Lesokkoltam azon, amit Minji kért és eszem ágában sem volt megtenni. Nem érdekel, hogy milyen hülye alkut kötöttek, sem semmi ilyesmi. Jungkook a barátom, szeretem és soha nem csalnám meg, még a saját érdekében sem folyamodnék ehhez a megoldáshoz. Megkértem a lányt, hogy csukja be a szemét, hogy romantikusabb hatást érjek el, persze meg sem fordult a fejemben, hogy megteszem. Csupán ki akartam szökni. Amíg ő naivan tette, amit kértem, én az ajtóhoz osontam, majd egy számára váratpan pillanatban kiszöktem a miénknél kisebb cellából és azonnal rohanni kezdtem az ellenkező szárny felé. Fogalmam sem volt arról, hogy utánam jön-e majd, de arról igen, hogy nem fog szólni Jungkooknak. Elárulta, hogy hol találom azt az embert, ezzel megszegve az egyezséget, hülye lenne maga ellen fordulni.

Hátra sem pillantva futottam egészen az első emelet, nyolcszázas cellájához, végig remélve, hogy megtalálom az említett embert. Őszintén, nem tudom, hogy hogyan kezdhetnék majd bele, mit fogok neki mondani, ha találkozunk. Ki kell szednem belőle az igazat és lehet, hogy ezt már nem úszom meg ilyen szárazon.

Ahogy az elméletben megfelelő folyosóra értem, hirtelen beleütköztem egy nálam jóval magasabb emberbe, aki nem fogadta a legbarátságosabban a bénázásomat. Azonnal elnézést kértem tőle, még többször is, mint kellett volna, ami valamennyire hatásos volt, bár ezután sem volt valami kedves.

- Neved? - kérdezte a félelmetes kinézettel rendelkező, nálam jóval idősebb férfi.

- Ji-Jimin - dadogtam el az elejét, viszont utána összegyűjtöttem a bátorságom annyira, hogy a szemébe nézzek. - Park Jimin vagyok.

Látszólag megleptem a különös idegent, illetve egy pillanatra úgy is tűnt, mintha ismerne, esetleg ismernénk egymást. Hazudnék, ha azt mondanám, nem remegtek a lábaim, nem féltem szóbaállni egy tetőtől talpig tetovált, kopasz, magas fogolyba, de gondotlam, ha már erre jár, akkor biztosan van fogalma arról a bizonyos Shin Yoochun nevű emberről.

- Hallottam már rólad - szólalt meg pontosan egy másodperccel előttem, ezzel pedig beigazolta a megérzésem, miszerint nem vagyok neki teljesen idegen.

Na de honnan a fenéből ismer egy ilyen alak?

- Én Shin Yoochunt keresem. Tudod merre találom? - próbáltam figyelmem kívűl hagyni az előző kijelentését, viszont, amikor közölte, hogy ő az, kissé hatszor jobban befostam, mint alapból.

- Jeon küldött ide? - mért végig újra és újra - Azt hittem a kis szerelme többet ér neki. - nevetett fel halkan.

Halkan és ijesztően.

- Magamtól jöttem. - jelentettem ki a lehető legmagabiztosabban, ami tőlem telt ebben a pillanatban, hiszen valljuk be, elég szar szituációban vagyok már most. - Róla szeretnék beszélni. Minji küldött és azt mondta, hogy te válaszolnk fogsz a kérdéseimre. - tisztáztam, még mielőtt nagyobb bajba keverednék, mint amiben valószínűleg már vagyok.

Hátrapillantottam, ugyanis úgy tűnt, mintha a vállam fölött átpillantott volna és üzenni akart volna valakinek, és így is volt. Mögöttem, a lépcsők felől két hasonló kinézetű, kitetovált, nagyjából velem egykorú srác jelent meg, akik még annyira sem tűntek jófejnek, mint az előttem álló egyed. Félve ugyan, de követtem Yoochun utasítását, miszerint kicsit arrébb megyünk beszélgetni. Elmondta, hogy kíváncsian várja a kérdéseimet, de figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy örülni fogok annak, amilyen választ kapok majd. Igaz, hogy elbizonytalanodtam, de itt már nem volt más választásom, nem futaodhattam meg, bármennyire is volt félelmetes a pillanatok alatt kialakult szituáció és bármennyire is bántam meg, hogy belevágtam ebbe. Utána kellett mennem, ha jót akartam magamnak.

- Mit akarsz tudni? - fogalalt helyet az egyik, rozoga széken. A hely, amire hozott, majdnem ugyanúgy fest, mint a ki "titkos helyünk".

