Reggel – mint mindig – az ébresztőm hangos zenéje keltett. Nyűgösen nyitottam ki a szemem, és percekig csak feküdtem ugyanabban a pózban, mint amiben felébredtem. A szemem már majdnem újra lecsukódott, s csak kis híja volt, hogy ismét elfogjon az álom, képzeletem furcsa, vagy éppen vágyott tájaira repítve, amikor nagy robajjal kivágódott az ajtó.

– Nina! Húsz perce múlt fél hét, keljetek már fel! – Anya türelmetlen tekintettel, haján törülközővel rontott be a szobámba.

Úgy tűnik, csak azért rohant ki a fürdőből, hogy ezt elmondja, mert mire feleszméltem, már nem láttam a küszöbön, helyette a hajszárító zúgására lettem figyelmes. Nagy erőfeszítések árán, de sikerült lerúgnom magamról a fekete takaróm, és felállnom. Az ágyam közvetlen közelében csábítónak hatott visszadőlni, és újra bealudni, de akkor azt hiszem, hogy még egy atombomba sem tudott volna felkelteni, ezért ellenálltam a csábításnak, és inkább megindultam a szekrényem felé. Hát igen, a reggeli kelés soha nem volt erősségem, de kinek az? Egyáltalán ki találta ki azt a baromságot, hogy reggel fél hétkor keljen felkelni? Ilyen istentelen időpontban szerintem még a fél ország durmolna, ha tehetné. Vagy csak én szeretem ennyire az ágyam?

Amilyen nehézkesen tudok csak kikecmeregni az ágyamból, olyan gyorsan tudok elkészülni, és hét után tíz perccel már a garázsba igyekeztem a biciklimért.

– Majd jövök anya! – kiáltottam vissza a házba, s kitoltam a biciklim az utcára.

– Ne vigyelek be kocsival, Nina? – kérdezte vissza anya a bejárati ajtóban állva. Rövid haját egyenesre vasalta, fekete pólója derekára feszült kimutatva szép alakját, s bár már negyven körül járt, arca még mindig ráncmentes volt.

– Ne! Na, szia. – mondtam már az utca közepén járva. Nem szeretem, ha anya kocsival visz be, mert utána mindig gyalogolnom kell hazafelé, amit mindennél jobban utálok.

Ma is a megszokott útvonalon haladtam, lefelé a dombon, végig a főúton, aztán a lámpáknál balra kanyarodva már az iskola előtt is van az ember. Nagyon jó időnk volt. Az enyhe tavaszi szél az arcomba fújt, meglengetve hosszú hajamat is. Mivel olyan jó volt az idő, csak egy fehér pulcsi meg egy fekete trikó, fölötte meg egy narancssárga félvállas ujjatlan volt rajtam. A kórházi főút mellett, ilyenkor borul lombba a megannyi gesztenyefa, és élénkzöld színében mindig gyönyörködök egy kicsit, amikor elhaladok előtte. Néha szívesebben tölteném itt a napomat a friss lombok árnyékában, mint a suliban a kémiát magolva. El szoktam játszani a gondolattal, hogy megállok, és az egyik padon végigfeküdve pihenek egy kicsit...vagy talán egész nap ott maradok. Persze még soha sem tettem meg, talán a hátamon lévő táska súlya hoz vissza mindig a valóságba.

Elhagyva a fákat felkanyarodtam a járdára, és lámpákon átérve már meg is pillantottam az iskola épületét. Elég régi, kettő, de lehet, hogy háromszáz éves épület. Ódon falai vannak annak ellenére is, hogy többször újították fel, a mellékutca felöli falán pedig egész foltokban pereg róla a vakolat. S habár úgy néz ki, mint egy rég elfelejtett középkori vár, nekem mindig nagyon otthonosnak érződött. Ráadásul fél nyolc körül már megérkezik a diákság nagyja, és a közel hétszáz ember zsivaja is sokat tud javítani a hangulaton. Most még azonban csak szállingóznak az emberek befelé.

Azt osztályom a földszinti folyosó legvégén van. Odaérve megálltam a faajtó előtt, s benyitottam.

– Sziasztok! – köszöntem az osztályban ülő kerek öt embernek. Mindegyikük elmormogott valami „szia" félét, és ezzel le is tudtuk a napi illemet. Legalábbis amíg a következő ember be nem toppan az ajtón.

