Ezzel kezdődött minden
Kristal Shellie szemszöge

- Állj már el az ajtó elől! Engedj be! Mindjárt kezdődik az óra! - Üvöltözök az osztálytársammal.

- Nem, mert nem tudod a jelszót! - Mondja, majd elkezdi becsukni előttem az ajtót, de én odateszem a lábam, így megállítom azt. Annyira felidegesített, hogy már reflexből behunytam a szemem, aztán kinyitottam, de már kéken világított a szemem... Hupsz...Túlságosan is előre ugrottam volna? Akkor kezdjük a legelején... hogy hogy is kezdődött minden... ez az egész...

Most fogom kezdeni az Egyetemet, egy kicsit izgulok is miatta, mivel ma van az első napom. Mikor lent ültem az asztalnál a bátyám Donald észre is vette rajtam, hogy ideges vagyok, és ezt szóvá is tette.

- A suli miatt vagy ilyen ideges? - Kérdezi mikor lerakta elém a reggelimet.

- Igen... - Mondom, majd elkezdem enni a szendvicsem. - Anya már elment? - Terelem el a témát.

- Igen, és azt mondta, hogy vigyelek el, hogy az első napon ne kelljen máris vonattal menned.

- Rendben, akkor mehetünk! - Mondom miután lenyeltem az utolsó falatot. Gyorsan felvettem a fekete converse cipőm, meg a bőrdzsekimet plusz hozzá egy szürke sapkát.

A bátyám lekapta a kocsikulcsot a fogasról, felvette a kardigánját, aztán elindultunk. Egy órás volt az út kocsival...akkor vajon vonattal mennyi lesz? A bátyám közvetlen a suli előtt rakott ki.

- Haza egyedül megyek, hogy megszokjam, hogy vonattal fogok járni! - Mondom felé fordulva.

- Rendben, de akkor vigyázz magadra! És ha lenne valami, akkor csak nyugodtan hívj! - Mondja egy mosoly kíséretében.

- Rendben! Szia! - Mondom, és nyomok egy puszit az arcára.

- Szia! - Köszön el ő is, majd kiszálltam az autóból, és felnéztem a magas épületre, majd nagy bátorságot véve elindultam felé. Az évnyitónak gyorsan vége lett(még annyi volt a szerencsém, hogy nem kellett ünneplő), majd mindenki ment a saját termébe, én is így tettem. Mikor megtaláltam a termet, bementem, és már néhányan ott voltak. Leültem egy még üres padba, majd vártam, hogy jöjjön az ofőnk. Mikor már egy ideje néztem ki a fejemből észre vettem, hogy megállt a padom mellett egy lány, felnéztem rá.

- Szia! - Köszönt kedvesen.

- Szia! - Köszöntem én is egy mosollyal.

- Leülhetek? - Kérdezte a mellettem lévő üres székre mutatva.

- Persze! - Mondtam neki. - Amúgy Kristal Shellievagyok! - Nyújtom a kezem, mikor már lerakta a cuccait.

- Szia Kristal! Én Denise Tomlinson vagyok! Örülök a találkozásnak! - Mondja, és kezet ráz velem. Ekkor egy nő jött be a terembe.

- Szervusztok gyerekek! Én leszek az osztályfőnökötök! A nevem Irine Lavigne. Kérem mutatkozzon be mindenki egyesével. - Miután mindenki bemutatkozott megkaptuk az órarendünket, és a szabályzatot, hogy mit szabad, és mit nem szabad csinálni. Gyorsan vége lett a három ofőnek, ezért miután elköszöntem az osztálytársaimtól elindultam a vonatállomáshoz, ami 10 percre volt a sulitól hál' égnek. Hazafele a vonaton zenét hallgattam. Másfél órát utaztam vele, majd leszálltam, és sétálva elindultam haza. Mikor beléptem a házba, már anya is itthon volt.

- Sziasztok! - Mondtam, mikor bementem a konyhába köszönteni őt és a bátyámat.

- Szia kislányom! Milyen volt az első napod? - Kérdezi anya, miután adott egy puszit.

