Az este Morgannal beszélgettünk egy kicsit érdektelen témákról: volt osztálytársakról, Los Angelesről, aztán kénytelen voltam lefeküdni aludni mellé, mint egy normális ember. Nem igazán volt ínyemre jelen esetben. Elég sok mindenen tudtam volna agyalni.

Talán ezért is ébredtem kiábrándítóan rosszul. Az ágyról feltápászkodva duzzogva szedtem magam rendbe, majd táskámat megragadva behajtottam szobám ajtaját, hogy Morgan nyugodtan tudjon aludni.

Nem sokat beszélgettünk a srácokkal iskolába menet. Mindenki nagyon csendes volt, még Jayce is a gondolataiba zuhanva üldögélt mellettem az autóban.

Az első órám matek volt, amit Nathannel közösen töltöttünk, aztán legközelebb ebédszünetben találkoztunk. Épp a tornaterem előtt haladtam el, amikor megakadt a szemem a két lányon, akik tegnap odajöttek hozzám az öltözőben. Azt hittem, el tudok slisszanni mellettük apró termetemből adódóan észrevétlenül, de az egyik természetesen utánam szólt. Éljen!

- Luna! – kiáltotta Gemma, mire fogaimat összeszorítva visszafordultam. Elém szaladtak, majd végigmértek. – Nem felejtettél el valamit? Kerestünk tegnap...

- De! – vágtam közbe vonakodva. – Bocsi, volt egy kis incidens... de ha gondoljátok, akkor most odaviszlek titeket.

- Tényleg? - A lányok összenéztek, majd hátizsákjuk szárába kapaszkodva követni kezdtek.

Nagyokat léptem, örültem volna, ha félúton lemaradnak, vagy elnyeli őket a föld. De nem volt más választásom, az alku az alku.

A tágas ebédlőhöz érve egyből a leghátsó kerek, fehér asztalhoz vettem az irányt. Nathan és Jayce ott ültek, egy lány társaságában. Amúgy is elég rossz kedvemben voltam, így duplán nehezemre esett még egy új embert megismerni.

De hát ez van. Szívás az élet, Eleanor, már megtanulhattad volna, amikor élet és halál között lebegtél majdnem egy hónapon át.

Idegenkedve léptem oda az asztal mellé, Nathan egyből rám emelte gyémántkék íriszét, és elmosolyodott.

- Na sziasztok! – mondtam elég semleges hangon. A szőke lány rám kapta a tekintetét, kék szemével végigmért, majd felállt, és közelebb lépett hozzám.

- Szia, Anabell vagyok! – Nyújtotta felém a tenyerét, amit elfogadtam, és megráztam.

- Luna – motyogtam zavartan.

- Jayce már sokat mesélt rólad, tényleg eléggé hasonlítotok.

- Mivel ikrek vagyunk. – Nem akartam bunkó lenni, de kibukott belőlem.

A lány elhúzta oldalra a száját, majd visszaült Jayce mellé. Jayce egy meglehetősen szúrós pillantással jutalmazta megjegyzésem.

- És ők kik? – bökött Nathan a hátam mögé, utalva az ott toporgó lányokra.

- Szóval... ők igazából hozzád jöttek – kezdtem bele unottan. – Gemma, Jane – léptem egyet oldalra, hogy a csajok szembe kerüljenek Nathannel. – Ő itt Nathaniel, tessék, beszélgessetek vele, ha már annyira akartatok! – Ezzel ledobtam a táskám az asztalra, és levágódtam Nathan jobb oldalára. – Üljetek le, vagy mit tudom én... – mutattam a maradék szabad helyre.

Gemma és Jane felajánlásomra egyből helyet foglaltak, és mindketten csillogó szemekkel fordultak Nathan felé.

- Szia! – kezdett bele Gemma. – Én Gemma vagyok, ő pedig itt Jane.

- Sziasztok..? – Nathan elég kérdő hangnemben köszöntötte a lányokat.

- Az van, hogy mi csak meg akartunk ismerni – bólogatott Jane. Nathan felkuncogott mellettem, mire Jane fülig pirult. Hát ez remek! Még egy lány, akit Bolo elé kéne vetni.

- Oké – mondta. – Mi a helyzet?

- Hallottuk - hajolt közelebb Gemma, mire Nathan hátrahőkölt. -, hogy megfenyegetted Josht. Ez tényleg igaz?

- Igen – vágta rá Nathan, mire kitágult a szemem. – De csak vicceltem, nyilván nem török ketté gerinceket szabadidőmben. Főleg, hogy valószínűleg Joshnak nincs is.

Gemma és Jane felkacagtak, majd összenéztek, és susmorogtak egy percig, majd mindketten Nathanre meredtek.

- És a pletyka? – hajolt közelebb Jane ismét. – Igaz? Tényleg van valóságalapja?

- Úgy nézek ki, mint egy sátánista? – suttogta Nathan, mire Jayce elvigyorodott. Szívem szerint belé rúgtam volna.

- Nem – súgta vissza Gemma. – Épp ezért akartuk megkérdezni. Nem tűnsz annak.