Elsétáltam a helyemig, ami az ablak felöli padsor utolsó előtti padja. Leültem kívülre, lepakoltam a táskámat, és nekiálltam tanulni a kémiát. Igaz, tegnap kellett volna, de hát, ha már öt emberből három tanulja rajtam kívül, akkor csak nem vétettem túl nagy hibát. Igazából nem értem, miért ragaszkodom mindig ahhoz, hogy ilyen korán érjek be, hiszen háromnegyed nyolcig itt az az egyetlen változatosság, ha valamelyikünknek eszébe jut felkapcsolni a villanyt.

7.45-kor aztán már majdnem mind a 33 ember az osztályban nyüzsgött, s a klikkekből harsány nevetést hallhatott az ember, ha jól odafigyelt, igaz, akkor is, ha egyáltalán nem akart figyelni. Én egy magazinnal a kezemben ücsörögtem, mert a kémiát már meguntam, amúgy pedig nem szoktam a többiekkel társulni. Na, nem mintha ez azt jelentené, hogy különc vagyok, mert rajtam kívül még vagy hat ember volt ezzel ugyanígy. És amúgy is: nem voltam én ronda, vagy stréber, sőt kimondottan kívánatosnak tartják hosszú barnás-vörös hajam és mélyzöld szemem. Na meg az idomaimmal sem volt soha problémám, még ha a melleim nem is büszkélkedhetnek kimondottan nagy domborulattal. Az egyetlen ok, ami miatt én nem szoktam a többiekhez ülni, az az, hogy teljesen hidegen hagynak. Nem vagyok vevő a vicceikre, és nemes egyszerűséggel szánalmasnak tartom a csoportosulást. Mondhatni magányos farkas vagyok, bár sokszor invitáltak már a többiek köreikbe. De mindig a képükbe röhögtem, ami következtében aztán felhagytak eme szokásaikkal.

– Gyerekek, jó híreim vannak számotokra! – lépett be osztályfőnököm kitörő lelkesedéssel az arcán. Érkeztére mindenki a helyére bandukolt. Mr. Molietnek sikerült kivívnia tiszteletünket, talán egyedüliként az egész iskolában. Ezt egyébként a mai napig csodálom. A törpe termetű, öreg tanár nem mondható jó fejnek, fiatalosnak meg aztán végképp nem, félni meg soha senkitől nem féltünk, így számomra talány, hogy miért ajándékoztuk meg mindig a 100%-os figyelmünkkel.

Mire mindenki a helyére ért, én is befejeztem gondolatmenetemet, meg aztán a padtársam majdnem fel is lökött, miközben a helyére sietett.

– Szóval, mint említettem, jó híreim vannak. – Erre az egész osztály egy fájdalmas sóhajt hallatott, mert ami a tanárnak jó hír, az általában nekünk maga a pokol. A múltkori ilyen bejelentését követően például cselédruhában kellett végigfutnom a városban, de a többiek sem jártak jobban. Mr. Moliet megérezhette félelmünket, ezért gyorsan folytatta:

– Nyugalom, ez nem egy újabb csapatverseny, mint a múltkor. Hanem egy új osztálytárs. – Majd tekintetét végigvezette az összes lányon. Ahha, szóval fiú, és a ribancoknak szerencséje van, akkor még helyes is.

Nem kellett sokat gondolkodnom ezen, mert az ajtó kinyílt, s egy magas, világos gesztenyebarna hajú, hollófekete szemű fiú lépett be rajta. Öltözete lezser volt, talán tavaszhoz képest túlságosan is, de kárpótlásként tényleg jó összképet alkotott szélfútta hajával, és megnyerő mosolyával. Ezt követően, a már említett osztálytársnőim hangos ricsajjal kezdtek el olvadozni, s még a befogott fülemen keresztül is hallottam azt az egyöntetű „KYAAA!!!" kiáltást, ami dobhártyaszaggatóan vízhangzott még órák múlva is a fülemben. Sajnos nem mindenki gondolkozott előre, és tapasztotta kezeit a fülére, így a legtöbb hímnemű osztálytársam még nálam is rosszabbul járt. Magyarul olyan szintű halláskárosodást szenvedtek, hogy nem hallották a srác bemutatkozását, pedig kiabált, lévén az imént ő állt a legközelebb az őrjöngő lányokhoz.