- Egész jó! - Mondom, majd én is leültem közéjük kajálni. - Nagyon kedvesek az osztálytársaim! - Mondom majd bekaptam egy falatot, jelezve ezzel, hogy többet nem óhajtok mondani. Miután végeztem a vacsorával elmentem zuhanyozni, majd fogat mostam, és befeküdtem az ágyba a telefonommal a kezemben, és felmentem facebookra, hogy megkeressem az osztálytársaimat, és bejelöljem őket. Miután ezzel megvoltam beállítottam a telefonomon az ébresztőt 5:30-ra, mert 6-kor megy a vonatom, amivel még időben beérek a suliba, mert ha már az egyel későbbivel megyek, akkor valószínűleg késnék az első óráról.

Eltelt egy teljes hét, mióta elkezdtem az egyetemet, semmi érdekes nem történt ebben az egy hétben. Az osztálytársaimmal nagyon jóba lettem, el sem lehet mondani, hogy mennyire megszerettem őket... Most épp a suliba tartok, már leszálltam a vonatról, és útközben a tájat nézem, most épp egy erdő mellett megyek el. Elég ijesztőnek tűnik... gondoltam magamban.

- Hey! Kristal! - Jön ide hozzám Thomas, mikor már bent vagyok a teremben.

- Igen? - Figyelek érdeklődve.

- A suli közelében van egy erdő. Elmegyünk megnézni, te és Denise nem csatlakoztok? - Kérdezi mosolyogva.

- Dehogynem! - Mondja helyettem is Denise.

- Igen, szívesen veletek megyünk! - Mondom én is, mosolyogva.

- Rendben, akkor az utolsó óra után lent találkozunk a suli előtt! - Mondja, kacsint egyet, majd vissza megy a helyére mert bejött a tanár. Az utolsó óránk tesi volt, mikor vissza öltöztünk a rendes ruhánkba kimentünk a suli elé, a fiúk már ott vártak minket.

- Mehetünk? - Kérdezte Brian, mikor észre vett minket. Mi Denisel csak bólintottunk.

- Mikorra kell hazaérnetek? - Kérdezte Thomas, mikor már elindultunk.

- Nekem mindegy. - Rántotta meg a vállát Denise.

- És te? - Nézett rám Thomas.

- Mivel én vonattal járok, legalább az utolsó járatot el kell érnem, de szerintem addig csak nem maradunk! - Mondom neki vállat rántva.

- És mennyi idő míg hazaérsz a vonattal? - Kérdezett ezúttal Simon, aki eddig hallgatózott.

- Másfél óra! - Mondom, mire mindenkinek leesett az álla.

- Ez komoly? - Kérdezték egyszerre, mire én felkuncogtam, majd egy fejrázással jeleztem, hogy igen, tényleg ennyi idő míg hazaérek.

- Hűű...! És akkor mikor kelsz? - Faggattak tovább, mikor már az erdőben sétáltunk egy kitaposott úton.

- Fél hatkor! De most már hagyjuk a kérdezősködést! - Mondom nekik mosolyogva.

- Rendben hölgyem! - Mondja Thomas, mire mindenki elkezdett húzni, én meg csak elnevettem magam. Ekkor a hátunk mögött egy fa reccsent.

- Mi volt ez? - Kérdezte Denise, és közelebb ment a fiúkhoz, én meg megfordultam, és észre vettem valamit az egyik fa mögött, és gondolkodás nélkül elindultam felé, és mikor odaértem...

- De cukii!! - Mondtam hangosan, majd leguggoltam a kis őzikéhez, aki próbált felállni. Ekkor már mindenki ott volt körülöttem.

- Vajon hol lehet az anyja? - Kérdezte Joseph, mire mindenki egy vállrándítással válaszolt.

- Vagy inkább mi történt vele! - Mondja Simon, és erre a kijelentésére mindenki abba az irányba fordult, amerre ő nézett.

- Farkas! Biztos a kicsit védte. - Mondom, majd felkeltem a kicsi mellől. - Most mit csináljunk vele? - Kérdezem a többiektől a kis őzikére utalva.

