megnyilvánulásom mellett állni. Valamiért kötelességemnek éreztem segíteni nekik, mégha nem is tudtam, hogy életemben mi közöm volt hozzájuk.

Már jócskán este volt, talán éjfélen is túl voltunk, de én képtelen voltam aludni. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy lehetetlennek tűnt az alvásnak akár csak a gondolata is. Emiatt idegesen ültem fel a kényelmetlen kanapén és elhelyezkedtem rajta. Magam elé bámulva gondolkoztam a semmin és mégis sok dolgon. Nem is tudtam, hogy mit kellett volna tennem, ha V mégsem nyílt volna meg ezek után. Amíg csak itt voltam, rosszul éreztem volna magamat, amiatt, hogy képtelen voltam segíteni nekik. Legfőképp pedig Jiminnek. Hisz etetett engem, beszélt velem, és már nem is nézett levegőnek. Mintha csak elfogadta volna a létezésemet, bár ennyi hét együtt élés után igazán ideje volt. Ezek mellett pedig az is foglalkoztatott, hogy mi van, ha segítek nekik, de semmilyen más emlékem nem tér vissza és a legutóbbi pedig csak szimpla véletlen volt ? Az én szerencsémre vallott volna, így igazán tartottam ettől. Szívembe pedig azonnal fájdalom nyílalt, így mellkasomhoz kapva kezemet vettem nagy levegőket és próbáltam normalizálni légzésemet, bár nehezen ment. Ekkor papucs csoszogását hallottam magam mögül, így fejemet hátrafordítva haraptam alsó ajkamba, hogy ne hallatszódjon lélegzetvételem. Mikor pedig megpillantottam Jimint, kezében ismét egy párnával, lassan kezdett alább hagyni a szúró fájdalom és kezemet is ölembe csúsztattam, hogy a fiúnak még véletlenül se tűnjön fel furcsa viselkedésem.

- Te sem tudsz aludni ? - kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy leült a kanapé másik oldalára és úgy nézett maga elé, mint pár perccel ezelőtt én is.

- Valami olyasmi - túrt bele dús hajába és felém fordulva kényelembe helyezte magát. Ugyan sötét volt, de az utcáról beszűrődő lámpák fénye megvilágította Jimin körvonalát és nagyjából arcát is ki tudtam venni. - Mesélj nekem valamit az életedből, ugyanis nem tartom fernek, hogy te szinte mindent tudsz rólam, én meg rólad semmit sem - magyarázta úgy, mint egy durcás kisgyerek, amin halkan felnevettem. Viszont kérését nem igazán tudtam teljesíteni. Talán el kellett volna neki mondanom, hogy valójában semmire se emlékeztem ?

- Tudod - sóhajtottam fel és elhatározva magamat folytattam. - Nem fogok neked hazudni, ugyanis te is nagyjából őszinte vagy velem - magyaráztam, mire csak halkan krákogni kezdett a nem helyén álló állításom miatt. - De... Fhu, azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdem. Szóval, mikor legelőszőr felébredtem ebben a szellem valóban, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, ki vagyok, és hogy mi történt velem. Minden meghalt lélek így érzett a legelején, mint ahogy egy barátom elmondta nekem. Ugyanis ahhoz, hogy véglegesen is eltűnjünk, muszáj visszaszereznünk az emlékeinket, ha csak el se veszítetted őket, de ez ritka. Ez általában az idős szellemekre jellemző, mint Taehyung nagymamája is. De visszatérve a tárgyhoz, épp ezért vagyok még itt, mert... Tulajdonképpen... Én nem emlékszem a nevemen kívül semmire se magamról. Arra is csak miattad, mivel bármennyire is vicces, de te, egy ismeretlen valahogy hatással voltál rám, így visszatért a nevemről való emlékem. Bár, az is lehet, hogy ez nem is az enyém, hanem egy barátomé. Mindenesetre ezzel az egésszel csak annyit akartam mondani, hogy nem emlékszem semmire sem. Bocsánat, hogy nem szóltam neked még erről - hajoltam meg ültömben és lehunyt szemekkel vártam Jimin reakcióját, aki egyáltalán nem is szólt semmit. Emiatt megijedtem, hogy esetleg itt hagyott, mert megharagudott, vagy esetleg nem szól semmit sem, mert hazudtam neki a korommal kapcsolatban. Ami igazán gyerekes lett volna tőle... - Ennyire meglepett, vagy túl hihetet... - emeltem fel fejemet és néztem félve az előttem ülő fiúra, aki szemeit lehunyva, elaludt. - ...len. Te komolyan képes voltál elaludni ? - sóhajtottam fel és fejemet sértetten megrázva adtam fel, hogy valaha is normálisan fogunk beszélni egymással és elhelyezkedve a kanapén megütögettem a párnámat és lehajtva a fejemet én is megpróbáltam elaludni. Ami valamiért sikerült is.

