Tony és Pepper tegnap mentek el. Nem mondták, hova mennek, csak elmentek. Senki nem kérdezősködött, sokan megértik amiért így tettek, de vagyunk egy páran, akik szerint ezt nem így kellett volna. Köztük Steve és én. A Kapitány meg se próbálta megállítani Starkot, csúnyán összevesztek a múltkor.

Thor még mindig maga alatt van, pedig lassan már egy hónapja ölte meg Thanost. Nem tudja feldolgozni, hogy nem tudtuk megmenteni a többieket. Ahogy egyikünk sem. Próbáljuk helyre billenteni a világot, az elvesztett embereknek hatalmas emlékparkot emeltek több városban is. Óriási kőoszlopokra vésték fel a neveket. Borzalmas látvány. Az emberek már tudják, mi történt. Tudják, hogy a Bosszúállók elbuktak, hogy egy Titán tette ezt velük és szeretteikkel. Meglepetésünkre nem tettek velünk semmit. Nem volt visszhangja a dolognak olyan szinten, hogy minket vontak volna felelősségre. A Világ megmaradt vezetői azon vannak, - ahogy mi is - hogy minden a régi legyen. Azt mondjuk az embereknek, lépjenek tovább. Azonban mondani könnyű, de megtenni már nem.

Nos, ez a helyzet. Senki sincs jól és nem is lesz. A Bosszúállók központ elég csendes mostanság. Persze nem azért, mert nem vagyunk itt, hanem mert a S.H.I.E.L.D.-es részleget kiürítettük. Sok ügynököt elvesztettünk, így inkább bezártuk. Mi pedig dolgozunk tovább. Hogy min? Az egyik célunkat már említettem. A másik pedig az, amiben már senki se reménykedik. Az, hogy minden a régi legyen. Igen, vesztettünk. De nem azok vagyunk, akik feladják. Bízunk abban, hogy van megoldás. Hogy visszahozhatjuk azokat, akik jelenleg nincsenek velünk.

X

A szobámban ülök, és egy képkeretet tartok a kezemben. A csapat van rajta. Ez a kép még születésnapom estéjén készült. Nem a legigényesebb és legcsaládiasabb, de tükröz minket. Szomorúan felnevetek Barton fejét látva. Majd bevillan. Úristen! A képet a kanapéra dobom és kiszaladok a szobából. Lépek kettőt a folyosón, majd a tárgyalóba teleportálok. Natasha és Steve itt ülnek és beszélgetnek.

-Hol van Barton? - kérdezem ijedten. A két széken ülő Bosszúálló szomorúan összenéz. Nat lehajtja a fejét, Steve pedig visszanéz rám. - Ne csináljátok ezt! - a szememben könnyek gyülekeznek. Az nem lehet, hogy Bartont is elvesztettük! - Ő is?

-Nem - rázza meg a fejét Nat.

-Akkor? - kérdezem értetlenül, összeráncol szemöldökkel. - Mi van vele? Miért nincs itt? Vagy miért nem hívott minket, vagy valami? - hadarom a kérdéseket.

-Elvesztette a családját - mondja Steve. A torkom összeszorul a hír hallatán, a szememből pedig legördül egy könnycsepp.

-Mindenkit? - kérdezem rekedten.

-Igen - bólint egy aprót Nat.

-És ő hol van?

-Nem tudjuk - pillant rám Steve.

-Eltűnt - törli meg a szemét Natasha.

-De vannak hírek, miszerint valaki elég csúnyán lemészárol tegnap egy csapat öltönyöst - áll fel Steve a székből, majd felém sétál. - Kaptunk képeket is. Kard végzett velük.

-Mi? - döbbenek le. Nat nem szól semmit, csak néz maga elé. Borzalmas lehet neki így, hogy nem tudja, hol van Barton.

-És ma is ez történt. Csak máshol - leül elém az asztalra, én pedig csak állok és nézem a Kapitányt. Várom mit akar ebből kihozni. - Eléggé egyforma lett a két tetthely.

