Sziasztok! Megint eltűntem tudom. Ezt rettenetesen sajnálom és nincsen erre mentségem. Nem volt ihletem nagyon sokáig és ezt a fejezetet nagyon idegennek éreztem az elején így teljesen átgondoltam mindent és most itt van. Jó szórakozást kívánok.

„Nem tudod megváltoztatni a múltadat, de elengedheted és elindulhatsz a jövő felé.

- Glee c. film"

Amika szemszöge:

Csurom vizesen állok a kosárpálya közepén, alig kapok levegőt az ide-oda rohangálástól. De egy dolog jobb kedvre derít mégpedig, hogy a velem szemben álló személy is ugyan úgy küzd a levegőért, mint én. A hajam vizesen tapad az arcomra és a hátamra is olyan, mintha egy második bőr lenne rajtam, de a fekete atlétám is ilyen. A velem szemben állóról is folyik lefele az esővíz emiatt olyan, mint egy ázott kutyus.

- Indulj már meg végre! Vagy megvárod, hogy annyira elkezdjen esni, hogy ne lássak az orromig se? Mert, ha igen csak így tovább Dinka. – kiabálok rá. Rám néz azokkal az eszméletlenül gyönyörű kék szemeivel és csak elmosolyodik. Erre minden izmom megfeszül, támadásra készen állva, mint valami nagy macska. Hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe? Ehhez a válaszhoz vissza kell lépnünk pár órát a múltba.

Pár órával korábban

Mereven bámulok előre nézve, ahogy a Seirin bemelegít, addig Kise dobálgat. Amint elmondtam a történteket azóta néma csend van, olyan ez, mint a vihar előtti csend. Nem tudhatod mikor fog lecsapni, de egy biztos, mégpedig az, hogy le fog csapni egyszer. A kis táskámat magam elé helyezem és keresgélni kezdek benne a vázlatfüzetem s pár darab ceruza után, amint ezek meg vannak, máris rajzolni kezdek.

- Szóval ott voltál? Ch, hogy felejthetem el, hogy már egyszer láttalak? Pedig téged aztán nem olyan egyszerű elfelejteni. Na és akkor mi van, ha nyertem? Több száz embert a földbe döngöltem már. Azokért nem akarsz kiállni? Szánalmas vagy, hogy ha csak ezért jöttél ide. Az a meccs a múltban játszódott, amiért a bátyád már revánsot vett. Bebizonyítva ezzel azt, hogy méltó ellenfél. Vajon te is az vagy? – néz rám gyilkos tekintettel. Hogy képes átlátni rajtam? Mikor erre senki sem képes. Tény, hogy emiatt kezdtem el az egészet, de már a felénél rájöttem, hogy magam miatt akarom csinálni. Mindig a háttérben voltam, ami persze nem baj, de már cselekedni akarok. Én is érvényesülni akarok, nem pedig egy árnyék akarok lenni. Többé nem az a kislány vagyok, akibe folyton bele lehet rúgni. Tény, hogy most a betegségem gáttól sok mindenben, de attól még én vagyok a Vörös Démon.

- Majd meglátjuk, Dinka. Az is lehet, hogy te nem leszel méltó ellenfél számomra. – mondom fölényesen, miközben felpillantok rá a füzetemből.

- Álmodj csak! – vigyorog rám, mintha máris nyert volna. Ezzel mit sem törődve, visszafordulok a rajzomhoz. Egy cicát kezdtem rajzolni még tegnap matekon, most legalább be tudom fejezni. Lehelet finoman mozgatom a jobb kezemet, amiben a ceruza is benne van. A cica lassan teljesen kész lesz a kezem alatt. Imádok rajzolni, ilyenkor bármit megtehetek és az egészben az a legjobb, hogy bárki lehetek, hiszen nem a saját nevemet írom rá a kész alkotásokra. Így csak a kész végeredmény számít, nem pedig az, hogy ki is alkotta.