- Nem tudom. - Válaszolt Denise és Joseph egyszerre.

- Muszáj lesz itt hagynunk! Nem tudunk, mit csinálni! Ez a természet rendje! - Mondja Brian.

- Igaza van, nem tehetünk semmit! - Helyesli Simon.

- Akkor menjünk, mert nekem hamarosan indul a vonatom! - Mondom a srácoknak, majd elindultunk vissza ki az erdőből. Mikor ki értünk, én elváltam a többiektől, mivel nekem a másik irányba kellett mennem. Az erdő mellett sétáltam végig, és néztem befelé, már sötétedett, ezért alig láttam valamit az erdőből. Ekkor valami reccsent, nem is olyan messze tőlem, én meg abban a pillanatban megálltam, és körbenéztem, de semmit nem láttam, majd újra lehetett hallani a reccsenést, csak most még közelebbről. Most már morgás is társult hozzá, és ekkor előttem, nem is olyan messze tőlem az erdőben megláttam két barnás sárgás szempárt világítani. Engem nézett, és egyre közeledett felém, nem futottam el, mert tudtam, hogy az csak rosszabb lesz, ezért csak szép lassan elkezdtem hátrálni, de erre a farkas futni kezdett felém, így én is neki iramodtam, és olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan még soha életemben. Hátra néztem, hogy hol tart a farkas, de bár ne tettem volna, a farkas közvetlen ott volt mögöttem, és felugrott rám, mire nekem egy sikítás hagyta el a szám. A farkas megharapta a kezem, de én meg nem foglalkoztam vele, helyette nagy nehezen lelöktem magamról, és újra futni kezdtem, meg sem álltam a vonatállomásig, ott meg hátrafordultam, és megnéztem, hogy követ e még az üldözőm, de úgy tűnik, hogy több ember közelébe nem mer jönni. Ekkor felszisszentem, és eszembe jutott, hogy megharapott a farkas, és egyből elkezdtem nézni a kezem. Folyt belőle a vér. Mivel még volt időm a vonat érkezéséig, így gyorsan bementem a közelben lévő plazába, és vettem kötszert, bementem a mosdóba, gyorsan lemostam vízzel, majd bekötöttem. Majd otthon lefertőtlenítem... Gondoltam. Mikor hazaértem, se anyának, se a bátyámnak nem mondtam el, hogy mi történt. Otthon bementem a fürdőbe, lefertőtlenítettem a sebem, aztán visszakötöttem, majd lezuhanyoztam. Miután vacsoráztam megmostam a fogam, és befeküdtem az ágyamba, és gyorsan el is aludtam.

Reggel mikor felkeltem, az volt az első dolog, hogy megnéztem a kezem, és... és... eltűnt a seb!! Ez mégis hogy lehet?! Megfogtam a párnámat, és beleordítottam, majd felemeltem a fejem, és belenéztem a szekrényemen a tükörbe... ahogy megláttam magamat a tükörben felsikítottam. Majd néhány perc múlva a bátyám aggódva jött be a szobámba, és amint meglátott kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Mégis mi történt velem? Miért fehér a hajam? És a szemem?! Miért lett kék?! Mégis mi történik velem? - Kérdeztem a bátyámra nézve, könnyes szemmel. Le ült mellém, és elkezdett gondolkodni.

- Történt veled mostanában valami? - Kérdezi hirtelen.

- Mégis mi történt volna velem? - Kérdezem hisztérikusan, pedig igenis történt... megharapott egy farkas... csak... nem hiszem, hogy jó lenne, ha ezt elmondanám neki...

- Biztos nem történt semmi? Nem harapott meg semmi? - Kérdezi, én nekem meg erre kikerekedett a szemem. Honnan tudja?! - Szóval igen!

- Mi de honnan...? - Kezdem, de közbeszólt.

- A reakciódból ítélve... - Mondja, majd belenéz a szemembe, és úgy fojtassa. - Egy farkas volt, ami megharapott? - Erre én semmit nem tudtam mondani, így csak bólintottam.

- De... akkor mi történik velem most? - Kérdezem végül.

