Nem szeretném részletezni a mai délelőttömet, ugyanis nem sokban tért el a tegnapitól. Az egyetlen jelentős különbség, hogy Tomi egy túró rudival megspékelve bocsánatot kért, amiért megsértett tegnap, én pedig az éjszakai forgolódásom során átgondoltam, amit mondott, és amúgy sem haragudtam már rá. Az édességet azért elfogadtam.

Az ok, amiért nem haragudtam már rá, nem más, mint hogy sajnos volt igazságtartalma annak, amit mondott. Ez legelőször akkor fordult meg a fejemben, amikor este megkérdeztem anyuékat, hogy átjöhet-e Orsi (megengedték), nekik pedig az volt az első kérdésük, hogy mi van Julcsival. Tényleg ritka alkalmak egyike, hogy egy egész hétig nem fordult meg nálunk, sőt, nem is igazán hallottak róla, mert folyamatosan történt valami más, amiről be kellett számolnom. Szóval akármennyire nehezemre esik belátni, nem teljesen hülyeség, amit Julcsi tegnap a fejemhez vágott, azt viszont továbbra is tartom, hogy eltúlozza a helyzetet, és egyáltalán nincs tekintettel rám.

Azt nem tudom, hogy Julcsi hogy gondol jelenleg rám, de az biztos, hogy még nem békülésre kész, mert írt reggel Bendének, hogy az anyukája elviszi kocsival. Nekem nem szólt, és ezt is csak azért tudtam meg, mert futottam a dombon lefelé, hogy utolérjem a srácot. Amúgy lehet, hogy megvárt volna, ha elindulok, amikor szoktunk, de már teljesen felöltöztem, amikor megláttam a faliújságomon, hogy ma van az a hülye suliújságos interjú, és mégsem nézhetek ki Konrád előtt... hát, úgy, ahogy először felöltöztem. Szóval ledobtam a bordó pulcsit és a farmert, és felvettem helyette a halványlila, fodros ujjú egyberuhámat, a tornacipőt pedig kivételesen barna bokacsizmára cseréltem. A fejemmel és a hajammal nem tudtam mit kezdeni, anélkül is késésben voltam, ráadásul a számomra szokatlan lábbeliben nagyjából úgy kocoghattam lefelé a dombon, mint amikor a rút kiskacsa lohol a többiek után. De ő a végén hattyú lesz, úgyhogy én sem hagyom magam.

Viszont utolértem Bendét, úgyhogy kénytelen volt feladni a tegnap begyakorolt „egyikőtökkel sem beszélek, amíg ti nem beszéltek egymással" policy-t, mert mégiscsak nagyon bunkó dolog lett volna, ha átnéz rajtam.

– Szia, mizu? – szólítottam le.

– Semmi különös – vonta meg a vállát. – Veled?

– Ja, velem se – reagáltam hasonlóan. – És Julcsival?

– Írt reggel, hogy az anyukája beviszi kocsival, ezen kívül nem tudom.

– Nekem nem írt – állapítottam meg.

– Váratlan – jegyezte meg, én meg nem bírtam tovább, elröhögtem magam.

– De komolyan, miért haragszik rám ennyire? Vagy ha ő igen, akkor te miért nem?

– Mit tudom én, azért, mert ti csajok vagytok – vágta rá, mire vállba bokszoltam. – Látod, erről beszélek, meg sem éreztem – nevetett ki, és akkor már tudtam, hogy az ő némasági fogadalmának felém ezzel vége.

– Ne tereld a témát, segíts, kérlek – váltottam könyörgésre, és mivel nem szokásom ilyen hangnemben hozzászólni, Bende is komolyan vett.

– Hát, tényleg nem voltál annyit velünk mostanában, mint szoktál, de ez oké, különböző szakkörökre járunk, magával ragadott a gimi...

– Borzalmas barát vagyok – fogtam a fejemet, mert a srác ezzel megnevezte azt, amitől leginkább tartottam az új suli kapcsán. Megismerünk új embereket, elsodródunk egymás mellől... mekkora klisé, nem? Mármint gondolom, ez nem csak a filmekben történik meg, és a való életben rendben is van, de nem a mi nyolcéves barátságunkban.

– Dehogy, mondom, mindannyian kicsit másfelé is megyünk – próbált megnyugtatni.

– Persze, de ennek nem kéne automatikusan oda vezetnie, hogy nem is töltünk együtt időt a sulin kívül – magyaráztam.

– Ennek nem, de a mi Júliánk jelenleg kábé az erkélyig mehet sulin kívül, mert berágtak rá a múlt heti tesi késés miatt, a szülei meg azóta balhéznak – tette hozzá.

– Uhh, ezt nem is tudtam – sóhajtottam. Oké, ezzel egészen érthetővé vált, miért olyan dühös rám Julcsi.