- Megnézhetem őket? – zavar meg Rózsaszínke hangja. Rá nézek és mosolyogva bólogatok, hiszen ez az egyetlen dolgom, amit büszkén szeretek mutogatni. Hiszen ez vagyok én. Momoi mosolyogva veszi át a füzetemet. Addig én az elkezdődő meccset figyelem. Taiga és Árnyékfiú fent vannak a pályán, valamint Sasszem, Hyuuga Senpai és a Néma srác. Nem egy gyenge ötössel kezdenek az már biztos, míg a Kaijo Kisét és még négy harmadévest, akik szinte már mocsok módon Kise teljesítési szintjén állnak. Nem semmi mérkőzés lesz ez. A gondolattól kellemesen megborzongok.

- Játszani akarok. – motyogom, Dinkával egyszerre. Meglepődve nézünk egymásra, ez a dolog mind a kettőnknél hamar elmúlik és átmegy eszelős vigyorrá.

- Nem! Bármi is az, nem. Itt maradtok mindketten és nézitek a mérkőzést! – szól ránk, Momoi méregtől elvörösödött fejjel. Olyan, mint aki mindjárt felrobban. Ezen hangosan felnevetek, hiszen elég vicces egy látványt nyújt. A kezemet a hasamhoz szorítóm, mert a nevetéstől elkezdet fájni.

Aomine szemszöge:

Csodálkozva nézek a Vörösre, hiszen még sosem láttam ennyire nevetni. Satsuki is meglepetten nézi a nevetéstől kivörösödőt, lányt. Aranyos, hogy ilyen felszabadultan nevet. Lassan ezeken a gondolataimon már meg sem lepődők, inkább teszek rá magasról, hogy így reagálok és gondolok egy lányra. De ő nem olyan, mint a többiek, ő nem egy a sok közül, ő Kagami Amika a Vörös Démon. Vörike lassan lenyugszik, így a figyelmemet újra a pályának és az azon játszóknak szentelem. A két lány mellettem elkezdenek beszélgetni a rajzokról, amik Amika füzetében vannak. Talán igaza volt ennek az átokcsapásnak és hagynom, sőt támogatnom kéne Satsukit a dolgaiban. Hiszen ő is ezt tette már kisgyerekkorunktól kezdve, olyan nekem, mintha a húgom lenne, sőt néha anyám helyet anyám volt. Felsóhajtok, miközben a korlátra támaszkodok, a meccs egyre jobban beindul, úgy érkezik meg a többi itt tanuló diák is. BaKagami és Tetsu összejátszását figyelem, mint ahogy mi is csináltuk régen. Hiányzik ez az életemből, ahogy a fény hiányolja az árnyékát, nélküle elveszett. Én is annak érzem magamat, de ahogy az ő fény és árnyék duójukat nézem, rá kell jönnöm, hogy mi sosem voltunk ilyenek, csak halvány szikrája ennek a hatalmas lángnak, amik most ők ketten. De nem csak Tetsu hiányzik az életemből, hanem a közös edzések, meccsek, a győzelem utáni ünneplés, még a közös tanulás és a többiek is hiányoznak. Elszomorít a tudat, hogy mi lett belőlünk, Csodák Generációjából. Vajon megérdemeljük még a jogot, hogy ezen a néven ismerjenek minket az emberek? Utálom, mikor ilyenek eszembe jutnak, megint. Hiszen ez a Vörös Törpe is részben ezért van itt, részben pedig azért, hogy kilépjen a bátyja árnyékának szerepéből. De miért akarja hátra hagyni önmagát? Merengésemből a mellém álló Amika térit vissza.

- Hol jársz, Dinka? – kérdezi meg, rám se nézve.

- Mióta érdekel téged, hogy mi van velem? – morgom oda neki.

- Akkor másképpen teszem fel a kérdést. A múltad melyik részén rágódsz most? – néz most már rám. De az a tekintet, mintha átlátna rajtam, pedig az lehetetlen. Senki még Tetsu sem ismert ki, vagy látott át rajtam. Felsóhajtok miközben a második negyednek már vége is van. Ennyi idő telt volna el a merengésemmel? Azért ez nem semmi teljesítmény még tőlem is.

