Shiro magányosan sétált a folyosókon. Mindenképpen meg akarta találni a testvérét. Az elmúlt három évben nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Keith mindig az eszébe jutott. Nagyon hiányzott neki, s egyáltalán nem akarta elengedni. Sejtette, hogy Keith el akart menni. Az eltűnése előtt is furcsán viselkedett, de akkor Shiro betudta annak, hogy csak a galra vére miatt. Nem mert másra gondolni.

Aztán Keith elment. Otthagyta őket, s Shiro tudta, hogy részben a saját hibája miatt is. Nem volt mellette, nem támogatta, nem éreztette vele a szeretetét. Egyedül hagyta, s nem törődött vele. Szinte elfelejtette. Pedig megígérte neki, hogy soha nem fogja feladni őt. Végül megszegte a szavát. Shiro egyszerűen csak nem tudta, hogyan reagáljon Keith új tulajdonságára. Nem volt vele baja, viszont hirtelen érte.

Ahogy sétált tovább, a keresett fiút is megtalálta. Keith egy ablakban ült, talán a legsötétebb folyosón. Az üvegen keresztül bámult kifelé, szinte pont úgy, mint az első találkozásuk alkalmával. Shiro nagyon jól emlékezett arra a napra.

– Szia, Keith – sóhajtott fel Shiro, s leült a fekete hajúval szembe. Keith nem nézett rá, de Shiro nem bánta, hiszen így legalább alaposan megfigyelhette. A három év alatt sokat változott. Jóval soványabb és sápadtabb volt. A haja is hosszabb lett valamivel, de az nem olyan látványosan. A bőrén régi hegeket vett észre, a szeme fehérje pedig sárgán villogott. Keith fülei most szomorúan álltak a tincsek között, de Shiro látta már vidámnak is őket, bár csak egy rövid pillanatra.

– Mit szeretnél? – Keith hangja már az első szónál megtört, de a fiú nem törődött vele. Túl fáradt volt addigra.

– Beszélgetni veled – vágott bele azonnal a magasabb. – Nagyon hiányoztál, Keith.

– Kétlem – emelte fel a fejét lassan Keith. – A galra létem miatt inkább örültetek annak, hogy elmentem. Főleg a hercegnő. Nem okoztam gondot...

– Miről beszélsz? – szakította félbe Shiro. – Minden egyes nap kerestünk. Sosem adtuk fel, hogy valahol megtalálhatunk téged. Mindenkit megviselt az eltűnésed.

– Akkor most már tudod, hogy milyen volt a Kerberos után – nézett a szemébe mélyen Keith.

– Te is tudod, hogy nem úgy akartam – sóhajtott fel Shiro.

– Tudom – biccentett a kisebbik. – De attól még szörnyű volt! Látni, ahogy Adam lassan összetört, s nem foglalkozott semmivel... Velem se. Egyedül maradtam.

Adam említése régi sebeket tépett fel Shiro szívén. Nagyon hiányzott neki a fiú, s bármit megadott volna azért, hogy egy órára újra lássa, vagy beszéljen vele. Azonban most nem gondolhatott arra. Keith-nek szüksége volt rá.

– Most már itt vagyok újra, Keith – fogta meg óvatosan a fiú vállát, mire Keith egy kicsit megrándult.

– De hol voltál akkor? Hol voltál a három év alatt? Hol voltál, mikor Lacron sem tudott segíteni rajtam? – kérdezte Keith halkan, s a könnyei megindultak az arcán. Nem bírta tovább. Nem volt elég erős.

Shiro szorosan magához ölelte a remegő fiút. – Sajnálom! Nagyon sajnálom, Keith...

Keith kivételesen nem húzódott el. Még jobban sírva bújt a védelmező karok közé, s új szorította magához a – nem vérszerinti – testvérét, mintha az élete múlt volna rajta. Nem érdekelte, ha meglátják. Számára csak ez a pillanat volt fontos, amire már évek óta várt.

– Maradj még – suttogta gyermeki hangon Keith, s még jobban ölelte magához a másik fiút. – Maradj itt örökre...

– Te nem jönnél vissza hozzánk? – kérdezte halkan Shiro, kicsit talán félénken is.

– Nekem itt van az otthonom, Shiro – felelte Keith. – Nem mehetek vissza. Ott már nincs helyem.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét Shiro. – Mindenki ezt szeretné.

– Nem hagyhatom magára Lacront. Szüksége van rám, s nekem is rá.

– Tudom – sóhajtott fel Shiro. – De nagyon hiányzol.

Keith nem felelt, csak még szorosabban – ha ez egyáltalán még lehetséges – ölelte magához a másikat. A teste újra remegni kezdte, s a régóta várakozó sírás megint feltört a mellkasából. Régi emlékek, fájdalmas pillanatok tartották eddig sakkban, de abban a percben minden kiadott magából.