- A múltját. Ho-hogy miért van bajban most. - feleltem röviden és tömören, ugyanis minél előbb végezni akartam itt és köntörfalazással nem jutok előrébb ebben.

Elég jóízűen nevetett fel a feltett kérdésemen, amit aztán már végképp nem tudtam hova tenni. Először azt állítja, hogy segít nekem, másodszor pedif kiröhög, holott szerintem ez egy teljesen normális kérdés volt. Végigropogtatta hosszú ujjait, én pedig félve ugyan, de gondoltam kényelembe helyezhetem magam. Hátradőltem a széken és vártam, hogy az említett befejezze a rajtam való szórakozását és belekezdjem végre a magyarázatába, hisz még mindig szeretnék minél hamarabb eltűnni innen.

- A barátocskád nem olyan ártatlan, mint te azt gondolod. - bökött rám - Nem is mesélte, hogy megölte egy emberem? Szerinted miért került börtönbe? - kúszott undorító vigyor az arcára. - Jeon egy nagyon rossz ember ám. - bólintott, mintha csak a saját kérdésére adott volna választ.

Teljes sokk kerített hatalmába. Az elhangzott szavak egyre hangosabban és hangosabban visszhangzottak a fejemben. Éreztem, hogy bármikor elájulhatok, ha ezek valóban beigazolódnak, hisz Jungkookot nem ilyennek ismerem. Ő nem ölne! Nem lenne képes eltenni valakit láb alól, kell valami ésszerű magyarázat!

- Ő nem tenne ilyet csak úgy! - szaladt ki a számon, ráadásul a kellőnél jóval hangosabban, ami szintén nem tetszett neki.

- Ó dehogynem. - nyalt végig alsó ajkán - Nem mesélt arról, hogy nekem dolgozott egykor? - szisszent fel - Milyen sértő! - emelte fel a hangját. - Engem is meg akart volna ölni, ebben biztos vagyok. Ezért bűnhődnie kell, Jimin. - nézett mélyen a szemembe. - Ahogy mostmár neked is. - suttogta, majd hirtelen lendítette a kezét, mely az arcomon csattant, ezzel elérve, hogy perceken belül magával ragadjon a teljes sötétség.

Semmit nem láttam, egyedül a hallásom maradt velem. Mozgásra képtelen voltam, olyan, mintha kómában lennék és a körülöttem lévő történéseket csak hallanám, mindennemű reakció nélkül. A földre zuhantam és hallottam, ahogy valakik közelednek felém. A lépteik, a hideg padló dübörgése a lábuk alatt rémisztő volt. Megéreztem két kezet, az egyiket a nyakamnál, a másikat a derekamnál, majd meghallottam Yoochun hangját, amint azt mondja;

- Kár lenne azonnal végezni vele, előbb használjátok ki, amitek van. - nevetett fel újra, mire az én szemeim megteltek forró könnyeimmel.

Nem akartam, hogy ezek az emberek, valószínűleg az a két srác, akit a lépcsőknél láttam, akár egy ujjal is hozzám érjenek. Szörnyű belegondolni, hogy segítség helyett nemsokára erőszakot fogok kapni. Nem kérdés, hogy megbántam-e, hogy eljöttem ide, viszont az itt hallottak mégegy érzést keltettek bennem, mely az ájulás szélén állva is egyre csak erősödött. Csalódást. Baromi nagyot csalódtam Jungkookban, és nem is azért, mert ezt tette, hanem mert végig képes volt eljátszani, hogy ő ártatlan. A látszat, amit ő tartott fent, a hallgatása, akár minden értelmet nyerhetne ezzel a válasszal, de mégis van bennem még annyi, hogy az ő verzióját is meghallgassam. Mindennél jobban szeretném, ha ez csak egy rossz poén lenne vagy egyszerűen csak be akarnák őt mocskolni. Ki kell szabadulnom innen, nem halhatok meg, nem lehetek ilyen gyenge!

Egyre rosszabbul éreztem magam, egyre több rúgást kaptam hol az oldalamba, hol bárhova máshova, ahol csak értek. Kezdtem elveszteni a maradék hallásom és képem az egész történésről. A fülem sípolni kezdett a fájdalom enyhült, de még mielőtt végleg magával ragadott volna a sötétség, meghallottam egy hangot és csak remélni tudtam, hogy az a bizonyos hang nem a képzeletem szüleménye.

- Állj!

2020.06.18.