– Mi a fene történt veled? – térdelt le idegesen Lacron elé Keith, s aggódva vizsgálta meg a karján végigfutó sérülést.

– A renegát – felelte röviden Lacron, de Keith ennyiből is megértette. – Nem tudtam megállítani. Nagyon jól képzett.

– Jól van – biccentett Keith. – Ne aggódj. Kolivan az én fejemet fogja letépni, hiszen magadra hagytalak.

– Ugyan – nevette el magát Lacron, majd kicsit megrándult, mikor Keith megszorította a kötést a karján, amit a beszélgetés közben rakott fel. – Kolivan imád téged.

– Persze. Főleg a fogság óta – morogta válaszul Keith, s reménykedett abban, hogy a lovagok egy szavát sem hallották.

– Tartozom neked – mosolyodott el Lacron. – Majd én elintézem ezt, te csak vágj olyan arcot, mintha az igazat mondanám.

– Mit képzelsz!? – kapta fel a fejét Keith. – Nem hagyom, hogy helyettem vidd el a balhét. Kolivan amúgyis rá fog jönni az igazságra. Egyébként sem tudnék neki hazudni. Túl sokat tett már értem.

– Ez bizony igaz – bólintott Lacron, majd lassan feltápászkodott a lépcsőről. Kicsit bizonytalanul ugyan, de megállt a lábán. – Akkor irány a veszedelem.

Lacron megindult előre, de Keith nem követte. A fiú zavartan álldogált a lovagok mellett. A lelke mélyén örült neki, hogy újra találkozott velük, de nem tudta, hogy mi tegyen. Nem mehetett vissza hozzájuk, de elhagyni sem akarta őket. Már megint egy újabb ördögi kör csapdájába esett.

– Akkor elmész újra? – kérdezte Shiro halkan. Keith-t szíven szúrták az idősebb szomorú szemei. Nemet akart mondani, de nem volt hozzá elég erős. Nem hagyhatta hátra a másik családját sem. Az új barátai számítottak rá. Kellett nekik.

– Sajnálom – emelte fel a fejét Keith, majd lassan az arcába húzta a csuklyát. – Nekem már a Marmora az otthonom – suttogta halkan, majd mindenféle köszönés nélkül elindult Lacron után, aki már Kolivan mellett várta a társát.

– Ne csináld ezt, Keith! – kiáltott a távozó fiú után Lance, de semmit sem ért el vele. A barátjuk egy percre sem állt meg. – Keith! Szükségünk van rád!

Keith egy pillanatra megállt, s a lovagok azt hitték, hogy talán meg tudták győzni a fiút. De aztán Keith megrázta a fejét, s felszaladt egy lépcsőn, hogy minél távolabb legyen tőlük. Shiro úgy látta, mintha könnyek csorogtak volna le a testvére arcán. Lacron azonnal a fiú után sietett, míg Kolivan a lovagokhoz sétált.

– Mit akartok még tőle? – kérdezte komoly hangon.

– Hagyd csak, Kolivan – mordult fel Lance. – Lacron már meg akart ölni minket.

– És milyen jól tette volna – felelte Kolivan halkan, mire az összes lovag elsápadt. – Ha tényleg Keith barátai vagytok, akkor elmentek innen. Teljesen tönkre ment a viselkedésetek miatt. Egy hosszú évembe telt, míg elértem nála, hogy akarjon újra élni. Nem fogom megengedni, hogy újra visszaessen.

– Sajnáljuk, hogy ez történt – lépett előre csendesen Shiro. – Nekünk is nagyon fáj, de nem akarjuk megint elveszíteni. Hiányzik nekünk. Mi sem szeretnénk őt újra bántani.

– Ha mindenképpen beszélni akartok vele – emelte fel a fejét Kolivan –, gyertek el úgy egy hét múlva. Keith most egy darabig nem lesz itt, ugyanis ma este indul egy küldetésre.

– Egyedül? – pillantott fel zavartan Lance. – Nem lesz az veszélyes?

– Ő kérte, hogy ne legyen vele senki, én pedig tiszteletben tartom a kéréseit – tette hozzá kicsit gúnyosan, de a hangja inkább fáradtnak tűnt. – Most indulnom kell.

– Nekünk is – biccentett Shiro. – Akkor hamarosan találkozunk.

– Hamarosan – vágta rá Kolivan, majd ő is felsietett a lépcsőn, hogy megkeresse a két fiatalt. A lovagok csak álltak, s néztek maguk elé.

