Dina felnézett. Figyelme a férfi arcának oldalán húzódó tetoválásra terelődött, most látta csak a holdfényben a hosszanti heg mélyedését a fekete minta alatt, a mély, soha ki nem simuló heget az arcbőrön. Arra gondolt, hogy egyes dolgok sosem gyógyulnak be igazán, és ezekből Zevrannak is, neki is kijutott. De most úgy érezte, az élet talán ezekkel együtt is lehet élhető, sőt, talán boldog.

Ekkor robbanásszerű hang hallatszott a messzeségből, Zevran ölelése megváltozott, hirtelen szorosabban, védőn tartotta magához Dinát, míg mindketten néma ijedtséggel bámulták, ahogy a szétpukkant tűzijátékrakéta fényes pálmaívet húz a fekete égen.

– Mi volt ez? – kérdezte a lány.

– Nem tudom. De a fogadó felől jött. – Zevran hangja elkomolyodott. – Vissza kell mennünk.

Ezzel Dina is teljesen egyetértett. Szapora léptekkel indultak el az éjszakai ösvényen, mezítláb, Zevran haladt elől, és szorosan fogta Dina kezét.

– Soha nem láttam még ilyesmit – vallotta be férfiasan.

– Mit gondolsz, köze lehet ennek az Alistair után koslató párttagokhoz?

Zevran a távolba meredt, és megcsóválta a fejét. – Csak remélni merem, hogy nem. – Majd hirtelen Dina felé tekintett. – Ezúttal válasszuk az ajtót a közlekedésre. Először távol maradunk, és kilessük mi történt.

– Mi van, ha tényleg valami szörnyűség?

– Akkor, Dina, drága, meg kell védenem téged. A legjobb, ami jelenleg eszembe jut, hogy keresünk neked egy félreeső, sötét zugot, ha nem moccansz, senki nem fogja tudni, hogy ott vagy. Bízz bennem, vissza fogok menni érted. – Zevran bátorítóan bólintott. Az fel sem merült benne, hogy ő is távol maradjon az esetleges veszélytől.

– Nem akarok elbújtatva lenni. Ott akarok leni én is, ha baj van, hátha tudnék valamiben segíteni – szólt a lány eltökélten.

Zevran csak ránézett, úgy tett mintha mosolyogna, de aztán ment vele tovább.

Az erdőben kis kerülőt tettek, Dina igazából már nem tudta, merre vannak pontosan. A városba beérve vékony, elhagyatott utcácskákat szeltek át, csupasz talpuk a macskakövekhez tapadt. A fogadót lassan közelítették meg, Dina fürkészte az ablakokon kiszűrődő fényt. Az ajtó előtti padokon a koldusok felfele tekintgettek, majd a kocsmáros is kijött megszemlélni a pórul járt cserepeket. A tetőn a lyukra Zevran hívta fel a figyelmét. Ahogy közelebb értek, Oghren jelent meg az ajtóban. Egy fokkal talán józanabbnak tűnt, mint szokott lenni.

– Zevraaan! – A vörös törpe baráti közelségbe lépett hozzá, s odasúgta neki. – Rejtőzz el, ha jót akarsz!

– Mi folyik itt, Oghren?

– Semmi különös, de jobb, ha most Morrhigannel nem futsz össze, ő tartotta miattad a hátát a kis hölgy főnöke előtt – pillantott Dinára. – Elég kellemetlen alak, és nem rest használni a furcsa szerkezeteit, mérgében lerobbantotta a fogadó fél tetejét.

Dina közbeszólt. – Hogy mi? Harod, itt? Ő csinálta ezt a felfordulást? De miért? – ösztönösen még jobban megszorította Zevran karját, amit a férfi érezhetett is, mert egy óvó pillantást vetett rá.

– Nem követtem teljesen a beszélgetést – vont vállat Oghren –, de anyagiakról volt szó. A főnököd, kis hölgy, pénzéhes, mint a thedmulmi bányafőnök.

Dina csak a fejét rázta, gondolván, az biztos.