-És hasonlít egy régebbire - teszi hozzá Natasha.

-Ezt nem gondolhatjátok komolyan, hogy...

-Clint tette -fejezi be a mondatom Rogers. - Azon vagyunk, hogy megtaláljuk. De eddig nem jártunk sikerrel. Megviselte a családja elvesztése...

X

Felszaladok a lépcsőház recsegő-ropogó lépcsőfokain. A kívánt emeleten megállok és bekopogtatok az ajtón. Semmi. Erősebben kopogok, majd mikor megint nem kapok választ, háromszor beleütök a fa ajtóba. Megint semmi. Lépek egy lépést hátra, majd lehunyom a szemem. Tudom, hogy ezt nem szereted. Mikor kinyitom a szemem, már a nappaliban találom magam. Körbe fordulok, de sehol senki. Beszaladok a hálóba, majd fel a tetőre, végül a fürdőbe. Semmi. Kezdek kétségbeesni. Szaporábban veszem a levegőt, a szememben ismét könnyek gyülekeznek. Nem, nem, nem.

Átsétálok a konyhába, ami egy légtérben van a nappalival. Mikor beérek a pult mögé, megpillantok egy széttört poharat a földön, a víz átszínezte a fát. Az állkapcsom remegni kezd, útjára engedem a könnyeimet. Megtámaszkodom a pultba, majd lassan a földre ereszkedem. A csettintés Mattel is végzett.

X

Nem tudom, hol vagyok pontosan, most csak a személyre koncentráltam. Rég nem beszéltem vele. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy ő még velem van. Halk koppanással ér a lábam a padlóra. A szobában ég a lámpa, de sehol senki. Az íróasztal felé sétálok, amin bevan kapcsolva egy laptop. A hírek láthatók a képernyőn. A laptop mellett több papírfecni, feljegyzés, füzet hever. Felveszem az egyik papírdarabot és olvasni kezdem a rajta lévő feljegyzést. Épphogy elolvasom az első mondatot, valaki megszólít:

-Ha nem akarod, hogy szétloccsantsam a fejed, akkor... - itt szembe fordulok vele, mire elakad a szava. A pisztolyt, amit rám fog, lejjebb ereszti. Arcára döbbenet és öröm ül ki. - Joyce? - nem mondok semmit, visszadobom a papírt az asztalra, majd odarohanok a férfihoz és szorosan megölelem. Meglepődik, de visszaölel. El se hiszem, hogy itt van. Egy könnycsepp gurul le az arcomon. Öröm és szomorúság, ezt tartalmazza a könnycseppem. Öröm, mert Frank Castle megúszta és itt van velem. Szomorúság, mert most jön az a rész, ahol részletesen beavatom a történtekbe.

Külön megkér, hogy onnantól meséljem, hogy elváltak útjaink. Így elmesélem neki, hogyan kerültem vissza a Bosszúállókhoz. Azt, hogy Pietróval kibékültünk azt követően. Amikor odaérek, hogy a bátyám rám talált, meglepődik. Elmondom neki, mit tett velem és a csapattal, hogy majdnem meghaltam miatta. Majd azt, hogy én vettem el az életét, amit megálmodtam. Beavattam abba is, hogy Thor öccse, Loki küldte a bátyám, és hogy később találkoztam is vele. Meglepődött, mikor mondtam, hogy ekkor kaptam egy új képességet, a Szirén sikolyom. Mondtam, hogy hasonló vagyok, mint egy Banshee, csak én nem megtalálom a halottakat, hanem megálmodom a halálokat. Ezután jött a Lagosi balhé, amiről kiderült, hogy Frank hallott. Utána az ENSZ ülése, a robbanás, majd az Asgardban töltött pár napom Lokival. Ledöbbent, hogy én nem voltam ott a Németországi összecsapáson. Mondtam neki, hogy miután visszajöttem, a csapat már szétszakadt, így Pietro után mentem Londonba. Elmeséltem neki, hogy ott se volt nyugtunk a ránk találó szörny miatt, majd elmondtam azt is, hogy Dr. Strange segített ki minket. Persze fogalma se volt róla, hogy az kicsoda. Elmondtam neki, hogy ekkortájt volt az, hogy nem emlékeztem az álmaimra, amit Stephen javaslatára Wandával a felszínre hoztunk. A látottakat is elmeséltem neki. Ezután teleportáltam Thorhoz és Lokihoz, mert aggódtam miattuk. És ezután lett érdekes. Innentől már úgy, ahogy érintette Franket is a dolog. Elmeséltem, mi történt velem az Asgardi hajón, majd a Földön és végül Wakandában. Miközben meséltem többször is legördült egy könnycsepp az arcomon, de mikor oda értek, hogy láttam elporladni Pietrót és a többieket elsírom magam. Frank ekkor átölel és próbál megnyugtatni. Miután úgy, ahogy összeszedtem magam, elmesélem neki az elmúlt egy hónapot.

