- Ma este tudna vigyázni a húgomra? - fürkésztem Katherine meglepett arcát, miközben tudatosult bennem, hogy ma este biztos, hogy meg fogom fojtani a felelőtlen hugomat.

Négy órával ezelőtt

Azt hittem, hogy álmodok, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg a valóság. Előttem állt a húgom, de az egész egy álomnak tűnt. Idegesen letettem a telefont a kanapéra, majd összeráncolt szemöldökkel a húgom elé álltam. Görcsösen szorítottam rá a csuklójára, ezért ő fájdalmasan felszisszent. - Elmondanád, hogy mit keresel itt? - még magam is meglepődtem, hiszen a hangomtól összerezzent. Jól tette, hiszen ebben a pillanatban ölni támadt kedvem. - Mit képzelsz te magadról?

- Ez fáj, Daniele - üveges tekintettel kirántotta kezét a szorításból, majd padlót fürkészve, dörzsölni kezdte a kezét. Több mint elfogadhatatlan az, amit csinált. Még mindig felrobbantam a dühtől, ezért hátra lépve a halántékomat kezdtem dörzsölni.

- Elmondanád, hogy mit keresel Londonba?!

- Eljöttem hozzád - kezét széttárta, de csak ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy milyen göncöt is visel. A szoknyája pofátlanul rövid volt, a selyem blúz pedig nem takarta a mély dekoltázsát.

- És mi ez a ruha? Úgy nézel ki, mint aki az út széléről jött volna! - észre sem vettem, hogy a saját anyanyelvemen kezdtem el káromkodni. Nekem ez túlságosan sok volt ahhoz, hogy lenyugodjak. A húgom titokban elszökött és egyedül elutazott Londonba.

Hátra hagyta a családját...

Hátra hagyta az otthonát...

- Tudja anyánk, hogy eljöttél?

- Sok a kérdés, Daniele - üveges tekintettel leült a kanapéra, majd vörös szemekkel rám nézett. Ebben a pillanatban majdnem megenyhült a szívem. De csak majdnem...

- Akkor beszélj! - emeltem fel a hangom és a fejem el biccentettem a házvezetőnőnek, hogy most sürgősen hagyja el a házat. Ő így is tett. Kezébe vette a táskáját és fejét lógatva kilépett az ajtón.

- Egy hónappal ezelőtt te is ugyan így hagytad magad mögött a családodat. Emlékszel? - suttogta. - Emlékszel, hogy sírtam a kapuban állva, hogy maradj velünk? Emlékszel, hogy a szívem szakadt meg, amikor elhajtott veled az a sárga taxi? Nem láttam mást, csak a porfelhőt az utakon - nézett végig rajtam. - Összetörted a szívem. Magamra hagytál. A húgod vagyok, Daniele! De te azon a napon nem csak a családról mondtál le, hanem rólam is! Egyedül maradtam az önző bátyámmal és a ribanc anyámmal! Tudtad, hogy ki foglalkozott velem?! Maximum a pásztor kutyánk!

Könnyes szemeit nézve leültem mellé a kanapéra, majd gondterhelten összefontam kezem a tarkómon. Az a helyzet, hogy erre nem tudtam mit mondani, hiszen minden szava igaz volt. Elhagytam őket. Elmenekültem a pokol elől, amit anyánk teremtett. Nem tudtam abban a tudatban élni, hogy megcsalta az apánkat. Miután minden feladatomat elvégeztem, a bátyám nevére irattam a birtokot, leléptem. Senkitől nem köszöntem el, senkit nem öleltem magamhoz. Egy ember volt, aki ezt nem érdemelte meg. Ő a húgom, Lorenza volt. Tudtam, hogy szenvedett, tudtam, hogy magammal kellett volna hoznom. Emlékszem, hogy a repülőtéren is azon morfondiroztam, miért hagytam őt magára. Talán azért mert a saját életemre gondoltam. Talán azért, mert vissza akartam kapni azt, ami hét évvel ezelőtt az enyém volt:

Londont, a cégemet és az önfeledt, bulizós énemet, aki egykor voltam. Csak apám halála után sok minden megváltozott bennem. Mintha egy énem meghalt volna, helyét pedig átvette a könyörtelen, a világot megvető ember, aki jelen pillanatban is vagyok. Vissza akartam kapni az életem, és elfelejteni mindent, ami a családomra, vagy az apámra emlékeztetett. Csak arra nem gondoltam, hogy magam mögött hagytam egy lányt is, aki látta bennem a reményt és a szeretetet.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék - fordultam kicsit felé. - Nagyon sajnálom, hogy azon a napon magadra hagytalak. Hidd el, hogy sokáig furdalt a lelkiismeret! Haragudtam magamra. Hibát követtem el és azt is belátom, hogy nem viselkedtem jó testvér módjára - simogattam a haját. - De ez nem ok arra, hogy most ugyan azt csináld, amit én annak idején. Haza kell menned!

- Egy időre veled szeretnék maradni. Nem tudok otthon élni. Nem vagyok boldog - helyezte szívére a kezét. - Adj egy kicsit magadból és Londonból! - kérte reménykedve. - Szeretném megismerni az itteni életed! Szeretném szagolni az esőt, és látni az emberek arcát! Vásárolni akarok és munkát nézni!

- Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Rendben? - sóhajtottam gondterhelten. Remek! Még csak ez hiányzott! Sikerült a húgomnak is megutálni azt a helyet, amit az otthonának hívhat! És ez ki hibája? Kiről vette a példát?

Készítettem neki egy nyugtató teát, majd visszaültem mellé a kanapéra, de akkor már Katherine önéletrajzát olvasgatta. Csak most jutott eszembe, hogy az asztalon hagytam. El kellett volna tennem, basszus! Zavartan a tarkómat kezdtem piszkálni, hiszen a húgom mindenkinél okosabb. Egy perc alatt rájön arra, hogy kedvelem Katherine-t. Mert ez volt az igazság. Hivatalosan még nem voltam a főnöke, de tudom, hogy napok múlva az leszek. Enyhén megszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy napok választanak el attól, hogy a munka és a főnök-alkalmazott szerep elválaszt minket egymástól. - Nagyon szép ez a nő! Ő egy új alkalmazott? - kérdezte kíváncsian. Na ezt akartam elkerülni...

- Csak egy új alkalmazottam. Miért? - feltűnően gyorsan vettem el tőle az önéletrajzot, majd ketté hajtottam és a kanapéra helyeztem. Lorenza az arcomat fürkészte, a teába kortyolt, majd elnevette magát.

- Tetszik neked - ezt úgy mondta, mint egy ovis, az óvodásnak. Tagadni sem tudtam, hiszen azonnal folytatta. - Biztos vagyok benne, szóval ne tagadd! Látom az arcodon, hogy kedveled őt! Talán ő is ott lesz a bulin?

- Nem lesz ott - mondtam határozottan, miközben rájöttem arra, hogy ezzel elárultam magam.

- Szóval tényleg tetszik neked! Tagadni sem tudnád - nevetett jókedvűen. - Mondjuk megértem! Gyönyörű nő - bólogatott. - Megismerhetem?

- Nem! - vágtam rá azonnal. - Nem állunk közel egymáshoz! Szigorúan csak üzleti kapcsolat van köztünk - húztam meg a pólóm nyakát. A húgom megsimogatta az arcomat, majd így szólt:

- Pedig én szeretném látni a nőt, akinek emlitéséről ennyire elpirul a bátyókám - simogatta az arcomat. - És a leendő sógornőmet!

Mi olaszok...

Néha idegesítőek tudunk lenni.

Amikor leparkoltam a szórakozóhely előtt, olyan sok fiatal lépett be a kétszárnyú függöny alatt, hogy azt sem tudtam hova nézzek. A mellettem ülő hugomra pillantottam, aki barna üvegből egymás után kortyolta az alkoholt. Nem akartam hinni a szememnek, ezért kikaptam kezéből az üveget, majd a sportautó hátsó ülésére dobtam. - Nem létezik, hogy te máris részeg vagy! - sziszegtem az orrom alatt. Ő csak megvillantotta fehér fogsorát, majd a tükörben megigazította a vörös színű rúzsát.

