Költőinek éreztem az annyira nem is költői kérdést. Olyan hevesen vert a szívem, hogy csak kapkodtam a levegőt és semmit sem válaszoltam a fiúnak.

Tekintete már-már szédítő volt. Azt akartam, hogy álljon meg az idő és ragadjak ebben a pillanatban, hiszen nem tudok ennél a tekintetnél biztosabb pontot elképzelni.

- Ki vagy te nekem, Lando? - suttogtam neki. - Mondd el!

Kérdésem költői volt, mint az övé. Vagy mégsem.

Szemei mosolyogtak és ártatlanok voltak, de ő sem akart vagy tudott válaszolni.

A fiú gyengéden simította meg a felkaromat. Alig ért hozzá, épp csak annyira, hogy végigfusson testemen egy kellemes hideg bizsergés. Lehunytam a szemeimet és csak élveztem testének közelségét.

A pillanatot, amiről azt kívántam, hogy örökké tartson, hamar megszakította a régi ajtók nyitódásának hangos moraja és rengeteg ember tódult be gratulálni nekünk.

Éreztem, ahogy távolodunk és az addig beszűkült, csak rá koncentrálódó figyelmem kitárul és az emberekre irányul, akik kedves mosollyal kívánnak nekünk sok boldogságot.

Lando ismerőseitől érkezett pár humorosan elejtett megszólalás, amely arra utalt, hogy biztosan nagyon élvezem, hogy mennyi pénze van a fiúnak.

Igyekeztem ezeket a hangokat elengedni a fülem mellett és tovább mosolyogva megköszönni a valóban kedvesnek szánt szavakat.

Én tudom az igazat. És tudom, hogy Lando tekintete akkor is olyan erővel hatna rám, ha nem lenne semmilye, csak ő maga a nyers valójában.

A nagy tömeg nyomása kissé nyomasztóvá tette körülöttem a levegőt és erős szúrásokat éreztem a hasamban. Ösztönösen meg is érintettem és nehézkessé vált a lábaimon állni.

- Minden rendben? - kiabált nekem a fiú a szoba túloldalából és láttam, ahogy próbálja a tömegen keresztül fürkészni a tekintetem.

Mosolyogva bólintottam neki. Nem akartam elrontani a pillanatot.

Furcsa és fájdalmas is egyben, hogy igazából nem is szeret engem és teljesen természetellenes, amit csinálunk, mégis úgy gondoskodik rólam, mint soha senki azelőtt.

Vettem egy nagy levegőt és újra a vendégekre koncentráltam.

Idegenek sorával beszélgettem probléma nélkül, viszont, amikor láttam, hogy a szüleim is a sorban állnak nagyon ideges lettem.

Lassan értek oda, majd kaptam két rövid és rideg ölelést.

- Szép volt a ceremónia! - mondta anya.

- Köszönjük. Lando szervezte. - válaszoltam, mire egy fintor jelent meg anya arcán. - Mi az? - reflektáltam arckifejezésére.

- Ez a nő dolga lenne. - mondta olyan lenézően, mintha nem is a lánya lennék, hanem valami gonosz idegen.

Hirtelen semmilyen reakció nem jutott eszembe. Megijesztett az a közöny, amit éreztem szavai hallatán. Annyira lefáraszt ez az egész helyzet, amibe kerültünk és egyszerűen nem tudom már hova tenni anya egy-egy megjegyzését, csak elengedem a fülem mellett.

A kellemetlen pillanatokat Tabitha és Max óriási vigyoraik törték meg.

- Istenem, annyira aranyosak voltatok! - ölelt meg a lány ma már sokadszorra, majd Max is átkarolt minket.

- Kedvenc párosom vagyok, Willow! - mondta a fiú. - Jó fura páros, de a kis keresztgyerekem szülei! - simogatta meg a hasam.

