Magnus komótosan felballagott a lakosztályukba és várt. Tudta ugyanis, hogy Alec utána fog jönni. Előbb utóbb...

Aztán kiderült, hogy inkább előbb. Magnus épp egy pohár brandyt készült tölteni magának, mikor Alec belépett. Csupán egy futó pillantást vetett a boszorkánymesterre, majd elindult felé és mit sem törődve Magnus megdöbbent arckifejezésével tele töltötte az egyik poharat az itallal, majd egyetlen húzásra kiitta. Aztán újra megismételte a procedúrát, ám most el is indult a tele pohárral, egyenesen a fürdőszoba felé.

- Megfürdöm - jelentette ki, majd kortyolt egyet a pohárból.

- Nem tudtam, hogy ahhoz brandyre is szükség van - szólt utána Magnus.

Alec hátra sem nézett, úgy válaszolt.

- Van, amikor igen. Na, ez most egy olyan alkalom. - És ezzel magára zárta a fürdőszoba ajtaját.

Magnus valamiért már nem is kívánta annyira azt a pohár italt. Néhány hosszú másodpercig meredten nézte az ajtót, ami mögött Alec eltűnt az imént, végül úgy döntött, hogy a szobában fog várni, amíg a fiú hajlandó lesz beszélni vele.

Napközben viselt ruháját egy kényelmes, sötétkék melegítőnadrágra és egy citromsárga pólóra cserélte, majd kerített magának egy könyvet, elhelyezkedett a hatalmas franciaágyon és olvasni kezdett.

Eleinte minden öt percben megnézte az órát, ám kb. másfél óra elteltével szinte már el is felejtette, hogy Alec-re vár, sőt, talán még azt is, hogy egyáltalán vár valakire.

Olyannyira belemerült az olvasásba, hogy észre sem vette, hogy Alec egy ideje már az ajtófélfának dőlve figyeli.

- Khmm... - törte meg végül a csendet, mire Magnus riadtan kapta fel a fejét. - Igazán érdekes lehet az a könyv.

Magnus végigmérte Alec-et. Nemegyszer tette már ezt meg az utóbbi hónapokban, ám máig nem tudott betelni a látvánnyal. Pedig a fiú egyáltalán nem volt olyan feltűnő jellem, mint mondjuk Magnus, a boszorkánymester mégis megcsodálta minden egyes alkalommal, amikor csak tehette, és teljességgel mindegy volt, hogy mit viselt épp Alec.

Magnus megállapította, hogy jelen pillanatban bizony nem sok mindent.

Alec továbbra is az ajtófélfának dőlt, sötét hajáról csillogva hullottak alá a vízcseppek és nem viselt mást, csupán egy szürke pamutnadrágot. Na, meg egy törölközőt a nyakában, amire Magnus meglehetősen haragudott, mivel eltakarta előle a kilátást.

- Legalább a könyvek nem tűnnek el hosszú órákra a fürdőszobában - felelte Magnus. - Bár ha így jönnének elő - mutatott Alec-re - lehet, hogy megengedném nekik.

Alec nem szólt semmit Magnus kijelentésére, csak a szemét forgatta, jelezve, nem vevő a poénra. - Azt hiszem, beszélnünk kéne, igaz? - kérdezte végül.

- Határozottan - felelte Magnus és megpaskolta maga mellett az ágyat.

Alec ellökte magát eddigi támasztékától, ledobta a törölközőt a padlóra és letelepedett a boszorkánymesterrel szemben. Úgy nézett ki, mint aki zavarban van.

- Alexander - kezdte Magnus, mivel a fiú nem igazán akaródzott megszólalni. Vagy csak egyszerűen nem tudta mit mondjon. - Semmi okod nincs rá, hogy félj Camille-tól.

- Nem félek tőle - vágta rá azonnal Alec.

- Nem, igazad van. Pontosítok. Te nem Camille-tól félsz, hanem attól, ami köztem és közte volt valamikor.

Alec nem mondta, hogy így van, de nem is tagadta. Még csak nem is nézett Magnus-ra, helyette a takarót kezdte piszkálni, ám ebből a boszorkánymester pontosan tudta a választ.

- Nézd, Alexander. Nem tehetem meg nem történtté a múltamat, bár sok minden van, amit szívesen elfelejtenék. De ezek a dolgok is hozzám tartoznak. A múltam formált ilyenné. Azt pedig igazán nem várhatod el egyetlen halhatatlantól sem, hogy egyedül töltse az örökkévalóságot.

- Tudom, csak... Azt hiszem, féltékeny vagyok - felelte Alec zavartan. Még mindig nem nézett Magnus-ra.

- Az exeimre? - lepődött meg a boszorkánymester.

- Igen...