" Rettentően izgulok, csak azt nem tudom mi miatt. Szemeim előtt apró fekete pöttyök táncolnak, amiért túl hosszú ideje szorítom ökölbe kezeimet. Ekkor valaki megfogja a vállamat és megszorítva mond pár biztató szót, amit nem igazán értek. Tulajdonképpen az arcát sem látom az illetőnek, de már csak arra ébredek fel, hogy egy nagy teremben vagyok. A falak fehérek, alattam barna parketta van, mögöttem egy hatalmas tükör, előttem pedig egy hosszú asztal, ami mögött négy alak ül. Nem látom rendesen arcukat, de nem is érdekel. Csak próbálom nem elrókázni magamat és megpróbálok a kapott kérdésekre válaszolni.

- Neve ?

- ...

- Életkora ?

- ...

- Súlya ?

- ...

- Ezen még van mit csiszolni. Oké, most pedig mutassa be, hogy mit is tud - intett felém, mire a zene be is indult, én pedig átadtam magamat a ritmusnak. Minden mást pedig kizártam a fejemből. "

- Hé.. Szellem Lány... Jól vagy ? - rázogatta valaki a vállamat, ami miatt résnyire kinyitottam szememet és rögtön megpillantottam Jimin rémült tekintetét. Lassan felülve markolásztam az ingemet a mellkasomnál és fejemmel egy aprót bólintva mosolyodtam el a leghatásosabban.

- Persze, miért ? - űztem el a fájdalmat a fejemből és megpróbáltam valami jobb dologra gondolni. Ez bevált, ugyanis egy kis idő múlva a szúrás alábbhagyott és a légzésem is normálissá vált.

- Se-semmi - rázta meg a fejét bizonytalanul és a konyha felé bökött. - Kész a reggeli, gondoltam szólok, amíg meleg - mondta még mindig egy kicsit elvarázsolva, majd hátat fordítva nekem besétált az étkezőbe. Lassan én is követtem, de mikor megláttam, hogy három tányér is ki volt rakva és csak kettő előtt ültünk le, bizonytalanul Jiminre néztem. Szerettem volna biztosra menni érzéseit illetően, de mikor megpillantottam ahogy kedvtelenül ette az ételt csak felsóhajtottam és meredten bámultam a tányéromban lévő finomságokat.

- Taehyung ? - kérdeztem meg bizonytalanul, mire szája sarka azonnal megrándult, de halványan elmosolyodva nézett a folyosó irányába.

- Ugyan azt mondta, hogy nem jön, de biztosítottam afelől, hogy neki is megterítek, így jöjjön. Tuti ki fog bújni a szobájából, csak kell még egy kis idő - magyarázta bizakodva és éreztem hangján, hogy még mindig nem adta fel a reményt. Emiatt nagyon is felnéztem rá, és rögtön nagyobb kedvvel kanalaztam a levesemet. Öt napon keresztül hallgattam ezt a választ Jimintől. Öt napon keresztül ismétlődött mindez. Öt nap kellett ahhoz a változáshoz, aminek nagy ára volt.

~

Soha nem hittem volna, hogy egy nap lehet ennyire fárasztó, de kiderült, hogy mégis. És csak annyi volt a feladatom, hogy mentem a fiúkkal különböző interjúkra és utána egy hat órás próbára. Szinte éreztem a közelükben a fáradságukat, mind szinte vért izzadtak, ami érdekes mennyire is illett legújabb címadó dalukhoz. A legjobban viszont Jimin kilencven fokos fejforgatását élveztem, amin igen jót is szórakoztam. Bár néha már attól tartottam, hogy egyszer kitöri a nyakát.

Belépve a lakásba alig vártam, hogy ehessek és kivételesen még a fáradt Jiminnek is besegítettem, aki rám bízta az étel felügyelését és kitálalását, amíg ő elment fürödni. Közte és Taehyung közt ismét lejátszódott az a szokásos párbeszéd, ami már lassan öt napja. Néha már-már csodáltam Jimin szemében azt a reményt, ami még mindig megcsillant. Épp ezért voltam a közelében olyan pozitív, hogy tartsam még benne a lelket. Mert szüksége volt valaki támogatására, aki jelen esetben én voltam. Bármennyire is hihetetlennek tűnt a kapcsolatunk érdekessége miatt. Kezemet összedörzsölve öntöttem ki egy kis levest három tányérba is, és már csak illata miatt is, de kordult egyet a gyomrom. Olyan finomnak tűnt, de nem ehettem, amíg legalább Jimin meg nem érkezett. Amint hallottam a papucsa csoszogását vidáman fordultam meg, de meglepetten nyíltak tágra a szemeim, amikor megpillantottam Taehyungot, aki félénken lépkedett az asztal felé és tarkóját vakargatva nézett körbe, majd lassan le is ült. Látszott, hogy mennyire is zavarban volt, így azonnal egy hatalmas vigyor költözött ajkaimra és tapsikolva futottam a fürdőszoba elé.