Az ofő aztán elmondta neki, hogy üljön le, de szerintem ezt nem annyira hallotta, sokkal inkább szájról olvasta le. Egy pár pillanatig még felmérte az osztályt, s azzal a lendülettel szerintem mindenkitt beosztott valahová a képzeletbeli értékrendjén, majd a helyére sétált, azaz a középső padsor utolsó padjának ablak felöli helyére. Sora Speech. Talán a srác kiérdemli majd a tiszteletem. A csőcselék közül ugyanis még egyáltalán nem láttam, hogy valaki fel tudna csak így mérni 33 embert.

Az osztályfőnökin ezen kívül semmi érdekes nem történt, ezért a pad alatt olvastam tovább a magazinom. Ezzel pedig igenis mély tiszteletemet fejeztem ki Mr. Moliet iránt, merthogy más óráján nem veszem a fáradságot, hogy legalább azt a látszatot keltsem, mintha érdekelne az adott tanár mondanivalója. Mindenki más játszott a ceruzájával, a radírjával, vagy, a változatosság kedvéért a tollával, illetve a „rossz fiúk" leveleztek, és a jó gyerekek (merthogy ilyen is van vagy tíz az osztályban) figyeltek. Szóval lényegében mindenki elvolt. Illetve kivéve két embert. Az egyik az új srác, aki még mindig árgus szemekkel kémlelte a népeket, s amikor hozzám ért rendszeresen borsódzott a hátam. Volt valami abban a pillantásban, amitől kirázott a hideg, s bár mögöttem ült, mindig éreztem, hogy mikor mustrál engem. A mellette ülő fiú, Dave, nagyobb örömét lelte a levelezgetésben Bennel, mintsem, hogy az új fiúval foglalkozzon. S a másik, aki nem volt el, az a mellettem ülő Ren, aki év elején elkövette azt a hibát, hogy külsőséget alapján ítélt meg engem. Ebből következően már több mint fél éve egymagában unatkozik, mivel hiába próbált velem beszélgetésbe elegyedni, mindig csak egy lenéző pillantást kapott válaszul, ugyanúgy, mint bárki más ebben a közösségben. Nem azért, mert embergyűlölő vagyok, hanem mert ezek az emberek annyira egyszerűek: külsőség alapján ítélnek meg mindent és mindenkit, mindennapi célokért küzdenek, az értékrendjük is egy átlagemberhez mért, s ha egyszer harcolniuk kéne bármely formában, biztos nem tudnának racionális döntéseket hozni. Mindig azt vennék figyelembe, a barátaiknak előnyös-e, és az ellenségeiknek vajon hátrányos-e. Pedig néha el kell veszíteni egy-egy csatát, hogy megnyerj egy háborút.

A csöngőt követően mindenki felállt, és az új srác padjához ment „bemutatkozni", de lányoknál inkább flörtölni, fiúknál pedig beinvitálni a csoportjukba. Viszont esküszöm, hogyha a ribancok minden szünetben ott fognak legyeskedni az új fiú padjánál, és a - még messziről is nehezen elviselhető – hangjukon fognak nyávogni neki, akkor az valakinek fájni fog.

A következő 2 óra is a teremben volt, s ez azt eredményezte, hogy – bár csak belülről, merthogy semmi pénzért nem mutattam volna kifelé, de – tiszta ideg lettem, mert így már 2 órát, és 3. szünetet kell eltöltenem azzal, hogy hallgatom, ahogy minden csaj a srácot isteníti. Legszívesebben már rég elhúztam volna kémiára (és ezzel most nagyon sokat mondtam), de mivel a következő óra lyukas, így több mint 45 percet kellett volna valahol várnom. Úgyhogy inkább maradtam, és minden erőmmel mérsékelni próbáltam a dühömet. Egészen addig, amíg valami váratlan nem történt.

– Szia! – köszönt nekem valaki. Nem vettem a fáradságot, hogy felnézzek, ami szerintem elég ok lett volna bárkinek arra, hogy nemes egyszerűséggel bunkónak tituláljon, és ott hagyjon, de a hang tulajdonosa valami miatt ezt nem így látta, és folytatta:

– Körbevezetnél?

Na erre már felnéztem, s fél szemöldököm felhúzva kérdőn néztem fel a srácra, közben mindenki más egyszerűen lelegyintett, és „hagyjad", „úgysem fog válaszolni gyere inkább", vagy „ne is pazarold rá az idődet" beszólásokat küldtek felé, ami alapesetben tényleg jó tanács is. Azonban Sora ezzel látszólag egyáltalán nem foglalkozott. Helyette azzal a mosolyával a képén várta a válaszom, amivel valószínűleg minden hölgy osztálytársam levette a lábáról.

