Rubin

Ismét egy újabb nap, ismét újabb lehetőség arra, hogy Rubin meghódítsa a világot a remek divatérzékével. Karcsú alakjához, közepes termetéhez egész könnyű lett volna megfelelő ruhákat találni, ám ez neki mégsem volt annyira egyszerű. Rubin nem az a lány volt, aki annyira értett a divathoz, sőt. Egyszerűen pocsékul öltözködött. Most egy bő, virágmintás nadrágot húzott elő szekrénye mélyéről, amit ha lát az ember, jól megnézi magának, de nem azért, mert annyira tetszik neki. Hozzá kedvenc bandája emblémájával ellátott, fekete pólóját húzta. Félig kiszőkített, szögegyenes haja háta közepéig leért. Most két laza kontyba a feje tetejére tűzte. Sminkelés terén egész visszafogott volt, csak az alap kellékek, semmi más.

Fél órát vett igénybe reggeli készülődése, és még így is sokkal rövidebb idő alatt elkészült, mint nővére szokott. Bár ő már régen egyetemre járt, mégis otthon lakik, hiszen iskolája Párizsban van.

- Anya, elcsomagoltad az ebédem? – üdvözölte Rubin anyját, mint minden hétköznap reggel. Anyja egy gőzölgő bögrét szorongatva mérte végig lányát, és olyan hirtelen csapta le a forró italt, hogy az egyenesen kezére löttyent, megégetve azt. A nő fájdalmasan felszisszent, de nem vette le szemét a lányról.

- Te meg mégis miben vagy?

- Ruhában? – mutatott végig magán a lány, mintha nem lenne egyértelmű, hogy egy hétfő reggel mit viselhet... vagy úgy általában mit viselhet.

- De mégis, hova készülsz? – anyja még egyszer végig mérte, de nem sikerült megértenie, hogy mit keres egy rockbanda pólója egy virágmintás nadrág felett, amit amúgy ő két hónapja kidobott.

- Iskolába? Majd, délután beszélünk, most rohanok, mert így is késésben vagyok! – nézett rá az órájára, és már ki is rohant az ajtón. A Francoise-Dupont középiskola nem éppen a legközelebb volt ötödik emeleti lakásukhoz, így általában tömegközeledéssel ment iskolába. Felszállt a buszra, majd hét megálló múlva leszállt. És ezt minden héten, minden nap oda-vissza.

Az iskola épülete egy nagyobbacska tér közepén állt, bal oldalán egy pékséggel, ami zárva volt, mint mostanában minden nap. Az iskola hatalmas bejárata fölött egy fekete zászló lógott, a beáramló diákok többsége az utóbbi napokban kerülte a színeket öltözékükben vagy, ha mégis vettek fel, az piros volt. Mindenkit megviselt a dolog, és még egy hónap után se csengett le, így Rubin elég feltűnést keltett, az amúgy is feltűnő nadrágjával. Belépett az épület ajtaján, szinte mindenki megbámulta, de senki se szólt hozzá. Majd egy ismerős arcot látott meg közeledni, szőke hajkoronája szoros copfban himbálózott a fején, kék szemei áldozatokat kerestek, és megállapodtak Rubinon. Keskeny ajka mosolyra húzódott, az összképet csak a piros szín rontotta a szokásos sárga helyett. Még ki se nyitotta a száját, de Rubin már hallotta magában azt az idegesítő, nyivákoló hangot.

- Lám, lám! A kis cserediák még mindig nincs tisztában Párizs szokásaival... - alaposan szemügyre vette. – Se a divattal.

- Nem unod még, hogy állandóan rajtam csámcsogsz? Vagy ennyire érdekes lennék? – vágott vissza gondolkozás nélkül.

Sose volt a szavak embere, de ahonnan jött, meg kellett tanulnia megvédeni magát. És igen, Rubin cserediák volt, még előző tanévben nyert meg egy programot, amivel eljuthatott ide. Nővére már alapból itt tanult, anyja pedig úgy gondolta, hogy nem marad egyedül otthon, így kiköltöztek. A lányban két nap után megszűnt a remény, hogy valaha újra láthatja régi barátait. Anyja azonnal beleszeretett az országba, és már megtervezte, hogy költözzenek ide végleg.