- Jimiiin ! Siess, mert Taehyung már megérkezett és csak rád várunk ! - habár, én nem ehettem velük együtt V miatt. Arcomról továbbra se lehetett levakarni mosolyomat, mivel rettentően boldog lettem attól, hogy Jimin végre nem volt egyedül. Végre elkezdhette tervét a Bangtan visszaállításával kapcsolatban. Vártam egy darabig, de a csap halk csepegésén kívül nem jött egy árva hang sem a túloldalról. Nagyokat pislogva néztem előre és újra megszólaltam hátha csak nem hallotta. - Jimin ! Taehyunggal már nagyon éhesek vagyunk ! - kiáltottam és előre hátra billegtem a lábamon, de még mindig nem jött válasz. - Jimin, ha nem válaszolsz, akkor bemegyek, mert így kezdek miattad aggódni ! - mondtam, de még mindig síri csönd volt a túloldalon, emiatt pedig komolyan beparáztam, és egy hatalmas gombóc költözött a torkomba. - Háromig számolok, és ha nem válaszolsz, bemegyek ! - fenyegettem, de közben verni kezdett a víz. Mi van, ha elesett a kádban ? - Egy... - És ha csak szívat, és rányitok, majd megvakulok ? - Kettő... - Nem szívatna ilyesmikkel. Mi van ha... Nem, az nem lehet... Már sokkal boldogabb, mint ezelőtt. - Három... - fejeztem be remegő hangon és kezeimet szemem elé téve léptem át az ajtón. - Figyelj Jimin, még megszólalhatsz és kimegyek - magyaráztam, de már eleve az zavart, hogy még a belépésem után sem szólalt meg. Nem is ordított fel, semmi ilyesmi. - Most már komolyan kezdesz megi... - engedtem le kezeimet és kezdtem el mérgesen beszélni, amikor is megpillantottam Jimint egy egész kádnyi vízben, amiből még a padlóra is jutott. A legrosszabb viszont az volt, hogy Jimin haja csak kicsit kandikált ki belőle. - Jimin ! - kiáltottam fel kétségbeesetten és közelebb futottam, vigyázva arra, hogy ne essek el és karját megragadva kihúztam a vízből. Iszonyatosan nehéz volt számomra, főleg úgy, hogy szellemként valószínűleg annyi erőm sem volt, mint amikor még éltem. - Jimin - nyöszörögtem és közben félig már kihúztam a kádból. Szaporán véve a levegőt gyorsan raktam rá egy törölközőt és óvatosan teljesen is kiszedtem. Megpróbáltam finoman elfektetni a hideg kövön és feje alá gyorsan tettem egy másik törölközőt, majd feje fölé hajolva hallgattam meg lélegzetvételét. A legrosszabb viszont az volt, hogy alig éreztem valamit, így egyre gyorsabb szívveréssel és fülemben dobogó vérrel ellenőriztem le pulzusát is.

- Túl gyenge - ijedtem meg és agyam rögtön megoldás után keresgélt. Ilyen helyzetben mit ettek az emberek ? Mit kellett volna... - Meg van ! - találtam meg utolsó reményemet. - Előre is sajnálom Jimin, de mindezt érted teszem - hajtottam meg a fejemet, majd valahogy hátrafogtam arcomba lógó hajamat és közelebb hajoltam a fiú arcához. Száját résnyire kinyitottam és orrát befogva közelebb hajoltam hozzá, majd szájon át kezdtem el lélegeztetni. Hihetetlenül hevesen vert a szívem. Nem tudtam biztosra, hogy a félelem miatt, vagy esetleg a szituáció miatt, de a doramákban oly' sokszor látott módszerekkel folytattam is a műveletemet. - Gyerünk Jimin - nyomkodtam a mellkasát, de még mindig nem reagált semmit. - Kérlek, kelj fel - mondtam újra és végig beszéltem, hogy valahogy itt tartsam, ha meghallotta a hangomat. - Nem azért güriztem ennyit, hogy itt feladd. Hallod ? Együtt sikerülni fog minden. Nem vagy egyedül... Jimin, nem vagy egyedül - fúlt el a hangom és szememet szorosan lehunyva hajoltam újra közelebb, amikor is hirtelen felköhögött és szünet nélkül kapkodott levegő után. - Végre - könnyebbültem meg és úgy éreztem, hogy szívem kiszakadt a helyéről a sok aggódás miatt. Ekkor pedig az ajtón is kopogtatott valaki, aki nem más volt, mint Taehyung.

