Keith újabb döntés előtt állt. Mármint, ténylegesen még nem mondták ki előtte azokat a szavakat, de Keith tudta, hogy egyszer majd eljön az a pillanat. Márpedig a régi vörös paladin ezt nem akarta. Csak a békére vágyott, ami már olyan régen nem ütötte fel a fejét az életében. Talán nem is fogja. Talán örökre az a sorsa, hogy egyedül maradjon. Elfelejtve...

Keith nyöszörögve fordult át a másik oldalára. Már legalább egy fél órája próbált elaludni. Ugyan jó ideje, hogy felébredt a hosszú alvásból, de még mindig nagyon fáradt volt, így meg sem próbált kimászni az ágyból. Shiro továbbra is ott volt vele, csak éppen nem ébren, hanem a széken szuszogva. Valószínűleg egész végig nyitva tartotta a szemét.

Nem akarta őt felkelteni, így Keith próbált egyedül elaludni. Elég idős már ahhoz, nem? Biztosan sikerülni fog neki. Hirtelen megtalálta az álomvilág, majd elnyelte a sötétség.

Egy szobában találta meg. Kicsiként. Pontosabban abban a szobában, ahol a szomorú, magányos éveit töltötte gyermekként még azelőtt, hogy Shiro és Adam eljött érte és boldoggá tették az életét. Keith nem értette, hogy miért került oda megint. Shiro és Adam mindig azt mondták, hogy szeretik őt. Vettek neki ruhákat, játékokat, puha és meleg takarót. Könyveket is kapott, meg időnként finom édességeket. Tényleg törődtek vele. Vigyáztak rá.

De aztán Keith világában felbukkant a Kerberos. A küldetés, ami teljesen elvette tőle a testvérét. Shiro mindenképpen el akart menni arra a bolygóra még akkor is, ha ezzel senki sem értett egyet. Adam nagyon sokszor veszekedett emiatt vele, s nem egynek volt tanúja Keith is. Olyankor mindig elbújt a szobájába, s sírva vészelte át a kiabálást. Tény, hogy Keith nagyon félt az idegen, ijesztő hangoktól. A kiáltozás is ide tartozott.

Aznap, mikor Shiro az utolsó éjszakáját töltötte velük, Keith szerette volna, ha olvas neki este valamit, de a férfi nem maradt otthon. Akadt egy újabb veszekedése, s el is felejtette, hogy ígéretet tett Keith-nek. Reggel ért csak haza, még bőven azelőtt, hogy a küldetés kezdetét vette volna, viszont Keith akkor még nem volt fent, hiszen egész este ébren várta. Nem tudott tőle elbúcsúzni.

Keith továbbra is értetlenül szemlélte a szobát, amiről remélte, hogy sosem fogja viszont látni. Miért? Mit vétett, hogy újra oda került? Megfogta a plüss állatkáját, majd csendesen lesétált a szobából, s egy felnőtt keresésére indult. Nem is tartott olyan sokáig, ugyanis hamar rátalált az egyik nőre. Talán Lily volt a neve. Vagy Emma? Esetleg Evelyn? Keith nem tudta.

- Hol van Adam? - Keith csak ennyit kérdezett. Shiro mellett Adam volt a másik legfontosabb ember az életében. Nem akarta őt is elveszíteni.

- Elment, Keith - felelte a nő. - Elhozott ide, majd magadra hagyott téged. Ez a sorsod, Keith. Senki sem akar veled maradni!

Keith nem szólt semmit, csak egy magányos könnycsepp indult meg az arcán. Adam elment? Elhagyta? Visszahozta, s soha többé nem is akarja látni?

- Adam?

Keith becsukta a szemét, de mikor legközelebb kinyitotta, már nem az árvaházban állt, s nem is volt többé kisgyerek. Egy ismeretlen bolygón találta magát, Marmora öltözetben, vele szemben pedig Shiro tűnt fel, csak éppen nem úgy, ahogy azt Keith szerette volna.

A testvére gúnyos tekintettel nézett rá, a kezében pedig egy kardot tartott. Keith sejtette, hogy miért, de nem merte elhinni. Nem akarta elhinni. Mi rosszat tett ő? Miért hagyta el Adam? Miért akarja Shiro megölni őt? Egyáltalán miért akarja a testvére a halálát? Talán... Talán a galra vére miatt? Igen. Valószínűleg ez mindennek az oka. Keith az ő helyükben hasonlóan tenne. Egy szörnyeteg volt, semmi több.

Shiro lassan közelebb ért hozzá. Felemelte a kardot, majd Keith felé tartotta. A keze egy pillanatra sem remegett meg.

- Shiro? - Keith hangja alig volt több a suttogásnál.