- Az nem egy rendes farkas volt! Hanem egy vérfarkas! - Erre az utolsó szóra megint kitágult pupillákkal figyeltem őt, majd elnevettem magam.

- Jó vicc volt bátyó! Értékelem a poénod, de ennek azért nem dőlök be! - Mondom még mindig nevetve, de aztán ráemelem a tekintetem a bátyámra, mikor meglátom, hogy komoly maradt az arca, abba hagytam a nevetést, és megint kikerekedett szemekkel figyeltem rá. - Nem vicceltél? - Erre csak megrázta a fejét. - Mi? De... Ez... Ez mégis hogy lehetséges? Vérfarkasok csak a mesékben léteznek! Ezek csak kitalált lények! - Mondom már a sírás szélén állva.

- Pedig igen is léteznek, egyáltalán nem kitalált lények! És úgy látszik, hogy egybe belebotlottál... - Mondta szomorúan, majd hirtelen más hangnemre váltott, és úgy szólt hozzám. - Át kell menned egy másik suliba! - Mondja, én meg elkezdtem sírni.

- De én nem akarok! Én szeretem ezt a sulit ahova most járok! Nem is beszélve az osztálytársaimról! Amúgy meg minek kellene átmennem másik suliba? - Kérdezem zokogva.

- Mert tudják, hogy hogy nézel ki, és gyanakodni fognak rád! Ha pedig valaki rájön, hogy mi történt veled, akkor meg akar majd ölni! - Mondja higgadtan, majd felállt az ágyamról, és elindult ki az ajtón, de a küszöbön megtorpant, és vissza fordult felém.

- Öltözz fel, és elviszlek oda ahova én járok. - Mondta, majd mielőtt kiment volna gyorsan utána szóltam.

- És most akkor mi lesz velem? Mi fog velem történni? - Kérdezem, és megint lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Ő csak sóhajtott, aztán válaszolt.

- Valószínűleg te is vérfarkas leszel! - Mondja szomorúan, majd kiment. Én meg gyorsan felöltöztem, és leszaladtam a bátyám után.

- Ugye nem mondod el anyának? - Kérdeztem, ahogy megtaláltam őt a konyhában.

- De akkor mit mondunk a hajadra, és a szemedre? - Kérdezi, majd felém fordul.

- Nem tudom, de anya beleőrülne, ha ezt megtudná! - Mondom, majd leültem a pulthoz a bárszékre.

- Hjaaj... a hajadra azt mondjuk, hogy voltál fodrásznál... a szemedre meg kell akkor kontaktlencsét vennünk. - Mondja, én meg felkeltem a székről, és szorosan megöleltem a bátyámat.

- Köszönöm! - Mondom neki.

- Amúgy... véletlen nem tudod, hogy milyen színű volt a farkasnak a szeme, ami megharapott? - Kérdezi mikor elengedtem, és vissza ültem a székre.

- De... olyan... barnás sárgás... - Mondom, erre ő kiejti a kezéből a kanalát, amivel a kávéját kavargatta.

- Az nem lehet! - Mondja, majd a szemembe néz.

- Mi? Mi nem lehet? - Kérdezem felhúzott szemöldökkel.

- Az, hogy csak azok a vérfarkasok tudnak embert átváltoztatni vérfarkassá egy harapással, amelyiknek vörös a szeme, vagyis egy alfa! De ha te azt mondod, hogy barnás sárgás volt a szeme, akkor az egy béta volt, de azok nem tudnak átváltoztatni vérfarkassá, azok csak ölni, gyilkolni tudnak! - Mondja. Honnan tud a bátyám ilyen sok mindent a farkasokról, mármint a vérfarkasokról? Kérdezem magamban.

- De akkor... mégis... akkor most mi van? Én ezt most már nem értem! - Mondom a fejemet rázva.

- Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy... - Ekkor elhallgatott, és beleharapott a szája szélébe.

- Hogy? Mi? - Kérdezek rá egy kicsit ingerülten.

- Hogy... hogy lehet benned már eleve folyt vérfarkas vér!

- Hogy mi?!