Bende továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy beszélnünk kéne, mi meg továbbra is tartottuk magunkat ahhoz, hogy még nem ma, úgyhogy a szüneteket főleg Orsival és kapott túró rudi evéssel töltöttem, az órákat meg a duplamagyar erejéig szorgalmas jegyzeteléssel, a nap hátralévő részében pedig feltűnésmentes unatkozással. Jó, a föci határeset, mert az egészen érdekel, és Farkasnál amúgy is jól akarok teljesíteni, mert ő az ofő, és rosszul érezném magam, ha az ő tárgyából szarul állnék. Fura logikám van, ezt el kell ismernem.

Egy gyors (kb. három falatot magába foglaló) ebéd után megkerestem Bendét, hogy elkalauzoljam a suliújság terméhez, ahol Julcsi és Konrád már csak ránk vártak, hogy kezdhessük az interjút. Ja, még egy dolog hiányzott, mégpedig ennél vagy ezer fokkal barátságosabb hangulat, de az egy teljes óra alatt sem került elő, úgyhogy inkább készséggel válaszolgattunk a kérdésekre, amik mondhatni sablonosak voltak, de lássuk be, egy osztály bemutatására nincs sok lehetőség.

Azért nem mondanám eseménytelennek a folyamatot, mert miközben Bende beszélt, Konráddal négyszer (sőt, talán ötször is) összeakadt a tekintetünk, amitől belül sikítottam, kívül meg igyekeztem nagyon szépen mosolyogni. Tudva, hogy attól mindig összehúzódik az arcom, és beszűkül a szemem, igyekeztem valami köztes állapotot megtalálni, nagyjából úgy játszottam, mint amikor a hűtőajtót próbáltuk úgy becsukni, hogy lássuk, mikor kapcsolódik le a lámpa. Bár azt mondhatnám, hogy ez már rég történt, de elég csak az előző tanévre visszagondolni, bár számomra olyan, mintha évek teltek volna el azóta. Na mindegy, remélem, nem néztem ki emiatt úgy, mint akinek idegrángása van.

Persze az ilyen alkalmak után mindig belefutottam Julcsi barátságtalan pillantásába, amit eddig tudtommal csak a szomszédjában lakó néni és a Bendére rámászó csajok érdemeltek ki, szóval egyértelművé vált, hogy továbbra is dühös rám.

És amikor már azt hittem, ezt nincs hova fokozni, Konrád előállt egy igazán remek kérdéssel:

– Hogy haladtok a gólyahétre kapott feladatokkal? Mennyire akarja megnyerni az osztály a vetélkedőt?

– Mindenképp nyerni szeretnénk! Mindenki nagyon lelkes, megvártuk a DÖK gyűlés végét, és aztán rögtön elolvastuk a levelet, és ki is osztottuk a feladatokat, azóta mindenki ezen pörög – részletezte Bende.

– Én a táncban vagyok illetékes, szerintem ez a felkészülés egyik legnagyobb feladata – tettem hozzá. – Amint megkaptuk a dalt, ötletelni kezdtünk, és azóta is minden szabad percünket a koreográfia kitalálásával és begyakorlásával töltjük, a tánctanártól, Hajnal Diától is kértünk segítséget, így most már elég jól állunk. És az is biztos, hogy többé nem fogom tudni úgy megnézni a Mamma mia!-t, hogy ne kezdjek lépéskombinációkat kitalálni rá – nevettem, és a fiúk is csatlakoztak. Julcsi nem, sőt, innentől olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, de szerencsére innen már csak az elköszönés volt hátra.

Mivel úgyis meg kellett várnom Orsit, akinek négyig tartott az atlétika, komótosan pakolgattam össze a cuccaimat és igazgattam magamat, ezzel lehetőséget adva Julcsinak és Bendének, hogy alig feltűnően lelépjenek előlem. Plusz így kettesben maradhattam Konráddal, de legyünk őszinték, nem sokra mentem vele, ugyanis továbbra sem érzem, hogy száz százalékosan a helyzet ura lennék a közelében.

– Mesi, ha nem gond, átküldöm majd a végleges cikket ellenőrzésre, jó? – vetette fel Konrád.

– Persze – válaszoltam a hajamat csavargatva. Hogy ezt miért csináltam, arról fogalmam sincs.

– Persze, tudom, hogy most a gólyaavató és minden ilyesmi előbbre való, és ez így is van jól – tette hozzá, és kacsintott egyet. – Vigyétek tovább az A-sok sikerszériáját!

– Ezek szerint tavaly is az A-sok nyertek – állapítottam meg, de inkább hangosan gondolkodtam, ő pedig bólintott. – Ti is nyertetek? – érdeklődtem.

– Baranyai túlbuzgó osztálya ellen? Esélyünk sem volt – nevetett fel. – De nektek sok sikert!