A szőke hajú lány feje egyre jobban elvörösödött, toppantott egyet a lábával, ahogy a lovak szoktak.

- Tudod, hogy ki vagyok? – mutatott magára erélyesen. Persze, hogy tudta, ahogy a városban mindenki. Első nap, amikor megérkezett, ő volt az első, aki nyájasan bemutatkozott neki, kiemelve azt a részt, hogy a polgármester lánya.

- Hadd gondolkozzak! – kezdett el dobolni a lábával, ujját a szájához emelte, és a plafon felé nézett. Színjátékából egy kéz zökkentette ki, ami vállára helyeződött.

- Chloe, hagyd már szegényt!

- Ahj, ne már, hogy te a pártját fogod! – hisztizett a szőke, Rubin feje pedig el kezdett fájni.

- Nem fogom senki pártját, de ezzel most nem segítesz senkinek! – nem merte hátra fordítani a fejét, csak egyenesen előre nézett. Hangját, mintha felismerte volna, de nem mert rá megesküdni, így csak tippelt, hogy a fiú lehet az. És ő volt.

- Ardien, nézz már rá! Nézd meg, hogy mit vett fel, ez... ez felháborító! – a lány szíve megdobbant. Eddig ha vitába keveredett, nem volt, aki megvédje, de most Adrien Agreste áll az oldalán! Kis szünet után, a fiú újra megszólalt.

- Még, ha nem is a leg... divatosabban öltözködik, attól még nem kell rögtön rátámadnod!

- De nem tiszteli Katicát!

- Miért kéne tisztelnem egy olyan valakit, akit nem is ismerek? – szállt be a vitába, mert már kezdte unni, hogy róla van szó, de csak bambul előre. Unottan megforgatta szürkes szemeit, és kérdőn Chloéra nézett. Érezte, ahogy a fiú izmai megrándulnak erre a beszólására.

- Na jó, gyere menjünk, Rubin! – markolt bele a lány vállába, és elhúzta onnan. Még látta, ahogy a szőke döbbent fejjel bámul utánuk. Kis csatlósa éppen akkor ért oda, és nem tudta eltalálni, hogy barátnőjét mi akasztotta ki ennyire.

Az iskola eseménytelen órái után, Rubin sietve lépkedett a buszmegállóhoz. Három hónapja volt a városban, de még egy barátot se sikerült szereznie. Persze szokott az otthoniakkal beszélni, de az neki kevés volt. A buszon nem volt már sok hely, de mégis sikerült találnia egy szabad ülést. Lehuppant, bedugta a fülesét, és csak bámult ki Párizs utcáira. Talán a harmadik megállónál szállhatott fel, ősz haja, alacsony termete egy átlagos bácsira emlékeztette, viszont a hawaii mintás ing nem a legmegszokottabb volt Párizsban, erre azért már Rubin is rá jött. Egy kanyart vett be a jármű, mire a bácsi kezéből kiesett a bot. Ha Rubinnak nincsenek olyan gyors reflexei, akkor most a padlón kötött volna ki.

- Jöjjön, én átadom a helyem. Úgyis nemsokára leszállok! – ültette le az öregembert a helyére, és egy korlátnak nekitámaszkodva folytatta az utat.

Nem volt még otthon senki, amikor hazaért. Anyja biztos bevásárolni mehetett, nővérének meg még nem ért véget az egyetem, így hát bevonult a szobájába. Ledobta a táskáját a földre, befeküdt az ágyába, de nem vette észre az asztalon lévő kis dobozt. Agyában csak a reggel történtek játszódtak le újra. Ahogy anyja végig mérte, Chloe beszólása, Adrien mentése és az a sok ember, akik megbámulták ruhája miatt. Idegesen az asztalához ment, elővette laptopját, hogy felhívja barátnőjét, és akkor vette észre a vörös dobozt. Óvatosan a kezébe vette. Nem emlékezett rá, hogy bárkitől is kapott volna ilyet, magának pedig biztos nem vette meg.

Felnyitotta a fedelét. Két piros fülbevalót talált benne, amiket fekete pöttyök díszítettek. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha az övé volna. Kivette átlagos darabjait a füléből, és berakta a dobozban találtakat. Pillanat sem telt el, egy nagy villanás, és megjelent előtte egy lebegő, piros lény.