Keith magányosan üldögélt az egyik központi helyiségben a földön. Shiro mellette volt, de pár perccel ezelőtt végre elaludt, így ő nem tudta elterelni a gondolatait. Keith nem is bánta, mert már órák óta próbálta rávenni a testvérét arra, hogy tartson egy kis szünetet és pihenjen. Keith értékelte, hogy foglalkozott vele, de neki is kijárt a törődés. Mielőtt újra elmerült volna a gondolatai mélyén, egy apró alak lépett mellé.

– Szia, Pidge! – erőltetett magára egy gyenge mosolyt, de mikor meglátta a lány szomorú tekintetét, azonnal leolvadt az arcáról a halvány görbe. – Mi a baj? Történt valami?

– Nem – sóhajtott fel a lány, majd leült a fiú mellé. – Csak aggódom érted.

– Nem kell, hiszen jól leszek, rendben?

– De lelkileg nem – rázta meg a fejét Pidge. – Tudom, hogy továbbra is csak arra fogsz gondolni, hogy megint magadra maradsz, mint három évvel ezelőtt. Mindez miattunk...

– Ez nem igaz, Pidge! – tiltakozott gyorsan Keith, pedig valójában egyetértett a lánnyal. – Kérlek, ne gondold ezt!

– Annyira hiányoztál – suttogta Pidge, majd hirtelen szorosan magához ölelte a fekete hajú fiút. Keith csak pislogni tudott a döbbenet miatt, de aztán lassan viszonozta az ölelést.

– Te is nekem – felelte halkan. – De kérlek hidd el nekem, hogy jól leszek idővel.

– Azt hittem, hogy a másik testvéremet is elveszítettem – motyogta halkan Pidge, mire Keith zavartan pillantott rá.

– Így... Így gondolsz rám?

– Hogy máshogy? – kérdezett vissza Pidge. – Én még jól emlékszem rá, hogy mennyit voltál nálunk, mikor Shiro elhozott. Amikor Matt, te és én együtt szórakoztunk. Ezeket nem fogom sosem elfelejteni, Keith.

– Arra is emlékszel, mikor leestem a fáról? – gondolkodott el halványan mosolyogva Keith.

– Persze – nevette el magát Pidge, továbbra is az ölelésbe bújva. – Matt majdnem szívrohamot kapott, Shiro pedig azzal fenyegetőzött, hogy sosem hoz el hozzánk többet.

– Te pedig azt mondtad, hogy akkor majd egy este elrabolsz – folytatta tovább a fiú maga is nevetve.

– Komolyan is gondoltam – vigyorodott el Pidge. – És arra emlékszel, mikor elmentünk fagyizni, s kiderült, hogy érzékeny vagy a laktózra?

– Sosem fogom elfelejteni, szörnyű egy nap volt – bólogatott Keith sebesen. – Eléggé beteg voltam.

– Adam a hűtő közelébe sem engedett, hogy nehogy a tejtermékek közelébe kerülj – tette hozzá Pidge. A fiú említésére Keith mosolya elhalványult.

– Adam... – motyogta halkan a fekete hajú.

– Ne haragudj, Keith! – kezdte azonnal Pidge. – Nem kellett volna felhoznom őt.

– Semmi gond – rázta meg a fejét Keith. – Túl vagyok rajta.

– Ez nem igaz – felelte Pidge. – Látom rajtad, hogy még mindig fáj neked a múlt.

– Ha Shiro nem megy el a küldetésre...

– Akkor most nem mi lennénk az univerzum védelmezői – vonta meg a vállát a lány. – A múlt szörnyű, de a Kerberoson ott volt Matt és az apám is. Tudom, hogy min mentél keresztül, Keith.

A fiú azonnal elszégyellte magát. Annyira elnyomták a gondolatai, hogy az eszébe sem jutott, hogy Pidge ugyanúgy elvesztette a szeretteit. Pedig Keith még nagyon jól emlékezett arra az időre, mikor Adam is elpártolt mellőle. Persze, egyáltalán nem hibáztatta őt, de rosszul esett neki. Miután Shiro eltűnt, Adam egyre jobban magába zárkózott. Eleinte még kereste Keith társaságát, s sokat beszéltek, tartották egymásban a lelket. De aztán az idő telt, s Adam beletemetkezett a végtelen sok munkába. Nem törődött azzal, hogy Keith magára maradt. Nem hallgatta meg, nem fogadta, ha kereste. Túlságosan emlékeztette arra az időre, mikor még Shiro velük volt. Keith jobb ötlet híján folyton Pidge mellett kötött ki. Támogatták egymást, mint a testvérek egészen addig, míg Keith el nem hagyta a Garrisont. Keith már épp összeszedte a gondolatait, hogy válaszoljon valamit, mikor a mellette fekvő Shiro megmoccant, s lassan ébredezni kezdett.

– Sziasztok – mosolyodott el a férfi halványan.