– Köszi! – mosolyogtam, és bénán intettem egyet, amikor kiléptem a teremből, aztán a szekrényekig a fejemet fogtam, hogy ilyen szerencsétlen mozdulatot még öreganyám sem mutat be, amikor megcsúszik a jégen, és kábé úgy tűnhetett, mintha idegrángásom lenne. Csak átvándorolt az arcomból a kezembe. Vonzó, nem?

A terem szinte üres volt, mindenki szakkörön volt vagy otthon, csak Pali ücsörgött bent arra várva, hogy Peti végezzen rajzon, és hogy valaki segítsen neki a kémia háziban, ami így az én megtisztelő feladatom lett.

– Miért van nálad kémia cucc? – akadtam meg ezen az apró részleten, ugyanis nem volt ma kémiánk.

– Egy füzetbe írom a fizikával – magyarázta.

– De fizikánk sem volt ma – gondoltam tovább.

– Akkor nem tudom, a táskámban maradt tegnapról, de ne csinálj úgy, mintha ebben bármi meglepő lenne – röhögött, és igaza volt.

Elkezdtük együtt megoldani a feladatokat, de hamar kiderült, hogy Palit inkább a „mi?" érdekli, mint a „hogyan?", úgyhogy felajánlottam, hogy ha végzek Orsi érkezése előtt, akkor lefotózhatja, ha nem, akkor meg átküldöm majd. Végül annyira jól haladtam, hogy a kémia mellet a fizikával is elkészültem, ráadásul annyira jól sikerült, hogy Orsinak is megtetszett, úgyhogy felajánlottam Palinak, hogy csak simán küldje be az osztálycsoportba (természetesen a tanárnő nélkülibe, mert lehet, hogy ő nem értékelné a csoportmunkát), úgyhogy egy percen belül már virított is az üzenetek között.

Pali: kémia, fizika házi, Mesinek köszönjétek

Mesi: felelősséget nem vállalok érte!

Zalán: hagyd már, nekem elég, ha kész van, nem kell, hogy jó is legyen

Oké, azzal valóban nem számoltam, hogy mások az igényeink, de ezt el is engedtem, megvártam Orsit, míg felöltözik, és el is indultunk.

– Gyalog megyünk, ha jó úgy – magyaráztam.

– Persze, még úgysem mozogtam ki magamat mára – nevetett fel.

– És még most jön a tánc – tettem hozzá én is nevetve.

Másfél órával később már nem volt ilyen jó kedvünk, kifáradva terültünk el a hátsó teraszon, mivel ott volt elég hely a mozgáshoz. A koreográfia elkészült, de mielőtt megpróbáltuk végigtáncolni, muszáj volt pihennünk egy kicsit.

– Tudod, hogy mi lesz még ennél is nagyobb meló? – fordultam Orsi felé.

– Ne most! – szakított félbe. – Most hadd örüljek egy kicsit ennek a sikernek.

– Oksi, szólj, ha jöhet.

– Mondd – adta meg magát pár másodperc után.

– Ezt be kell tanítanunk a többieknek – közöltem, mire Orsi teátrálisan visszahanyatlott a padlóra.

Erre a képre nézett ki ránk anyu, aki kis híján szívrohamot készült kapni attól, hogy a szerinte jéghideg járólapon fetrengünk, úgyhogy beparancsolt minket a vacsoraasztalhoz. Viszont elég szépen néztünk rá ahhoz, hogy előtte megnézze a most már kész táncunkat, és természetesen meg is dicsért minket. Persze, lehettünk volna borzalmasak is, szülőként kötelessége valami biztatót mondani – remélem, ebben az esetben nem erről volt szó.

Azért majd megkérdezem reggel, mert ő már valószínűleg alszik, ahogyan nekem is kellene, ha nem másztam volna be a telefonommal a takaró alá naplót írni, de hatásos volt anyu papolása arról, hogy „egy kamasz lány legjobb barátja a naplója", meg hasonló dolgok. Ami különösen jó, ha a legjobb barátnője nem áll vele szóba. Nagyon idegesít ez az egész helyzet Julcsival, már nem is érdekel, hogy min vesztünk össze (jó, azért de, még mindig rosszulesik), csak azt várom, hogy valahogy megoldódjon.

Interjú a suliújságba: 5/4 – remélem, nem mondtam hülyeséget, és lesz rólam legalább egy jó kép
Kész a tánc: 5/5 – megérte ennyit vesződni vele, párszor megnéztem a viedót, és egyre jobban tetszik
Julcsi: 5/? – inkább nem pontoznám most

---

Íme, az újabb rész, ami talán feldobja egy kicsit ezeket a borús októberi napokat, amik egyébként a történetben is vészesen közelegnek.

Ha tetszett, vote-oljatok és kommenteljetek, ezeknek mindig nagyon örülök <3