- Keith - kúszott egy fintor az arcára. - Pedig reméltem, hogy jól választottam.

- Mi rosszat tettem?

- Galra vagy - köpte elé a szavakat. - Ez éppen elég, Keith. Egy azok közül, akik megkínoztak, s fogságban tartottak!

- De én nem vagyok olyan! - kiáltott fel Keith. - Ezt te is tudod, Shiro!

- Tévedtem - mordult fel a fekete paladin, majd még közelebb lépett. - Allura is tévedett, mikor neked adta a vörös oroszlánt. Nem vagy méltó rá, hogy a Voltron tagja legyél, Keith.

- Shiro... - Keith nem akarta ezeket a szavakat hallani. Fájtak neki, s az agya automatikusan el is hitte őket. Szabadulni akart. Elmenni, elhagyni ezt az álmot. Lacron már mellette volt. Shiro is, meg az egész Voltron. Boldog évek köszöntek rá. Legalábbis ezt szerette volna hinni. A valóság persze teljesen más volt.

- Add fel, Keith! - szólt rá Shiro. - Nem érdemelsz mást, csak a halált - nézett rá komolyan, majd döfött. Keith nem mozdult onnan. Maradt, s ez lett a veszte. A kard átment rajta. Shiro keresztül szúrta rajta a fegyverét. A testvérén. A társán. A barátján.

Keith!

Hiába. Hiába hallotta Lacron hangját a fejében. Neki már mindegy volt. Shiro megölte, s jogosan. Ő nem volt más, csak egy galra. Egy szörnyeteg.

Gyerünk, haver! Meg tudod csinálni!

Meg? Mit? Keith nem akart tenni semmit. Maradni akart a feketeségben. A semmiben, ahol nem árthatott senkinek sem. A világ homályos lett előtte. Zavarossá vált a látása, s lassan elvesztette a kapcsolatát az élettel.

Ne tedd ezt velem, Keith! Ne tedd...

Pedig megtette.

//\\

Lacron tudta, hogy sosem szabadott volna elhagynia a szobát. Keith mindig akkor keveredett a nagyobb bajba, ha egyedül maradt. Bár speciel most Shiro még vele volt, Keith így is elintézte, hogy Lacron fiatalon szerezze meg az összes őszülő hajszálát. Csak a fájdalmát és a félelmét érezte, így aztán azonnal visszasietett hozzá. A szobában már egy eléggé aggódó, s kissé sokkos állapotban lévő paladint talált. Shiro próbálta megnyugtatni a testvérét, de nem sokat ért el vele.

- Keith! - Lacron sápadtan térdelt le az ágy mellé, mert nem volt ideje arra, hogy keressen egy széket.

Keith rá sem reagált. Továbbra is az álomban volt, s egyre nehezebben jutott elég levegőhöz. Mit láthatott? Lacron sejtette, hogy valami szörnyű dolgot.

- Gyerünk, haver! Meg tudod csinálni ! - rázta meg finoman a vállát, de most sem érte el a kívánt hatást. A nyakán lévő jel még jobban égetett, mint máskor. Tudta, látta és érezte is, hogy a társa bajban volt, de semmit sem tehetett érte. Hiába próbálta megnyugtatni, Keith egyszerűen nem fogta fel a szavait.

Időközben megérkeztek a lovagok is, meg Thace és Antok is, akik Isten tudja, hogy miért jártak arra. Lacron nem foglalkozott velük. Neki csak az volt a fontos, hogy Keith kiszakadjon valahogy az álmából, s visszatérjen hozzá.

- Ne tedd ezt velem, Keith! Ne tedd... - suttogta már maga is reményveszetten és elkeseredetten, mikor a csoda végül mégis bekövetkezett. Keith hirtelen ült fel. Lila szemei ijedten meredtek a semmibe, s az egész teste remegett. Shiro óvatosan a vállára rakta a kezét, mire Keith majdnem kiugrott a saját bőréből. Lacron nem hezitált tovább. Nem törődve senkivel, gyorsan magához húzta a társát.

- Jó ég, Keith! - motyogta csak úgy önmagának, hiszen a társa meg sem hallotta a szavait. Keith elméje még mindig zavaros volt, ezáltal fel sem fogta, hogy mi történik vele. Felismerte a körülötte állókat, de a lelke egyik fele még mindig a múltban ragadt.

Hiányzott neki Adam.

Nagyon. Mindennél jobban. Shiro ugyan ott volt neki, ez igaz. Azonban ketten együtt lettek Keith számára család. Adam nélkül más volt. Üres és ijesztő.

Ahogy Keith felemelte a fejét Lacron válláról, egy furcsán ismerős arccal találta szembe magát. Nem értette, hogy az illető hogy került oda, de örült neki. Őt is hiányolta már.

- Matt?

//\\