Csak állt, dermedten és reszketve órák óta a fekete lepellel letakart asztal előtt. Állt és nézte, de nem mert hozzányúlni. Félt, ha csak egy kicsit is megérinti, akkor bizonyossá válik előtte, hogy ami történt az a valóság, s nem valami szörnyű álom. A lelke legmélyén persze tudta. Tisztában volt azzal, hogy Keith feküdt ott, s hogy egyáltalán nem aludt, mégis fel is dolgozni ezt az egészet, az már egy teljesen másik szinten helyezkedett el. Olyan váratlanul, olyan hirtelen történt minden! El sem tudott tőle köszönni, mellette sem lehetett, mikoe szüksége lett volna rá. Keith egyedül halt meg. A barátai és a testvére nélkül.

– Azt mondtad vigyázni fogsz magadra – suttogta könnyezve Shiro, de továbbra sem mozdult. Nem lépett közelebb a testhez, nem fogta meg a kezét, nem csinált semmit. Csak állt és nézett.

– Megígérted, Keith! – folytatta tovább halkan. – Mihez kezdjek most nélküled? Hogy fogjuk így megmenteni az univerzumot? Hogyan álljak majd Adam elé, ha egyszer visszajutunk a Földre?!

Annyi, annyi kérdés akart kiszabadulni a lelkéből, de Shiro nem tudta elengedni őket, mert egyikre sem érkezett válasz. A csend fogadta, s a csend tartotta fogva abban az apró, sötét szobában. Az a felemésztő, gyászoló némaság, mely elnyomta és félelemre késztette. Suttogta, hogy adja fel, feküdjön oda ő is, le a földre. Maradjon a testvérével örökre.

Shiro végül lassan a lepel felé nyúlt, majd remegő kezeivel lentebb húzta azt. Tényleg Keith feküdt ott, olyan békésen és mozdulatlanul, mintha csak aludt volna. Hiszen csak pihent, nem igaz? Egy órával ezelőtt még fénylett az egész teste, ugyanis Allura próbálta visszahozni. Egyiküket sem érdekelte, hogy mindenki ellenezte ezt az egészet a bázison, ők nem akarták elengedni a társukat. Allura megpróbálta, de a terv sikertelen maradt. Keith nem tért magához, nem nyitotta ki a szemeit, nem mosolygott és nem is beszélt. Élettelen maradt.

Egyedül az a két, apró feketés fülecske tűnt el, a hercegnő mágiájának köszönhetően, de ez ugyan mit számított már akkor? Semmit... Shiro nem azt akarta, hogy a testvére újra olyan legyen, mint a többi ember, hanem azt, hogy éljen. Lélegezzen, járjon, fusson, nevessen! Nyissa ki a szemét, üljön fel, dobja le magáról azt a szörnyű, fekete leplet... Nézzen rá újra, csak egyetlen egyszer.

A mozdulatlanság és a némaság az őrületbe kergette. Nem bírta a csendet, ahogy azt sem, hogy Keith mellkasa nem emelkedett és süllyedt. A látvány, hogy nem mocorgott egy-egy rémálom miatt, vagy nem remegett meg az ujja, mind mind szörnyű volt számára.

– Ez így nem jó, Keith – motyogta szipogva a fiatal férfi, s közben óvatosan megfogta a testvére hideg kezét, ami korábban olyan kellemesen meleg volt. – Ez nekem nem tetszik... Inkább gyere vissza hozzám!

Csend.

Néma, nyomasztó, de egyben szörnyen hangos és pusztító csend, ami lassan és fájdalmasan tépte cafatokra a lelkét. Minden darabkával elszórakozott egy darabig, aztán eldobta, mint valami tárgyat, amire már nem volt szüksége. Olyan volt ez a csend, mint valami rideg és könyörtelen démon. Shiro szinte már félt tőle.

– Annyi csoda történt már, mióta elhagytuk a Földet – sóhajtott fel Shiro. – Te miért nem jöhetsz vissza hozzánk?