Kíváncsivá tett.

És ekkor valami olyasmit tettem, amit még soha, és becsuktam a magazinom, felálltam, majd intettem Sorának, hogy jöjjön. Mindenki más néma csendben figyelte a jelenetet, és voltak páran, akiknek a földig ért az álla a döbbenettől. Mint ahogy említettem: egyszerű emberek. Visszataszító.

Körülbelül mikor kiértünk a teremből akkor kaptak észbe, és nyávogni kezdtek Sora után, majd az ajtóhoz futottak. És ekkor lett elegem, s rácsaptam az ajtót a legközelebbi ember fejére, akinek a hangokból ítélve eltörhetett az orra. Na, nem mintha zavartattam volna magam emiatt, egy szó vagy megjegyzés nélkül indultam tovább.

– Szóval, mi a neved? – kezdte Sora kedvesen.

– Elina.

– Szóval Nina. Aranyos név.

Majdnem a plafonig szaladt a szemöldököm. Nem értettem. Ha azt gondolja, hogy majd elkezd becézgetni és puszipajtások leszünk, akkor most vagy nagyon félrenézte a személyiségem, pont úgy, mint mindenki, akivel eddig találkoztam vagy.... hát tulajdonképpen nem igazán tudtam mást elképzelni.

– Nézd Sora – kezdtem nagyon lassan. – Lehet, hogy azt a 17 ripacsot letaglóztad a mosolyoddal, és a megnyerő stílusoddal, de én nem azért egyeztem bele a kérésedbe, mert különösebben tetszenél, hanem mert meg akartam bizonyosodni valamiről. És most már tudom, hogy tévedtem. Nem mintha ez baj lenne, előfordult már – világosítottam fel az új srácot arról, amit már mindenki tud: hogy nálam nem érdemes próbálkozni, mert szeretek egyedül lenni, és biztosra is megyek, hogy ebben senki se akadályozzon meg. – Most pedig gyere, ha már egyszer „igen"-t mondtam, akkor körbevezetlek – fejeztem be kedvetlenül.

Nem vártam, még is egy hátborzongató mosolyt kaptam válaszul, melyre felkaptam tekintetem, és ismét feléje fordultam.

– Mi a baj? – nézett rám teljesen értetlenül.

– Semmi – válaszoltam némi idő után gyanakodva.

Erre rám mosolygott, úgy, mint eddig, de ezúttal valami különös fény csillant a szemében. Mint aki megtalált valamit, amit már régóta keres.

Különben a körbevezetést a lehető legszűkszavúbbra fogtam, mert már így is többet beszéltem vele, mint eddig kollektíven az egész osztállyal.

Ezután kémián és fizikán röpdolit írtunk, ami közel sem sikeredett jól, majd a nap második történelmén már nagyon elegem volt az egész délelőttből, holott egy számomra nagyon kedves témát dolgoztunk éppen fel. A II. világháborút. És mikor már majdnem meghaltam a sok idióta társaságában, végre tesi következett. A kedvenc tantárgyam, csakhogy a ruhától minden egyes lány minden egyes órán panaszkodik. Az első igazgató tudniillik egy vén perverz volt, és az óta mindig csak férfifejesek voltak, ami egész egyszerűen azt eredményezte, hogy az egyen öltözet egy majdnem bugyinak mondható alsó, és egy atléta felső. Bár részemről igazából semmi baj nincs vele, elvégre strandon nem majdnem ugyan ezekben látnak? A fiúknak pedig a szokásos egyszerű nadrág póló kombináció van érvényben.