- Ez azt jelenti, hogy egy olyan személynek kell vigyáznia rám, akiben megbízol? Nem igaz? - kacsintott boldogan.

Nem akartam hinni a fülemnek! A leendő főnököm azt kérte tőlem, hogy vigyázzak a részeg húgára. Csak álltam ott és néztem. Annyira meg voltam szeppenve, hogy Daniele és a nő között kapkodtam a tekintetem. A jóképű férfi gyilkos pillantásokkal fogta a húga csuklóját, aki vigyorogva engem méregetett. Kettőjük között izzott a feszült levegő, ezért úgy döntöttem, hogy segíteni fogok neki. - Rendben! Megígérem, hogy rajta tartom a szemem - bólintottam, mire Daniele felsóhajtott és elengedte a húga kezét. Egyébként eszméletlenül hasonlítottak. Mindkét személyt jól láthatóan megáldotta az anyatermészet. Daniele szimmetrikus arca, a vékony orra és a hatalmas tekintete a huga arcára hasonlított. Mindketten gyönyörűek és elegánsak voltak. A nő, arany színű ruhát viselt, a haját szorosan felfogva hordta.

- Hálával tartozom - suttogta halkan. Mélyen a szemébe néztem, majd a tekintetem levándorolt az ajkára. Ez megint olyan pillanat volt, amikor izzott köztünk a levegő és nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Bárcsak itt találkoztunk volna először! Bárcsak ne vett volna fel a cégéhez! Akkor talán megengedném magamnak azt, hogy máshogy is közeledjek felé. - Megkeresem Mark-ot - igazította meg az öltönyét, majd mérgesen a húgára nézett. - Ne merészelj többet inni! Így is alig állsz a lábadon! - ujját feltette, majd a tökéletes illat felhővel együtt elhagyta a mosdót. Ott álltam a hugával szembe, aki váratlanul megfordult, majd a tükör elé állt.

- Végre, hogy elment! Egy kicsit nehéz volt eljátszani a részeg embert. Egy kicsit már untam - haját megigazította, majd visszafogott mosollyal az arcán felém nyújtotta a kezét. - A nevem Lorenza! Én vagyok a legfiatalabb a családban!

- Én pedig...a nevem...

- Tudom, hogy ki vagy - ráztunk kezet, miközben tudatosult bennem, hogy ez a lány nem részeg, hanem teljesen józan. - Azóta szeretnék veled találkozni, amióta megláttalak azon a képen!

- Képen?

- Az önéletrajzod azóta is a bátyám asztalán pihen - mosolygott. - Tudni akartam, hogy ki az a nő, akire ekkora figyelmet szentel, hogy még az önéletrajzát is látható helyen hagyja - szépre megcsinált szemöldökét felvonta, miközben pislogott. Még csak most vettem észre, hogy milyen gyönyörű sminket csinált magának.

- A sminkedet te csináltad? - léptem közelebb hozzá. Ő csak felemelte a vállán lógó, ezüst táskát.

- Persze, hogy én! Tetszik?

- Csinálj nekem is - fogtam meg a csuklóját, Lorenza pedig vigyorra húzta az ajkát.

- Tudtam, hogy mi nagyon jól kifogunk jönni - táskájából kivett egy szemhéj palettát, de mielőtt megigazította volna a sminkem, valaki lehúzta a vécét. - De szerintem előtte menjünk át a női mosdóba! - kérte nevetve. Amikor az ajtó felé igyekeztünk, hirtelen megtorpantam.

- Miért viselkedtél úgy a bátyád előtt, mintha részeg lennél?

Lorenza megrántotta a vállát, majd egyenesen rám mutatott. - A bátyám szeme fénye vagyok! Daniele nagyon szeret engem. És mivel szeret, egy olyan emberre akart bízni, akiben feltétel nélkül megbízik - nézett végig rajtam.

- És bennem miért bízik meg?

- Na ezt szeretném én nagyon kideríteni - és kezével egy szívecskét rajzolt a levegőbe. - Megjött a londoni cupido! - mutatott magára.