Ekkor a fogadós Tharoden az aggodalmas kárfelmérés közben váratlanul észrevette Dinát, s már indult is felé. – Hála az isteneknek, megvan hát a hőn keresett leányzó! Meg vagyunk mentve!

Dina nem szólt semmit, csak sóhajtott, és lehunyta a szemét.

– Itt van még egy testőr a bordélyból, gyorsan szólok neki, ő visszakísér! – A törpe nem kérdezett, nem is vette számba, hogy esetleg másnak más tervei vannak, annyira tartott Harod haragjától. – A főnököddel nem jó játszani, nem bizony! – emelgette vaskos mutatóujját a tető felé, majd sietve eltűnt az ajtó mögött.

Oghren is mormogott nekik egy istenhozzádot, aztán becammogott az ivóba.

Dina összehúzott szájjal bámulta a földet, majd felpillantott Zevranra, aki őt nézte. A lány felsóhajtott.

– Jobb, ha megyek – bökte ki kedvetlenül.

Zevran bíztatón megengedett egy féloldalas mosolyt. – A holnap miatt ne aggódj. Egyébként pedig ha nem akarsz visszamenni, nem kell. Ha szeretnéd, azt mondom, hogy még igényt tartok rád, és kész, maradsz reggelig.

A lány megrázta a fejét. – Nem akarok újat húzni Haroddal. Az az igazság, hogy tartok tőle.

De még ennél is jobban fájlalta azt, hogy Zevrantól el kellett válnia, és nem tudta, mikor láthatja ismét, ha láthatja egyáltalán.

Ő viszont játékosan vonogatta a vállát. – Úgy látszik, bele kell törődnöm, hogy az ágyamat nem melengeti a szerelemnek eme remek papnője ma éjjel. Sem. A vágy megesz minden nap, s tessék... – tárta szét a karját vigyorogva.

Dina szomorúan felmosolygott rá, de aztán ismét lógatta az orrát. Nem értette, hogy találhat ki Zevran még most is valami viccet. De már nem maradt ideje, a testőr faarccal közeledett, és kíméletlen hangon, köszönés nélkül közölte.

– Indulás.

– Még fel kell mennem a cipőmért.

– Siess!

– Jól van, jól van már...!

Dina csak azért mert ilyen hangnemben válaszolni, mert Zevran jelenlétében sokkal nagyobb biztonságban érezte magát.

A testőr tekintete találkozott Zevranéval, aki mint egy durcás kisgyerek ráncolta a homlokát, és a száját is összehúzta játékosan, majdhogynem fújt rá, miközben meztelen lábával halkan toppantott. A testőr zavartan nézet a provokáló, gyermekbe fordult férfit, majd tehetetlenségében elfordult. Zevran hangtalanul röhögött rajta.

Dina apró topánkájában érkezett vissza, ugyanúgy lógó orral. – Akkor... viszlát – emelte a tekintetét Zevranra.

– Viszlát, drága – így a kedélyes válasz. – Nagyon örültem.

Dina szeretett volna még egy utolsó ölelést, még pár búcsúzó szót, bármit, de a testőr már krákogott mellette. Dühödten felé pillantott, de az úgy tett, mintha észre sem vette volna.

– Itt talállak még a fogadóban?

– Amíg útnak nem indulunk, addig igen – bólintott Zevran könnyedén.

Dina szívét azonban mintha valamiféle ólom húzta volna le, akart volna még mondani valamit, biztosítékot akart arra, hogy Zevrannal találkozhat még, de a testőr előtt nem mondhatott semmit. Aki ráadásul nem is várakozott tovább, s ha Dina nem akarta, hogy karon ragadja, magának kellett mennie. Hát lépett előre, darabosan, hátrapillantott, de a távolodó férfi látványa csak elszomorította.

Visszafordult, s aztán egész út alatt nem nézett fel.

Zevran a fogadó előtt még egy ideig figyelte Dinát, s ahogy a lány egyre távolabb ért, úgy lett a mosolya egyre szélesebb. Majd mint aki jól végezte dolgát, megperdült, és belépett az ajtón.