– Jó reggelt! – vigyorodott el Pidge, Keith pedig csak biccentett.

– Történt valami?

– Semmi, ami fontos lenne – rázta meg a fejét Keith. – Csak beszélgettünk a régi időkről.

– Szuper – felelte boldogan Shiro. Talán mondott volna mást is, de abban a pillanatban vörösre váltottak a lámpák, s a bázis épületét a sziréna zaja járta át. Pidge, Shiro és Keith egyszerre pattant fel a földről, s míg a két lovag aggódva nézett körbe, addig a fekete hajú már a kardját tartotta a kezében. Keith egy képernyőhöz lépett, s azonnal rá is jött arra, hogy mi a vészjelzés forrása.

– Maradjatok itt – mordult fel a fiú, majd az egyik oldalajtón kiszaladt a bázis elé. Persze, Pidge és Shiro nem hallgatott rá, rögtön utána siettek. Keith nem is törődött velük, csak a leszállópályán álló galra harcos felé ment, aki egy ismerős alakot tartott fogva. Rajtuk kívül már mindenki kint volt, s meg sem próbálták megállítani a néhai lovagot.

– Vörös paladin – vigyorodott el az ellenség katonája. – Jó újra látni.

– Az érzés nem kölcsönös, Zhal – morogta Keith. – Engedd el Lacront, s talán nem végzek veled.

– Igazán aranyos kérés, de sajnos nem teljesíthetem – felelte gúnyosan Zhal. – Helyette viszont visszadhatnád azt, ami nálatok van, ha érted, hogy mire gondolok.

– Hiába jöttél – vonta meg a vállát Keith, látszólag teljesen nyugodtan. – Mondak halott.

– Ne hazudj nekem, kölyök! – sziszegte Zhal, s a kezei között tartott Lacron nyakához nyomta a kését. Keith enyhén megrándult a mozdulatra, de nem adta jelét annak, hogy megadná magát.

– Nem hazudok – lépett közelebb a fiú. – Megöltem a kémet egy párbajban. Hiába jöttél.

– Ugye tudod, hogy a kis barátod életével játszol? – kérdezte halkan Zhal.

– És te elfelejtetted, hogy Haggar milyen kísérletet hajtott végre rajtam? – jelent meg egy ijesztő, fagyos mosoly Keith arcán. A lovagok támadásra készen álltak, de ez a mondat még őket is elbizonytalanította. Mit tettek még a régi társukkal?

Ha felvillan a szemem, bukj le, Lacron!

A társa csak egy halovány bólintással felelt, miszerint megkapta Keith üzenetét. A fekete hajú eközben még közelebb lépett, továbbra is teljesen nyugodtan, de ha valaki jobban megfigyelte, akkor látta, hogy a bőre már itt-ott átváltott lilába, s egy furcsa, feketés aura vette körbe. Aztán a lila szemekben felvillant a sárga fény, s minden hihetetlen gyorsan történt.

Lacron kifordult a kés alól, s lebukott a földre, míg Keith eltűnt a helyéről egy vakító, lilás villanás következtében, s már csak hatalmas, fekete farkast láttak a galra harcoson állni, ami készen állt arra, hogy végezzen az ellenséges betolakodóval. Az állat fekete szőre, selymesnek tűnt, s hidegen csillogott, a karmai pedig legalább olyan élesnek látszottak, mint Zhal fegyvere. Morogva bámult a harcos arcába, aki nem is próbálta elrejteni a félelmét.

– Keith – szólalt meg Lacron nyugodt, békés hangon, s egyenesen a farkashoz beszélt.

– Keith? – kérdezte suttogva Lance, de Matt és Pidge egyszerre legyintett felé, miszerint maradjon csöndben.

– Keith nézz rám! – folytatta tovább Lacron határozott hangon. A farkas – vagyis, inkább Keith – nem reagált azonnal. Egy darabig még Zhal felett állt, majd felemelte a jobb lábát, s egy fájdalmas karmolást hagyva a galra harcos arcán, Lacron elé sétált, mint egy hűséges, kicsit túl nagyra nőtt kutya, tekintve, hogy Lacron mellkasáig ért ülve.

– Jól van, Keith – mosolyodott el a fiú, majd megsimogatta az állat fejét, amit a farkas már nem tűrt olyan békésen, de nem mozdult. – Köszönöm, testvérem! – suttogta Lacron úgy, hogy csak ők ketten hallják. A farkas biccentett egyet, majd minden további nélkül elszaladt a bázis mellett elterülő erdőbe.

– Valakinek van kedve magyarázattal szolgálni?

//\\

Hey! Itt a következő rész. Hm. Nem tudom, nekem tetszik, hogy most Keith kapott egy ilyen új képességet, de a következő fejezet természetesen mindent letisztázok, ahogy azt a "titokzatos" valaki is kérte. (Vajon ki lehet.... Khmm)