A szokásos hiszti elől gyorsan elmenekülve az öltözőből a teremben ki voltak téve a talajtornához szükséges eszközök, úgyhogy gondoltam, ha már úgy is itt vagyok, bemelegítek. Mire végeztem a nyújtással, már majd mindenki megérkezett, ráadásul vagy tíz perce be is csöngettek, úgyhogy jobbnak láttam befejezni tevékenységem. A tanár éppen ekkor lépett be a terembe, a sípjába fújt egyet, mire mindenki a füléhez kapott. A testnevelés tanár, egy 40-es évei végén járó, feje tetején teljesen kopasz, izmos, robosztus testalkatú ember, megkérte a csoportot, hogy álljunk be a talajszőnyeg elé. Egy kisebb (úgy húsz perces) vita után, mindenkinek sikerült is ez a nehéz feladat. A tanár egyetlen szerencséjére ma dupla tesink van, és ilyenkor nem tarthatjuk meg a félórás ebédszünetünket sem. Kopasz felolvasta a névsort, és mikor végig ért rajta, megkérdezte merre van a két késő. Majd mintegy varázsütésre mindketten megjelentek az ajtóban egy-egy csipszes zacskót szorongatva. Az egyikük természetesen az örök késő Nate volt, a másik pedig Sora. Hogy egy ember hogyan tud ilyen mértékű feltűnési mániával küzdeni, az számomra talány, mindenesetre kopasz nagyon kiakadt rájuk, úgyhogy pár percig válogatott káromkodásokkal szidta őket, amíg a legtöbbünk leült, s csak páran maradtunk állva. Mire végre nem füstölgött a tesitanár feje, hirtelen rám mutatott és nagyokat gesztikulálva „megkért", hogy mutassak egy bemutatót, és ha sikerül utánam csinálniuk megússzák a 40 kört a suli körül. Nate tekintetéből azonnal kiolvastam azt a félreérthetetlen „könyörgöm"-öt, azonban Sora tekintete ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint amilyen azóta, mióta kopasz elkezdett velük veszekedni. Ezzel azonban az az egy baj volt, hogy nem szokásom megkegyelmezni.

– Ha bajt hoztál a fejedre, akkor oldd meg mag magadnak, meg amúgy is van egy új mozdulat, amit ki akartam próbálni. – oszlattam el kegyetlenül Nate minden reményét, miközben farkasszemet néztem vele.

– Kösz – sziszegte a fogai között. Nate tudta, hogy esélye sem lesz utánam csinálni, amit mutatni fogok, úgyhogy egy gyűlölködő pillantást követően beletörődött a körökbe.

Elhelyezkedtem a szőnyeg előtt, s egy pár méter nekifutás után egy rundel tempóval kezdtem, majd a levegőben tettem egy félfordulatot és csináltam egy szaltót. Majd kihasználva az ebből szedett lendületemet egy újabb rundel, majd egy dupla flikk, és egy dupla hátra szaltó után az egészet levezettem egy csavart szaltóval és egy előre bógnival. A tanár tapsolt, a többiek álla majdnem a földet súrolta, Nate lesápadt, én pedig enyhén lihegve, nem titkoltan fürkészve néztem Sora kifejezéstelen arcát. Teljesen nyugodt volt. Ezek után szinte már meg sem lepődtem, hogy pontosan utánam csinálta az előbbi trükköt, annál inkább a többiek, akiknek immáron valóban leért az álluk a földre. Egyetemben kopaszéval. Azt már megszokta, hogy én miket csinálok, de még nem tapasztalta, hogy ez bárki másról is elmondható lenne. Döbbenetében még Nate büntetéséről is elfeledkezett, ami következtében a fiú hihetetlenül hálás volt Sorának. De a legjava persze csak akkor következett be, mikor a leggyorsabb felfogású lány (bár így is legalább 2 percbe telt neki), Maria elkiáltotta magát, és ezek után természetesen mindenki beszállt a sikoltozásba.

– Úristen, de menő!

– Nem csak helyes, de még sportos is. Mindjárt elájulok.

– Kapjatok el! Behalok, olyan tökéletes.

– Hadd legyek a barátnőd! – Ez, és ehhez hasonló értelmetlen felkiáltások közepette világossá vált számomra, hogy a testnevelés itt és most ért véget, úgyhogy elköszöntem kopasztól, aki maga is felismerte a helyzet mibenlétét, ő is felszedte a cuccát, aztán két különböző irányba haladva kimentünk a teremből.

Hazaérve beraktam a kedvenc számomat, és gondolkozni kezdtem: Egy újabb értéktelen nap. Pedig igazán azt hittem, hogy ő különböző a többiektől. Kiderült, hogy ugyanolyan.

De hiába győztem meg magam erről, valami nem akart nyugton hagyni: a tekintete. Az a pillantás, ami lyukat fúrt a hátamban, és ami kutatott valami után. Mindenkiben. Csak azt nem tudom, hogy mi után.