- Ha ennyire tudni akarod, akkor elmondom. Rajtuk, ott. – mutatok a nekünk háttal álló párosra.

- Nem inkább az Árnyékfiún és a közted lévő régi köteléken agyaltál éppen? – kérdez rá kertelés nélkül az igazságra. Rá nézek, és csak sóhajtok egyet.

- Ha tudod, minek kérdezed meg? – mormogom, közben visszadőlök a korlátnak. Ő pedig mellém dől és figyeli a lent lévőket.

- Talán azért, hogy biztosra menjek. Őszintén nem tudlak könnyen kiismerni és ez idegesít. Ez ellen akarok tenni, mert eddig sosem volt olyan, hogy ne tudnék kiismerni egy embert. – motyogja a végét kicsit csalódotton. Miért jó neki, hogy kiismer minden embert? Ez inkább fárasztó. Rápillantok az eredményjelzőre, ami most egy asztalon van. Furcsamód döntetlenre állnak, 65-65 az eredmény. Kíváncsi vagyok, hogy ebből mi lesz. Bár, csak egy egyszerű edző meccs, mégis úgy játszanak, mintha a Téli kupán lennének.

***

Amika szemszöge:

Az utolsó negyed, utolsó perceinél tart a meccse. Még mindig döntetlenre állnak a fiúk. De, ha nem is nyer egyikük se, még akkor is jók voltak. Eszméletlen összhang van mind a két csapat között. Kíváncsi vagyok, hogy vajon kiket szed vagy szedett össze Uraság. Ha nekem kéne ezt csinálnom, akkor egy jól összeszokott csapatott választanék, mint például a Seirin is. De őket is lehetne tovább fejleszteni. Nii-san még mindig egy csiszolatlan gyémánt, amit még nem tudtak rendesen kiaknázni. Bár ez lehet a térdei miatt nem tették még meg. Túl sokat ugrálgat, mint valami bolha. Árnyékfiút is lehetne tovább fejleszteni, főleg ha az állóképességét fejlesztené az ember. Bár tény, hogy a láthatatlansága teszi őt kiváló játékossá, de ezzel is el lehetne még játszani, csak kicsit máshogy. De ez a többiekre is igaz mármint, hogy lehetne fejleszteni a képességüket. Ha csak egy kicsit kerülnének az én kezem alá, olyan szuper játékosokat csinálnék belőlük, hogy sehol sem lenne ellenfelük.

- 10..9..8..- a visszaszámlálás moraja ébreszt fel a gondolataimból. Ijedten nézek az asztalra, ahol az eredményszámláló is van. Az eredmény 99-98 Kiséjék javára. Nii-sannál van a labda és nagy sebességgel csörtet előre. Kise útját állja, de Taiga lepasszolja hátra, ahol senki sincsen. Értetlenül nézem, ahogy hirtelen feltűnik ott Tetsu és egy gyors mozdulattal el is dobja a labdát egyenesen a palánknak.

- 4..3..2..1..- megszólal a játék végét jelző dudaszó. A labda pedig a szó szoros értelmében az utolsó másodpercben megy be. Így az állás 99-100 és ezzel a Seirin nyert. A Kaijo tanulói rosszallóan felmordulnak mellettünk. Én csak elmosolyodok és elkezdek lefele rohanni a lelátóról.

- Hé, várj meg minket is! – kiált utánam Dinka. Megtorpanok és a velünk szemben lévő lelátóra nézek. Furcsa érzésem támadt, mintha végig minket figyeltek volna, és csak most veszem észre. A lelátót pásztázom a szememmel, amely meg is állapodik egy vörös sziluetten. Meglepetten pislogok, és vissza fele kezdek el szaladni, Dinkát kikerülöm és az ismerős mégis ismeretlen alak után eredek.

- Most meg, megint hová rohansz? – kiabál utánam. Nem törődve vele, csak sietek tovább. Addig szaladok, még egy üres folyosóra nem érek, utolérve az alakot.