– Mi történt vele, hogy ennyire megváltozott? – tette fel halkan a kérdést Pidge, de senki sem tudott neki válaszolni.

//\\

Keith egyedül ült a hajó orrában, s csak bámulta a végtelen űrt. Újra és újra csak Shiro szomorú tekintetét látta maga előtt, s Lance kérdéseit hallotta a fülében. Egyszerűen nem tudott szabadulni tőlük, de a lelke egyik fele nem is akart. Hiányoztak neki, már nagyon sok ideje, de félt visszatérni. Tudta, hogy Lacron ott állt mögötte, mégsem reagált rá sehogy. Csak egyedül akart lenni, egyre mélyebbre taszítva magát a sötétségben.

– Keith? – Lacron kicsit félénken közelítette meg a fiút, ami nagyon nem vallott rá. A magas harcos minden helyzetben bátran viselkedett.

– Menj el! – Keith csak ennyit felelt, ezt is suttogva és szipogva. – Most egyedül szeretnék lenni.

– Nem tehetem – rázta meg a fejét Lacron, majd leült a fekete hajú mellé. – Érzem, hogy nem vagy jól, Keith. Csak engedd meg, hogy itt maradjak.

Keith egy darabig üveges tekintettel nézett maga elé, majd hirtelen magához ölelte Lacront. A társa kicsit meglepődött ugyan, de viszonozta a gesztust. Érezte, hogy a kisebbik remegett a kezei között, s ez rég eltemetett emlékeket ébresztett fel benne.

– Semmi baj, haver – suttogta Lacron. – Add csak ki magadból, jobb lesz utána.

– Nem tudom, hogy mit csináljak, Lacron! – fakadt ki Keith, továbbra is szorosan ölelve a másikat. Könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán. – Hiányoznak, de félek, hogy újra az lesz, mint régen. Nem kellek majd nekik, csalódnak bennem...

– Elég, Keith – szólt közbe gyengéden Lacron. – Nem kötelező beszélned velük, ha még nem vagy felkészülve rá. Most ne foglalkozz ezzel, hiszen holnap menned kell a küldetésre. Csak pihenj, ne törődj mással.

– Ugye itt maradsz? – Keith hangja olyan félénk volt, mint egy gyermeké. – Ugye nem fogsz magamra hagyni?

– Soha nem fogok elmenni, rendben? A barátod vagyok, ez a dolgom – mosolyodott el Lacron. Keith bólintott egyet, majd kicsit fészkelődött, hogy találjon egy kényelmes pózt. Mire Lacron egyáltalán megérthette, hogy mi történik, Keith már el is aludt. Nagyon fáradt volt, hiszen sosem aludt jól éjszakánként.

Lacron óvatosan feltápászkodott, majd felemelte a földről a társát. Miközben elindult a pihenő részleg felé, összetalálkozott a tanáraikkal, meg a vezetőjükkel.

– Történt valami? – kérdezte csendesen Kolivan, amint meglátta Keith-t Lacron karjaiban.

– Csak kicsit összeomlott, de holnapra már jobban lesz – felelte Lacron, miközben szomorúan pillantott le a kimerülten szuszogó társára.

– Biztos, hogy őt küldjük a küldetésre? – tette fel halkan a kérdést Thace, aki a harcot oktatta nekik a képzésük alatt. Egy ideig Keith csak benne bízott meg, s Lacron meg is értette, hogy miért.

– Nincs más választásunk – sóhajtott fel Kolivan.

– Ha nem tesszük, azzal is ártanánk neki – biccentett Ulaz. – Azt pedig nem tehetjük.

Ulaz legalább annyira odafigyelt a régi paladinra, mint Thace vagy Kolivan. Ulaz volt az, aki megtalálta Keith-t, miután elhagyta a Voltront, s mindig ő ápolta, ha Keith megsérült egy-egy bevetésen. Keith halk nyöszörgésére lettek figyelmesek, s mind a fiúra néztek.

– Újabb rémálmok? – Antok, a harmadik tanáruk tette fel a kérdést. Lacron mosolyogva emlékezett vissza arra az időre, mikor a férfi a láthatatlan lopakodást mutatta be nekik. Mikor már tökéletesen ment a dolog, egy héten keresztül járkáltak Kolivan nyomában, s mindig a frászt hozták a vezetőre.

– Remélem nem – suttogta Lacron, majd folytatta az útját a pihenő felé. Tudta, hogy a társának szüksége van a barátaira, de azt is elhatározta, hogy ha kell, akkor még tőlük is megvédi majd. Túl sok fájdalmat ismert meg.