-Akkor nincs esélyünk visszafordítani? - kérdezi rekedtes hangján.

-Nem tudjuk - törlöm meg könnyes szemem. - Vannak már, akik feladták. De mi nem fogjuk. Kell lennie valami megoldásnak.

-Bízom bennetek - fogja meg a kezem. - Sokan már nem. De én azok közé tartozom, akik még hisznek bennetek. Még úgy is, hogy a rosszfiúk táborát erősítem - itt felnevetek. - Ha kellek, szólj!

-Úgy lesz - mosolygok rá halványan. Tekintetem megtalálja a falon lévő órát, ledöbbenek, hogy már ennyi az idő. - De most már mennem kell vissza.

-Persze - azzal felállunk a kanapéról. - Remélem jössz még.

-Tervezek - mondom mosolyogva.

-Ha bármi van, szólj. Meghallgatlak - kacsint rám.

-Köszönöm! - lépek pár lépést hátra, hogy biztonságosan el tudjak teleportálni.

-Joyce.

-Igen? - ráncolom fel a homlokom.

-Megoldjátok – meglepődök szavain. - Ez az az egy, amit a doki mondott Starknak.

-Nem tudhatjuk - hangom szomorú.

-Én tudom - mosolyodik el halványan. - Ja és mivel sikerülni fog, az esküvőtökön ott akarok lenni.

-Frank - itt felnevetek. - Tudhatnád, hogy ott leszel.

X

-Jó sokáig voltál - poénkodik Bruce.

-Volt mit mesélnem Franknek - mosolyodom el.

-Plusz egy, ez jó - teszi a vállamra a kezét Natasha.

-Igen - nézek rá, majd szomorúan elmosolyodom.

-Na és Murdock? - kérdezi Steve, mire én ránézek, összepréselem a szám és megrázom a fejem.

-----------------------------------------------------------
ÖNREKLÁM

-Jól vagy? - kérdezi most Chris. Nem válaszolok neki. Peter felé fordulok, majd lehúzom az arcomról a maszkomat ezzel felfedve a feketén vérző orromat és számat. Öld meg! Félre kapom a fejem a hangot hallva. Nem! Ellenkezem. Nem fogom megölni egyikőjüket sem! Jó, akkor majd én! Ezután a mondat után elvesztem az irányítást a testem felett. Szólni akarok Peternek, hogy baj van, hogy meneküljön el. De nem tudom kinyitni a számat, nem tudom felemelni a kezem és a lábam. A jobb kezem ismét megremeg, majd mikor rá pillantok, már nem a saját kezemet látom. A kezemet most már egy sötétkék színű anyag öleli körbe, ami végül belepi azt és kézzé formálódik. Ekkor esett le mindannyiunknak, mi is történik valójában.

-Úr isten - hallom Peter ijedt hangját, majd a testem egészét elfedi a szimbióta.