- Jimin... Öhm, minden rendben ? Jöttem vacsorázni... - szólalt meg a túloldalt, és mielőtt Jimin észrevehetett volna felpattantam és kinyitva V előtt az ajtót kisiettem rajta. Ugyan láttam, hogy nagy szemekkel nézett maga elé, de mikor meglátta a földön fekvő fiút, azonnal kétségbeesetten kezdett el felé rohanni.

Én eközben arcomat két kezem közé fogva siettem ki a házból és próbáltam égő fejemet lehűteni. Nekem nem szabadott volna ilyet éreznem, mégis rettentően égett az arcom és majd meggyulladtam. Sokkal jobban zavarba hozott ez az egész, mint elsőnek gondoltam. Simán jelezhettem volna Taehyungnak is valahogyan, erre ezt a döntést hoztam meg. Én teljesen meghülyültem. Hajamba túrva guggoltam le a járda közepén és számat megfogva néztem magam elé. Hülye Park Jimin. Elvetted az első csókomat. Mégha lehet már életemben meg is tettem más emberrel, de lényegtelen. Miért csináltam ezt ? Miért estem ennyire kétségbe ? Miért ver még mindig ilyen gyorsan a szívem, hogy majd kiesik a helyéről ? Miért viselkedek így ?

Még mindig sokkos és elvarázsolt állapotban sétáltam vissza a dormhoz, majd léptem be az ajtón és mentem a konyha felé. Eltelt vagy egy óra, amíg kint voltam és megkönnyebbülten vettem észre Jimint az asztalnál, ahogy lassan ette a tányérjában lévő levest. Mellette Taehyung ült, aki le nem vette a fiúról a szemét és emiatt párszor le is ette magát a levesével, de nem is zavartatva magát folytatta Jimin fikszírozását.

- Tae, nyugi, már minden rendben. Mondom, hogy csak elaludtam a sok fáradság miatt a kádban - magyarázta a szürke hajú és felemelve fejét rögtön észre is vett engem. Egy darabig csak meredten bámult, majd halványan elmosolyodva fejével óvatosan maguk felé intett. Nem túl nyugodtan ugyan, de közelebb lépkedtem és közben szüntelenül pír költözött az arcomra. Nem szabad így viselkednem Jiminnel. Csak légy természetes, csak légy... Ebben a pillanatban pedig hanyatt vágódtam az előttem hirtelen elfutó Jjjangguban, aki nem igazán díjazta, hogy ismét majdnem kilapítottam. Égő fejjel feltápászkodtam és Jimin visszafojtott nevetését látva sértetten oldalra fordítottam a fejemet.

- Oh, helló - intett Taehyung, mire lefagyva néztem magam elé, majd lassan felé emeltem a fejemet és kitágult szemekkel figyeltem, ahogy rólam elkapta a tekintetét és újra a szintén ledermedt Jiminnek kezdett el magyarázni. - Oké, hiszek neked meg minden, de... Várjunk csak - akadt meg hirtelen és látva, hogy Jimin mekkorát is nyelt - ugyanis majdnem megfulladt a levestől meglepettségében -, hirtelen felém kapta fejét és zavartan tarkójához nyúlt. - Te pontosan ki is vagy ? - döntötte érdeklődve oldalra a fejét, mire a levegő is bennem ragadt és egy szót sem tudtam szólni. Csak lefagyva bámultam a kíváncsi tekintetű fiút és szememmel óvatosan Jimin felé néztem, akinek szemében hasonló kérdés látszódott, mint az enyémben; mégis mi folyik itt ? Ő meg miért lát engem ?

////

Sziasztok^^

Na, ezzel a résszel kicsit jobban meg vagyok elégedve, mégha mondtátok is, hogy azt is élveztétek. Ez pedig tényleg nagyon jól esett olvasni :) Viszont, most garantáltan ki is akartok nyírni, amiért megint itt hagytam abba XD De legalább gondolkozhattok, hogy miért is látja Tae is főszereplőnket :D Kíváncsian fogom várni, hogy mit is gondoltok^^

////