- Mi a baj, Stark? Nagyon megnémultál – mondta, de továbbra sem mozdult.

- Ne hívj így, Parker – mondtam, és igyekeztem normál tempóban venni a levegőt. Megcsapott az illata, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni, és a gyomromban mintha pillangók repkedtek volna.

- Leszállnál rólam? – kérdeztem egy idő után, mert kezdett furcsa lenni, hogy a földön fekszünk.

- Nem tudom, még gondolkozom – mondta, de a keze szorítása enyhülni kezdett, majd elengedett, és elterült mellettem a földön.

- Vissza kéne mennünk – szóltam egy idő után.

- Én jól meg vagyok itt – mondta Peter, miközben nyújtózkodott egy nagyot, majd felém fordult.

- Én is, de fáradt vagyok, és el kéne küldeni az embereket – mondtam miközben feltápászkodtam a földről, majd a kezemet nyújtottam Peternek, hogy segítek neki. Aha, én ezt terveztem, de amikor megragadta a kezemet, visszahúzott a földre.

- Ez mire volt jó, Parker? – kérdeztem miközben újra elterültem a földön.

- Semmire. De maradj itt – mondta, majd felugrott és elszalad a gardróbba. Jobb híján a plafont kezdtem el bámulni, miközben arra vártam, hogy Peter visszajöjjön. Nem kellett sokáig várnom, fél perc múlva már vissza is tért, egyik kezét a háta mögé rejtve.

- Az mi? – kérdeztem, mert persze a kíváncsiság rögtön eluralkodott rajtam.

- Mindjárt megtudod – mondta, miközben a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Mikor már előtte álltam, előhúzta a kezét a háta mögül, amiben egy kis fekete dobozt tartott.

- Boldog szülinapot – adta át a dobozt.

- Köszönöm, de nem kellett volna – motyogtam, miközben levettem a tetejét. Egy nyaklánc volt, benne egy medállal rajta: Olivia. – Úristen, köszönöm – ugrottam a nyakába.

- Segítsek? – kérdezte, miután el engedtem.

- Légyszi – fordítottam neki hátat és a hajamat előre húztam.

- Kész is – mondta, miközben mellém állt. A hajamat hátra dobva léptem a tükör elé hogy megnézzem, hogy is áll. Egyszerűen tökéletes volt.

- Na jó – csaptam össze a kezem – segíts, rakjuk ki az embereket – mondtam, miközben megragadtam a kezét és a nappali felé indultunk.

Nagyjából fél órába telt, míg mindenkinek megköszöntük, hogy eljött, és újabb fél órába mire mindenkit elküldtünk. Ezután a többiek se maradtak, mindenki elment lefeküdni, így Peterrel mi is elindultunk a szobáink felé.

- Hát, jó éjt – állt meg Peter az ajtaja előtt. – És boldog szülinapot még egyszer.

- Köszönöm – mondtam, majd egy másodperc hezitálás után lábujjhegyre állva, nyomtam egy puszit az arcára, és hátat fordítva az ajtóhoz léptem, majd anélkül, hogy visszanéztem volna, beléptem a szobámba. Az ajtónak dőlve csúsztam le a földig, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Sikertelenül.

Öt perc múlva, mikor felkeltem a földről egy fekete rövidnadrág és egy világos rózsaszín pólóval a kezemben megcéloztam a fürdőszobát. A forró víz alatt állva elgondolkodtam azon, hogy ha valaki két hete azt mondta volna nekem, hogy a szüleim meghalnak és a nagybátyámhoz fogok költözni, ahol megismerkedek Wandával , aki a legjobb barátnőm lesz, és Peterrel, akivel pedig egy kicsivel több, valószínűleg szembe röhögöm, és idiótának titulálom. Pedig igaz. A törölközőt magam köré csavarva léptem ki a zuhanyzóból, majd miután felvettem a pizsamámat, a szobába lépve lekapcsoltam a villanyt, és az éjjeli lámpa fényében bemásztam az ágyba. A telefonomon egy utolsót frissítettem az Instagrammon, majd miután végeztem vele, letettem a lámpa mellé, majd azt lekapcsolva lehunytam a szemem és vártam, hogy elaludjak. Bár ne tettem volna.

Hétköznap délután lévén elég sokan voltak a boltban. Miközben anyával sétálgattunk a sorok között apára várva, aki megállt a könyveknél nézelődni, arról beszélgettünk, hogy mit szeretnék szülinapomra.

- Nem tudom. Mindenem megvan amire szükségem van – mondtam, miközben leemeltem a polcról egy csomag gumicukrot és a kosárba dobtam.

- És mi van a kis barátaiddal? Nem akarod áthívni őket?

- De nincsenek is barátaim – mondtam szomorúan és a szemébe néztem. Már épp mondott volna valamit amikor apa visszaért a kezében egy könyvvel, ami valami sorozat újabb kötete. Hárman mentünk tovább, amikor minden előzmény nélkül felrobbant valami, és olyan erővel lökött hátra, hogy legalább hat métert repültem. A fülem sípolt, és mindenem fájt, de nem törődve vele, megpróbáltam felülni. Mikor kitisztult a látásom, megláttam a szüleimet, ahogy tőlem két-három méterre fekszenek mozdulatlanul. A könnyeim újra elhomályosították a látásomat.

Csapzottan ültem fel az ágyamban. Könnyek áztatták az arcomat, a hajam nedvesen tapadt az arcomhoz, miközben levegőért kapkodtam. Csak egy rossz álom volt. Csak egy rossz álom, mondogattam magamnak, de valahányszor becsuktam a szemem, akár csak egy pillanatra, bekúszott az agyamba a kép, ahogy a szüleim holtan fekszenek. Gondolkodás nélkül keltem ki az agyból, majd a kilincset lenyomva, kiléptem a sötét folyosóra, és a szomszéd ajtó felé indultam. Halkan nyitottam be, miközben reménykedtem, hogy ébren találom. Peter az ágyán feküdt, csak a tablet fénye világította meg az arcát, de amint meglátott, lerakta maga mellé.

- Liv? Jól vagy? – kérdezte, miközben felült. Csak a fejemet ráztam, miközben a könnyek újra lefolytak az arcomon. Ezt Peter is észre vette, mire széttárta a karját, én pedig oda rohanva hozzá, olyan szorosan öleltem, mintha az életem múlna rajta, és akkor kitört belőlem a zokogás. A fejem a mellkasába fúrtam, és miközben a könnyeim eláztatták a pólóját, úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az utolsó reménységem. Ő is volt. Ott éjjel, Peter ölelésében végleg összeroppantam, és miközben én minden bánatomat kiadtam magamból, ő végig ott volt velem, nyugtatott és támogatott. És mikor órákkal később nagy nehezen elaludtam, már nem éreztem, bánatot vagy fájdalmat. Akkor már nem éreztem semmit. Csak nyugalmat.