Mindig, amikor velük vagyok eszembe jut, hogy hiába vagyunk most egy nagyon nem hétköznapi helyzetben, azért megérte ez az egész, hogy ők megtalálják egymást és a kisbabánk megismerje őket, hiszen kevés értékesebb ember lesz majd az életében, mint ők ketten.

Lassan letűnt a gratuláló tömeg és átvonultunk a templom melletti épületbe, amit mindeddig még nem is láttam így feldíszítve, hiszen ezt is Lando intézte, mert ugye elmaradt az utóbbi hónapban a kommunikáció.

Egymás mellett sétáltunk, de éreztem rajta, hogy már most kimerült ettől a folyamatos figyelemtől. Nem is nagyon beszéltünk, hiszen az előbbi beszélgetésünk nagyon rosszkor maradt abba és most valahogy nem volt olyan természetes csak úgy beszélgetni.

- Na erre büszke vagyok! - törte meg a csendet, majd kinyitotta az üvegfalú épület ajtajának két szárnyát.

Belépve a nagy terembe, szinte leesett az állam. A szám elé kapva a kezeimet néztem körbe és könnyek gyűltek a szemembe.

- Ezt te találtad ki? - néztem a fiúra, aki mosolyogva bólintott.

Csodálatos volt az egész. Rengeteg virág és különféle növények keretezték a kidolgozott fa asztalokat és székeket, melyeknél mindegyikre egy-egy puha párna volt kötve. Az asztalokon visszafogott díszek, melyek természetközeli hatást keltettek. Olyan volt az egész, mintha egy tündérvilágba csöppentünk volna.

- Ez olyan, mintha egy igazi esküvő lenne! - csillogtak a szemeim.

- Ez egy igazi esküvő, Willow! - kísért a székemhez.

Láttam, ahogy a minket követő násznép is csodálkozva nézi, hogy milyen mesevilágba csöppentek.

Lassan elkezdődött az étkezés és néhány beszéd is lezajlott, leginkább Lando oldaláról. Aztán szépen lassan oldódott a társaság és mindenki beszélgetni kezdett.

Az egyetemi szaktársaim voltak az elsők, akik felavatták a táncparkettet és engem is magukkal hívtak. Követtem őket és igyekeztem jól érezni magam, bár folyamatosan elfogott egy furcsa érzés, ami nem hagyott nyugodni.

Egyszerűen nem tudom felfogni azt, ami velem történik. Az esküvőmön táncolok, pár hónappal ezelőtt pedig még csak nem is ismertem a férjemet.

Tánc közben néha a szüleimre pillantottam, akik a tömeget vizslatták kritikusan. Igyekeztem nem rájuk figyelni, hiszen ez az egész miattuk van és van bennem harag azzal kapcsolatban, hogy mibe kényszerítenek.

Néha pedig Lando-ra figyeltem és láttam, hogy azokkal az emberekkel beszélget, akik a gratuláció közben bár félig humorosan, de érezhetően őszintén jelezték, hogy én csak a pénzért vagyok a fiúval. Ez kissé frusztrált, de bízom a fiúban.

Órákig beszélgettünk a vendégekkel és táncoltunk, amikor valaki megszólalt.

- Figyelmet kérek! - állította le a zenét a ceremóniamester. - Eljött az idő az ifjú pár első hitvesi táncára! - mondta, majd mindenki kapott egy gyertyát, amit meggyújtottak és lekapcsolták a fényeket.

Megható látvány volt látni a szeretteimet a gyertyák fényében, arcuk már-már elmosódott.

Majd kilépett az emberek takarásából Lando a tökéletesre szabott öltönyében. Először rám, majd a hasamra vetett egy kedves pillantást.

Azokat a pillangókat éreztem a testemben, amikről azt hittem, hogy csak a romantikus könyvekben vannak.

Igyekeztem semleges arccal nézni a fiút és nem akartam hagyni, hogy kiüljön az arcomra az a rémület, amit a fiú látványa okozott bennem.

Vajon ő is valami hasonlót érzett, vagy csak a kötelességet látta bennem?