//\\

Lance nem bírta. Próbálta és küzdött, de mikor Allura varázslata nem járt sikerrel, s Keith továbbra is holtan feküdt előttük, nos Lance abban a pillanatban összetört, s nem akarta tovább folytatni a harcot. Mi értelme lett volna? Persze, megmentik majd az Univerzumot és ünnepelt hősök lesznek, de milyen áron? Keith nélkül az egésznek már semmilyen értelme nem maradt. Mármint, egy jó ideje már nélküle folytak le a küldetések, de abban mindvégig biztosak voltak, hogy Keith él, csak nem tudták, hogy hol.

Most viszont... Most Keith halott volt, s ahogy az lenni szokott, soha többet nem tér vissza hozzájuk. Annyi, de annyi csoda történt már velük, ez azonban változatlan maradt. Lance nem értette, hogy miért. A sors tényleg ennyire kegyetlen lett volna? Sok-sok év után, végre ők ketten barátokként tekintettek egymásra – talán jóval többre is –, erre valaki váratlanul elvágta Keith fonalát, s ezzel Lance életét is. Mert így ugyan mi értelme lenne a további harcoknak?

Lance nem járt be abba a sötét, gyásszal teli szobába. Félt, hogy az érzelmei átveszik majd felette az irányítást. Félt, hogy minden túlságosan valóságossá válik majd előtte. Tehetetlenül és némán nézte végig, ahogy először Hunk, majd nem sokkal utána Pidge tört össze végleg, s őket csakhamar követte Coran, Allura és Matt. Lance látta, hogy Shiro nagyon sokáig tartotta magát, de a sötétség végül őt is elkapta, s a démonok lassan kezdték el széttépni apró darabokra.

Lance tudta, hogy most ő van a soron. Neki kell térdre esni, neki kell sírni, zokogni és fulladozni a saját könnyeitől és neki kell majd átélni álmatlan és szörnyű éjszakákat addig, míg a démonok el nem pusztítanak benne minden szépet és jót, s a gyász végül megszakad. Utána sem lesz jobb, ugyan dehogy! Sőt, ezerszer rosszabb lesz, de Lance már nem fog sírni. Nem fog érezni és nem fog arra gondolni, hogy milyen lenne, ha Keith velük volna. Rosszabb lesz, ugyanis majd olyan pillanatokban fog előbukkani ez az apró darabka a múltból, mikor Lance már tud mosolyogni, tud nevetni és azt hiszi, hogy végre újra boldog.

De Lance még küzdött halványan, s nem sokkal később Keith mellett találta magát, egyedül a sötét és hideg szobában. Minden olyan volt, mint legutóbb. Néma, fehér és hűvös, a halál nyomasztó szaga pedig szinte kiszorított a levegőt a helyiségből. Lance úgy érezte, hogy a torka összeszorult, s nem jutott elég oxigén a tüdejében, de valójában csak a saját elméje űzött vele egy démoni játékot, amiből nem volt menekvés, ami valójában egy ördögi kör volt.

– Soha nem szabad ígéretet tenni, igaz? – kérdezte suttogva a kék lovag, s lehetetlenül gyengéden végigsimított Keith ijesztően hideg arcán. – Megtettük, s most ez lett a vége! Miért? Miért ilyen kegyetlen velünk a sors?

Persze, Lance választ nem kapott, legalábbis olyat nem, amiben reménykedett. A fiú nem látta, fel sem tűnt neki egy rövid pillanatra sem, de Keith Marmora fegyvere – amit Lyssa a fiú mellé tett korábban – alig láthatóan, de egy másodpercre felfénylett. Éppen csak annyi időre, mint egy szívdobbanás, aztán újra kihunyt. De Lance nem látta, ugyanis arra várt, hogy Keith felüljön, beszéljen és nyissa ki szemét, s így elkerülte a figyelmét, hogy ezek valójában mint megtörténtek.

– Kolivan holnap akar elégetni téged. Azt mondta, ez valami galra hagyomány – tette hozzá halkan Lance. – Szörnyű belegondolni, hogy nem fog belőled maradni semmi más, csak egy kupac hamu. Csak egy valamit tudok, Keith. Egyetlen dolgot, amit nem tudtam úgy igazán elmondani neked, s most már nem is fogod hallani...

Szeretlek.

//\\

Hey?

Kicsit régen? Kicsit szomorú? De van benne a vidám rész?

Inkább nem mondok semmit. Nem ígerek, mert ahogy Lance és Keith, úgy én sem tudom majd betartani.

De lesznek itt boldog idők! *-*