Shiro nem szólt semmit. Hagyta, hogy Keith könnyei eláztassák a pólóját. Csak annyit akart, hogy a testvére megnyugodjon. Lassan valóra vált a kérése. A fiatalabb sírása elcsendesült, a remegése pedig megszűnt. Ahogy Shiro óvatosan felemelte a fejét, megütötte a fülét Keith egyenletes szuszogása. Elaludt.

A magasabb fiú halkan feltápászkodott, majd felemelte a párkányról Keith-t is. A kisebbik motyogott valamit, de nem kelt fel. Shiro megnyugodva felsóhajtott, s elindult vissza a szobák felé. Szerencsére nagyjából megjegyezte az utat, így nem tévedt el.

Miközben próbált halkan lépni, hogy ne ébressze fel Keith-t, szembe találta magát a többi lovaggal, akik már egy ideje keresték őket.

– Shiro! – kiáltott fel Lance, majd a vezérükhöz szaladt, aki csak abban reménykedett, hogy  Keith nem fog felkelni a hangos szavakra.

– Sziasztok – mosolyodott el halványan Shiro.

– Hol voltatok? Már aggódtunk! – ért oda Pidge is, de már sokkal halkabban beszélt, mint Lance.

– Keith jól van? – kérdezte suttogva Hunk mikor ő is odaért.

– Azt hiszem – biccentett Shiro kissé bizonytalanul. – Most pihen. Nem láttátok Lacront? Vagy a többi pengést?

– Lacron nemrég szaladt el valamerre. Szerintem ő is titeket keresett – válaszolt Pidge. – A párbaj óta nem nagyon beszéltünk vele.

– Nem is vártam mást – pillantott le Shiro a karjaiban szuszogó társára. – Rossz tehetlenül figyelni valakit úgy, hogy össze vagytok kötve.

– Lacron bizonyára nagyon kikészült – bólintott Pidge.

– De Keith is – tette hozzá Hunk. – Azok a szavak az anyjáról... Biztos nem tettek neki jót.

– Remélhetőleg Mondak megint hazudott – vonta meg a vállát Lance.

– Talán – felelte Shiro. – De tőle már sosem tudjuk meg. Megyek, megkeresem Keith szobáját. Ott mégiscsak kényelmesebben tud aludni.

Azzal Shiro megindult, s nem is nézett hátra egészen addig, míg egy kiáltás megint megállította.

– Várj! – Újra Lance tartóztatta fel. Shiro bevárta a másikat. Mikor Lance odaért, gyorsan levette magáról a kabátját, majd óvatosan a még mindig alvó vörös paladinra terítette.

– Lance?

– Fázott – felelte röviden a fiú, majd elsétált onnan. Shiro egy pillanatig még nézett utána, majd tovább indult, halványan mosolyogva. Persze. Keith csak fázott...

Kisebb segítséggel – Kolivan jóvoltából –, de eltalált Keith szobájához. A helyiség sötét volt, s eléggé rideg, bár Shiro nem is számított másra. Letette a csendesen alvó fiút a bevetett ágyra, majd óvatosan betakarta. Lance kabátját nem vette el, mert remélte, hogy Keith örülni fog neki, ha később felébred. Épp indulni készült, mikor meghallotta a halk motyogást.

– Shiro?

A magasabb azonnal visszafordult, s egy alig nyitott lila szempárral találta szembe magát.

– Aludj, Keith – mosolygott rá Shiro kedvesen.

– Itt maradsz?

– Hát persze – bólintott Shiro. Keith azonnal megnyugodott, majd lassan visszaaludt. Shiro nem ment ki. Leült egy székre, majd figyelni kezdte a testvérét. Mielőtt nagyon belelendült volna a gondolataiba, Lacron rontott be a szobába, de azonnal meg is torpant, mikor meglátta az ágyon fekvő társát.

– Csendesen – szólt rá Shiro halkan.

– Jól van? – kérdezte a fiú, majd Keith mellé ült az ágyra.

– Csak kimerült – felelte Shiro. – Kicsit elöntötték az érzelmei.

– Ezek szerint beszéltetek – nézett fel rá Lacron, kivételesen egyáltalán nem dühösen.

– Igen – biccentett a fekete paladin. – Bocsánatot kértem tőle. Nem kellett volna úgy bánni vele, ahogy tettük.

– Ebben igazad van – sóhajtott fel Lacron. – Viszont én is szeretnék bocsánatot kérni. Nem kellett volna úgy letámadnom titeket.

– Jogosan tetted – felelte Shiro. – Te csak védeni akartad őt.

– De most már nem hagyjátok egyedül, ugye? Mármint, gondolom visszamegy majd hozzátok, s ezzel nekem semmi bajom. Viszont szeretném, ha jól lenne.

– Vicces, hogy Keith azt mondta, hogy semmi pénzért nem hagyna el téged – mosolyodott el Shiro, mire Lacron csak döbbenten nézett rá.

– Igazán?

– Igen – nevette el magát kicsit Shiro. – Itt akar maradni veled.

Valószínűleg itt is fog...

//\\