5.
Carapace × Rena Rouge

Meghoztam ma estére az ötödik kártya történetét. Előttem már posztolt HitoriHanabi és MeaCaptain is. Ajánlom a forró hangulat kedvéért az ő történetüket! A mai kártya instrukciója a következő:

Improvizáld a következő erotikus jelenetet: Egy karizmatikus vezetőségi főnök személyi asszisztense vagy. Ő egy kis Casanova, és te totál odavagy érte. Ő hajlandóságot mutat, tehát csábítsd el.

Rena sóhajtva dörzsölte meg a halántékát. Iszonyú fájdalmat érzett az oldalában is ugyanis a várost megint megtámadta egy akuma és biztosra vette, hogy jól odavágta egy kerítésnek a támadása. Mégis, mikor kinyitotta a szemét csodálkozva nézett körbe a fehérre festett, bőrkanapés helyiségben körbe. Egy hatalmas mahagóni asztalnál ült, aminek a lapján egy hatalmas képernyő monitort figyelhetett. Meg volt nyitva egy csomó jelentésnek tűnő oldal, mégsem tudta, hogy mit kéne ezekkel kezdenie. Pedig az ő neve is a papírok tetején állt, ahogy az is, hogy ez a hely Carapace tulajdona! 

Döbbenten hőkölt hátra a görgős székkel együtt és felpattanva szaladt be a kétajtós irodába, remélve, hogy ott megtalálja a teknős kwamis társát és sikeresen kikerülhetnek ennek a furcsa erőnek a fogságából. 

Azonban mikor berontott az irodába, nem az a látvány fogadta, amire számított. Ugyanis Carapace éppen egy kis nőcskével hempergett az íróasztalon. A blúza szét volt húzva és a fehér melltartóból kilógott az a kis halom, amit belerakott. Elhúzta undorodva a száját és kimondta az első dolgot, ami a szájára kívánkozott. 

- Azt gondoltam, hogy jobb ízlésed van a nők terén és azokat kedveled, akiken van mit fogni is - Ettől az epés megjegyzéstől persze mindkét delikvens felkapta a fejét és csodálkozva fordultak a hang felé. A teknős szeme dühösen villant, azonban látszott az arcán, hogy nem egy kamasz van a maszkja mögött, hanem inkább egy fiatal férfi. Erre a gondolatra magára nézett Rena Rouge és meg kellett állapítania, hogy az ő alakja is van már olyan nőies, mint az anyjának. 

- Kopogni?! 

- Sajnálom, de valami borzasztó fontosat kell megbeszélnem veled!

- Mi lehet ennyire égbe kiáltó, hogy ha tudod, hogy vendégem van? 

- Valami, amit nem hagyhatok későbbre! - csattant fel a róka. A vöröses farka a háta mögött dühödt mozgásba kezdett és nem kellett sok, hogy neki menjen az előtte állónak. Mégis mit képzel ez a kis...?! 

- Jól van... Emily, ma sajnos csak ennyi időt tudtam neked adni. 

- Hát, de... uram - akadt ki a kis fruska, mire a vörös róka nem sokat teketóriázott, megfogta a hidrogénezett szőke nő karját és így félmeztelenül penderítette ki a folyosóra és zárta magukra a vezérigazgató ajtaját. Sebesen fordult a morcos teknős felé, ami be kellett látnia, roppant fájdalmas volt a szívének. 

- Nagyon nagy baj van! - kezdett végül bele a nő, majd közelebb lépett az igazgatóhoz. Az persze mérges-gyilkos pillantásokkal figyelte, hogyan teszi rendbe a ruházatát a kis asszisztense, aki most a szokottnál is furcsábban viselkedett. - Nem tudom hogyan, de egy akuma támadás után hirtelen itt találtam magam. Semmit nem értek ebből a helyből. De biztos vagyok benne, hogy ez annak a támadásnak a hatása. Nézd! - rántotta fel felsőjét, hogy a kék zúzódásokat megmutassa "főnökének", azonban az elkapta róla a pillantását. - Most mi bajod van, teki? 

- Mi a bajom? Még kérdezed? Hiszen most úszott el a napi numerám! - akadt fenn teljesen, majd sóhajtva túrt a hajába. - Nem haragudhatsz rám még mindig. Hiszen nem akartalak átverni, de szerintem te keltél úgy mellettem azon a reggel, hogy úristen megcsaltam a barátom... 

- Miről beszélsz? Nem csaltam meg senkit! Nem érted, hogy egy kibaszott másik univerzumba kerültünk, amiben ezen a rohadt irodában dolgozunk?! - kezdett el kiabálni a nő idegesen, miközben visszahúzta a felsőjét és fenyegetően állt a főnök elé. - Nem feküdtem le veled. Soha nem is fogok! 

- Már megtetted! Miért hajtogatod ezt a szarságot?! - kérdezte feldúltan a fiatal férfi, miközben nyelte vissza az epét. - Miután Marinette és Adrien lelepleződött, mint Chat Noir és Ladybug mi alapítottunk egy irodát, ahol inkognitóban lehetnek a hősök és menthetik meg a világot! A bulin lefeküdtünk, te meg ott hagytál!