Odalépett és kezét nyújtotta, melybe lassan beleillesztettem az én kezemet. Másik kezével megfogta a derekamat és magához húzott, amennyire csak lehetett és kényelmes volt a babának is.

Fejemet a vállára fektettem és lehunytam a szemem, majd hagytam, hogy vezessen. Ő pedig magabiztosan a zene ritmusára lassan lépegetett. Hallottam lélegzetvételeit és éreztem, ahogy mellkasa le-fel mozog.

Próbáltam kizárni a körülöttünk lévő számtalan ingert és igyekeztem csak a pillanatban élni és azt képzelni, hogy nincsen ebben a teremben senki rajtunk kívül.

- Willow. - súgta nekem.

- Mondd. - suttogtam vissza és felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát.

Közelről nagyon fáradtnak tűnt, szemei alatt kezdtek megjelenni a karikák. Hosszú volt ez a nap, nem lepett meg.

- Már az elején tudtad, hogy itt kötünk majd ki? - kérdezte.

Egy pillanatig csendben táncoltam vele, mert nem értettem a kérdést, majd szépen lassan kezdett leesni a dolog. Mintha az utóbbi időben már vagy századjára a földhöz vágtak volna. Azt éreztem, hogy minden pillanatban egyre nehezebbé válik a talpamon állni.

- Miről beszélsz? - kerekedtek ki a szemeim.

- Te tényleg nem tudtad, hogy ki vagyok? - kérdezte.

Eszembe jutottak a kételkedő rokonok a gratulációknál és az, hogy Lando-val mennyit beszéltek. Hagyta, hogy befolyásolják.

Azt hittem, hogy jelentek neki legalább fele annyit, mint ő nekem, de ha ennyire sem bízik bennem azok után, amin átmegyünk együtt, akkor rá kell jönnöm, hogy csak én merültem bele ebbe a dologba ennyire érzelmileg.

- Én ezt nem bírom! - toltam el magamtól a fiút és mit sem foglalkozva a körülöttünk lévőkkel elfordultam tőle és amerre csak kiutat láttam, elindultam.

Alig láttam a könnyeimtől és azt éreztem, hogy megfulladok. Azt éreztem, hogy olyan emberek vesznek körbe, akik vagy nem szeretnek vagy nem ismernek, vagy egy bármire képes hazugnak tartanak. Én meg egy olyan embernek mondtam igent pár órája, aki azt hiszi, hogy csak a pénze kell.

- Willow! - kiabált utánam a fiú.

Semmit sem reagálva siettem tovább a sötétben és igyekeztem egy olyan helyet találni, ahol nem lát a vendégsereg.

- Állj már meg! - futott utánam Lando.

Végül találtam egy kis épületet a templomkertben, ahol a gyerekeknek rendezett táborokat szokták tartani és oda siettem be.

Megtámaszkodtam egy faszéken és sírni, vagyis inkább bőgni kezdem. Testem remegett és nem bírtam leállni. Csak folytak és folytak a könnyeim.

- Willow, ne sírj! - fogta meg a vállam Lando, amikor megtalált.

- Ne érj hozzám! - rántottam el a vállam és arrébb sétáltam.

- Én csak megkérdeztem, miért akadtál ennyire ki? - vakarta a fejét ijedten.

- Pontosan tudom, hogy miért kérdezted. Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy azok után... - nyeltem és olyan volt, mintha egy gombóc szorult volna a torkomba. - azok után, amit együtt átéltünk és láttál engem olyan állapotokban ... - mutogattam, mint egy bolond.  - azok után azt gondolod, hogy én végig csak a pénzedet akartam. Erről már beszéltünk és azt hittem, hogy akkor megbizonyosodtál, hogy nem hazudok. De úgy látszik, hogy nem sikerült ennyire sem megismerned. - lihegtem.

- Annyira bánom, hogy megkérdeztem. Igazából nem is gondolom ezt rólad, csak annyira mondták ma, hogy... - dörzsölte homlokát.