- Tudod, most az egyik felem örül, mert csak akkor lehetsz féltékeny, ha szeretsz. A másik felem viszont épp hülyének néz - mondta Magnus. - Alexander. A nagy részük már nem is él, úgyhogy igazán feleslegesen aggódsz.

Alec végre befejezte az ágytakaró tanulmányozását és egyenesen Magnus szemébe nézett.

- Rájuk is épp így néztél - mondta néhány néma másodperc után. - Nem az életüket irigylem, Magnus. Még csak nem is azt, hogy ismertek.

A boszorkánymester kíváncsian várta a magyarázatot. Nem igazán hallotta még a fiút ennyire komolyan beszélni.

- Talán bután hangzik, de nem ez bánt - folytatta Alec. - Csak folyton az jár a fejemben, hogy talán nekik is varázslattal csentél kávét a sarki kávézóból reggelente. Hogy velük is képes voltál órákig, szinte néma csendben, összebújva hallgatni a világ zaját, vagy, hogy ők is színes ajándékokat kaptak tőled olyan pillanatokban, mikor nem is számítottak rá, és talán az ő nevüket is épp úgy ejtetted ki, ahogy az enyémet. - Alec-ből csak úgy áradt a szó, Magnus pedig annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott.

- Talán tényleg gyerekes vagyok - sóhajtotta Alec és felállni készült az ágyról, ám Magnus még időben magához tért és visszatartotta.

Sokáig, talán percekig is némán néztek egymás szemébe. Olyan volt ez, mint egy vallomás, csak szavak nélkül.

Aztán Magnus megcsókolta Alec-et. Nem kapkodva, hanem lassan és végtelen szerelemmel.

- Nem hiszem, hogy a gyerekek ilyesmit csinálnának - mondta Magnus, miután elváltak egymástól. - Szóval, talán visszavonom a korábbi kijelentésemet.

Alec csak mosolygott, majd ezúttal ő csókolta meg a boszorkánymestert. Ami eleinte könnyed csóknak indult, végül a szenvedély viharába fulladt. Addig csókolták egymást, míg el nem fogyott a levegő, ám ez az aprócska tény nem volt akadály.

Magnus újra megcsodálta Alec-et, immár közvetlen közelről. Minden egyes porcikáját imádta és úgy érezte sosem fogja megunni ezt a látványt.

Hogy Alec is némi levegőhöz juthasson Magnus felfedezőútra indult a testén. Gyengéd csókokat lehelt a nyakára, mire Alec hátravetette a fejét és Magnus hallotta, hogy élesen beszívja a levegőt. Elmosolyodott, látva, hogy milyen hatással van a fiúra, majd folytatta felfedezőútját, bár már nem nagyon tudott mit felfedezni Alec-en.

Egyre lejjebb haladt és közben ajkaival végig követte Alec rúnáit, a hatás pedig nem maradt el. A fiú háta ívbe hajlott Magnus alatt, mint ahogy máskor is, mikor ezt tette vele.

- Tudom, hogy direkt csinálod - mondta - vagy inkább nyöszörögte - Alec.

- Talán nem tetszik, Alexander? - kérdezte Magnus és nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.

Alec felhúzta magához a boszorkánymestert és hosszan megcsókolta.

- Ne kérdezz ostobaságokat - mondta, mikor újból levegőhöz jutott. - Sőt, egyáltalán semmit ne kérdezz - majd ajkaik újból egymásra találtak, hogy aztán sokáig ne is váljanak el egymástól.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy Alec pamutnadrágja és Magnus színes öltözéke a padlón kössön ki a törölköző mellett, amit nem is olyan rég Alec hagyott a sorsára. Ám ők ketten már nem törődtek semmi mással, csak egymással.

Magnus elfelejtette Camille-t és mindenki mást is a világon. Csak Alec létezett. Az ő kék szeme, sötét haja, amibe a boszorkánymester olyan nagy élvezettel túrt bele, és a tény, hogy Alec csak az övé. Ha nem is az örökkévalóságra, de egy jó hosszú időre biztosan.

Alec pedig elfelejtette Párizst. Elfelejtette Magnus volt szerelmeit, az Intézetet, az árnyvadászokat, a gondokat. Belenézett Magnus macskaszemeibe és a világ megszűnt létezni.

Itt voltak ők ketten. Ők, akikről sokan azt tartották, hogy nem lehetnek együtt, mert angyali és démoni nem lehet egy pár. De már ez sem számított.

Odakint lassan leszállt az éj, a Hold pedig ezüstös fénybe vonta a szobát, ahol egy selyem ágytakaró alatt Alec és Magnus egymás karjaiban rátaláltak mindarra, amire csak szükségük volt. Egy igaz szerelemre...