- Hogy mi? Marinette... Adrien?! - döbbent meg teljesen Alya. Annyira lesokkolta ez a hír, hogy le kellett ülnie, ezért az asztalnak dőlt. Forgott vele a szoba és nem tudta miért, de a térdei is remegni kezdtek. - Nem... ez nem lehet. Ők voltak azok? A maszk mögött végig? Nem hiszem el - suttogta remegő ajkakkal, majd megrázta a fejét. Ez az egész nem a valósága. Tehát ez az egész csak egy rossz lidércnyomás. Ismeri a barátnőjét, ő nem lehet az a bátor lány, aki ilyen könnyen koptatja le a szerelmét. Vett egy mély levegőt. Még pont időben szedte magát össze, hogy lássa a teknős kwami tulaj szemében az aggodalom halvány szikráját. 

- Mi a baj, Rena? Nagyon lesápadtál - kérdezősködött Carapace aggódóan, pedig eddig kiabált és lehetetlen vádak tömkelegét vágta a lányhoz. 

- Nem, semmi. Figyelj, Carapace! - ugrott talpra a nő és nézett buzgón a másik szemébe. - Ezen az asztalon most azt teszel velem megint, amit akarsz, de utána segíts nekem. Tudom, hogy ez nem az én valóságom. Tudom, hogy nem tartozom ide. Sajnálom, amit érzel velem kapcsolatban, de kérlek... Haza akarok jutni! - könyörgött neki a maszk alatt rejtőző Alya, mire egy gunyoros horkantást kapott válaszul és egy lenéző pillantást. 

- Miért akarnék tőled bármit is, Rena Rouge? Egyszer már megkaptalak. Bőven elég és kiábrándító volt az az este és reggel. Még egyet nem kérek - rázta meg tagadóan a fejét hozzá Wayzz gazdája, miközben az ablakpárkánynak dőlt karba rakott kezekkel. Mindent megtett, hogy testtartása hideg és elutasító legyen. - Biztos hiányzott a farkam. Nem igaz? Ezért találsz most ki ilyen képtelenségeket - nevetett fel lesajnálóan mérve végig, az amúgy kívánatos testet. Azonban megfogadta, hogy soha többé nem dől be ennek a nőnek. 

Trixx használója először elvörösödött a szégyentől, majd lesápadt a haragtól és legszívesebben felképelte volna a beképzelt teknőst. Pedig őt egy okos és bölcs embernek tartotta idáig. 
Mégis lenyelte a mérgét és lehajtotta a fejét. Össze kellett szednie magát, sürgősen. Nem bánthatta az egyetlen embert, aki most segíteni tudott neki. Valahogy rá kell vennie ezt a makacs, de sebzett férfit arra, hogy segítsen neki és bízzon benne. 

- Igazad van... bolond voltam, hogy azt hittem, hogy hiszel nekem - kezdte suttogva, miközben lehúzta a cipzárat a ruhája elején. Ennek köszönhetően feltűnt a fekete, csipkés fehérneműje, melynek pántjain apró róka figurák voltak. Egy laza mozdulattal dobta félre szűk felsőjét, mely kihangsúlyozta amúgy telt, formás idomait és lépett közelebb. Elnyílt ajkakkal hajolt az arcához Carapace-nek, aki hirtelen köpni-nyelni nem tudott a látványtól. 

- Mi... Mire készülsz? 

- Elcsábítalak. Leveszlek a lábadról, hogy utána meghallgass és végre rám figyelj. Alya vagyok a maszk alatt. A párom Nino. Sose csalnám meg, csak ha nyomós okom van rá. Talán ezt megbocsájtja nekem majd - súgta mézédes hangon, ahogy átölelte a megdöbbent férfi nyakát. Gyengéden húzta végig ajkát a remegő hímnek a nyakán, miközben melleit nekinyomta az igen izmos mellkasnak. Meglepően élvezte a dolgot és emiatt bűntudata volt. 

Nem kérette sokat magát ezek után teknős barátunk. Egy határozott mozdulattal rántotta szét a melltartót és fektette a hátára a nőt. Úgy falta a száját, mintha onnan nyerné az éltető oxigént és minden mozdulata szenvedélyes, sürgető és forró volt. Az érintése perzselte a lány érzékeit és bőrét. Úgy érezte menten elporlad a gondoskodás alatt. Béklyóba került. Nem tudott szabadulni ettől az embertől egy percre sem. Kapkodta a levegőt már a legelején, pedig még csak a melleivel játszott el, miközben vérpezsdítő csókokat hagyott minden négyzetmiliméteren a testének különböző részein. 

Kezdett az önkívület mezejére lépni Alya, mikor Carapace helyét átvette egy felnőtt Nino a szemei előtt. Kicsit szomorú volt a tekintete. 

- Ha tudtam volna, hogy te vagy a barátnőm, soha nem engedlek el azon a reggelen, Alya - súgta vágytól karcos hanggal, mikor már csupaszra vetkőztette a megilletődött, teljesen összezavarodott leányzót. Már épp a lényegre került volna a sor, mikor egy erős hang zavarta meg elméjét és rántotta ki a ködös mámorból. 

- Rena! Rena Rouge! Ébredj már! - rázta meg őt ekkor Ladybug aggódva, ahogy mellette guggolt, hiszen a kis vas kerítést kitépte a súlya a rázuhanást követően. Kóvályogva emelte fel fájó fejét a lány. 

- Mi? Ladybug? - suttogta zavartan, miközben körbe nézett. Látta az akumatizált ellenséget, sőt még a hangja is eljutott hozzá. 

- Tetszett a valóság? Minden, amit láttál, igaz. 

- Nem... - mormogta, majd újra önkívületbe került, elnyelte a sötétség. Hiszen az nem lehetett a valóság...