- Annyira, hogy mégis hittél nekik. Mit nézhetsz te ki belőlem, te jó ég! - még mindig nem láttam a fiút a könnyeimtől.

- Ne, kérlek, ne! Én tényleg kurva hülye vagyok! - ült le az egyik székre. - Sosem fogom elfelejteni az arcod, amikor az abortusz előtt ott feküdtél. Tudom, hogy nem hazudtál nekem. Nem tudom miről beszélek, csak annyira sok volt ez a mai. - fújta ki a levegőt.

- Nem bírom ezt a bizalmatlanságot, Lando! Hogy fogjuk így nevelni a gyereket, ha bárki szavától kételkedni kezdesz bennem? - kérdeztem, majd elsötétült előttem a világ.

Egy óriási szúrást éreztem, majd a hasamhoz kapva éreztem azt, hogy egyre nehezebb tartani magam és szédülni kezdtem, majd levegőért kapkodva megkapaszkodtam az asztalban.

- Mi a baj, Willow? - visszhangzott Lando hangja.

- Add a kezed! - mondtam nehézkesen.

Gyorsan odahúzott egy széket, amire segített leülni, majd letérdelt elém és megfogta a kezeimet. Én pedig megszorítottam az ő kezeit és ráhajtottam a fejem.

- Mondd el, mit érzel! Hívom a mentőket. - remegett a hangja.

- Ne! Csak maradj így! - igyekeztem koncentrálni.

- Biztos? - szorította a kezemet.

Csak bólogattam, mert akkora szúrásokat éreztem, mintha késekkel szurkálnának.

- Mondj valamit, mert nagyon félek! - kérlelt a fiú.

- Már jobb! - emeltem fel a fejem, mikor valóban csillapodott a fájdalom.

- Nagyon sápadt vagy! - láttam rémült szemeit. - Hívok mentőt! - állt fel, de nem engedtem el a kezét, amitől újra elém térdelt.

Már kezdett olyan lenni, mintha mi sem történt volna és visszatért az erőm.

- Tényleg ne! Holnap megyünk az orvoshoz, addig meg nem lesz semmi. Már sokkal jobb, csak sok volt ez nekem most. - támaszkodtam meg térdeiben.

- Nem is értem, hogy gondoltam ezt a hisztit. - ingatta a fejét. - Annyira hülye voltam. Sajnálom. De megijedtem! - fátyolos volt a tekintete.

- Minden oké. Nehéz ez az időszak, csinálunk hülyeségeket. - simítottam meg az arcát.

- Tudom, de melletted mindig hülyeségeket csinálok! Miért? Nagyon hülye vagyok. - állt fel.

Láttam, hogy tényleg megbánta a dolgot, így igyekeztem elfelejteni az eddigi félelmeimet a bizalmatlanságával kapcsolatban.

- Vettem nekünk egy házat. - támaszkodott meg a kilincsen.

- Mi van? - érkezett az újabb adag sokk.

- Ja, vettem egy házat. Ha biztos jobban vagy, akkor szerintem menjünk vissza. - mondta, mire lassan elindultam.

- Te miről beszélsz, Lando? - értetlenkedtem.

- Egy ház, Willow! Tudod, amiben lakni lehet. Beköltözünk a babával, hogy legyen egy fix otthona, legalább az első pár évben. Aztán, majd ha találunk valakit, akkor elköltözünk. - mondta teljes természetességgel.

- El sem hiszem! - fogtam a fejem. - Egy ház! Te jó ég!

A fiú nevetni kezdett meglepettségemen.

- Ne nevess ki! Ha a világ legjobb orvosa lennék, akkor is vagy 40 éves koromban tudnám megadni a gyerekemnek, hogy legyen egy otthona. Ez nagyon nagy dolog, Lando! - öleltem meg ösztönösen, amit azonnal viszonzott.

- Nem csak hülyeségeket csinálok melletted, hanem nagy dolgokat is. Fura család leszünk, de érte megéri. - simogatta meg a hasam.