- Akkor jó, mert nem is vagyok az – mondta már normális hangszínben. – Szóval elkezdhetitek terjeszteni, hogy beszéltetek velem, és egyikőtöket sem áldoztam fel egy oltáron a sátán nevében.

- Egyébként szerintem – szólalt fel Anabell, mire egyből felé kaptam a tekintetem. – Nem is igazán van értelme ennek.

- Minek, Ana? – értetlenkedett Jayce. Én is kíváncsian vártamm mit akart kihozni ebből.

- Hát, ha belegondoltok egykor Lucifer is egy angyal volt, legalábbis a könyvek szerint, és elbukott. Ettől még nem biztos, hogy gonosz, nem? – Meglepődtem szavai hallatára, egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mire akart kilyukadni. – A sátánisták igazából nem is a sátánt imádják, hanem az ő nevében tesznek rossz dolgokat. Szóval ki tudja? Ha létezik, akár még jó fej is lehet.

- Érdekes felvetés – bólogatott Jayce, mire elég mérgesen kezdtem szuggerálni. Hajlamos volt elszólni magát. Tegnap is megtette.

- Miért? Hülyeség? Vagy ti nem így látjátok? – Anabell kétségbeesetten kapkodta fejét. – Mondjátok nyugodtan.

- Előbb ülnék le az ördöggel vacsorázni, mint Istennel – szólt Jane. – Mármint, ha egyáltalán létezik. Ha igen, akkor miért hagyja ezt a sok borzalmat, ami a világban történik? – A mondat ismerősen csengett, ezt már egyszer én is elsütöttem. A különbség az volt, hogy én tényleg leültem Luciferrel vacsorázni.

- Ez jogos – reflektált Anabell. – Én is így gondolom. Tehát, ha egykor az ördög is angyal volt, akkor csak nem lehet annyira gonosz.

Kezdtem belefáradni a Luciferről való filozofálgatásba. Bárcsak itt lett volna, hogy végighallgassa Anabell mellette szóló érveit. Csak somolygott és elégedetten helyeselt volna.

- Nathan, te mit gondolsz erről? – szegezte neki a kérdést Gemma. Persze, kérdezd csak a sátán gyermekétől, hogy mit gondol az apjáról.

Felsóhajtottam, egyre jobban untam a két kislányt.

- Semmit? – nyögte ki végül egy perc fontolgatás után.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy ez a beszélgetés engem továbbá nem érdekel. Elvégeztem a dolgom, idehoztam a lányokat, innentől nem volt már rám szükség. Ezért elővettem a telefonom, és képeket kezdtem nézegetni cicákról, meg hasonló állatokról. Teljesen kivontam magam a társalgásból.

- Szerinted, Luna? – Felkaptam a buksim nevem hallatára.

- Mi? – kérdeztem vissza mobilom magam elé rakva.

- Szerinted létezik? – nézett rám egyenesen Anabell.

- Ki vagy mi? – értetlenkedtem.

- Az ördög, létezik szerinted? – kérdezte várakozva, mire megforgattam a tekintetem.

- Nem tudom – vágtam rá idegesen. – Nem is nagyon érdekel.

- Csak van elképzelésed – kotyogott bele Jane. – Eddig ötven-ötven. A te szavad dönti el.

- Mi van? – szörnyülködtem.

- Nathan szerint nem létezik, Jayce szerint sem, Jane és Anabell szerint igen. Én tartózkodom, szóval a te szavad dönti el a vitát – magyarázta Gemma izgatottan.

- Tudjátok mit? – csattantam fel. – Szerintem is létezik.

Nathan és Jayce is engem kémleltek, de nem szólt egyikük sem.

- Akkor ennyi! Ezt meg is szavaztuk – zárta le a vitát Gemma. – A sátán valós.

- Csodálatos – morogtam az orrom alatt. De még mennyire valós, és remélem mind a pokolban fogtok égni, és én ott leszek, hogy láthassam.

- Ami azt illeti... - szólalt fel Jayce elég bátortalanul. – Szeretnénk mondani valamit Anabellel.

- Na! – mosolygott Nathan a váratlanul felkínálkozó új téma hallatán. – Mi a szitu?

- Szóval... tegnap megbeszéltük, hogy együtt vagyunk – nyögte szégyenlősen, mire azért egy halvány mosoly átszaladt az arcomon, de továbbra is eléggé kedvszegetten búslakodtam.

- Ez király! – gratulált Nathan vigyorogva. – Örülök nektek!

- Ja, én is – motyogtam, de nem néztem rájuk. Azt hiszem, Anabell rossz néven vehette, mert elég hangosan felsóhajtott.

Szerencsére ezután átcsapott az untató fecsegés kellemesebb témákra. Gemma és Jane vadul kérdezősködtek Nathantől felbátorodván a teljesen evilági reakcióitól. Továbbra sem szólaltam meg, csak ha kérdeztek, akkor is félmondatokban kommunikáltam.

A hosszabb szünet után egyből kivonultam angolra, majd a vontatott tanóra után a Chevyhez siettem. Ma kivételesen nem volt iskola utáni büntetés, így türelmetlenül a kocsinak dőlve vártam a többiekre. Karomat összefontam, és mély levegőket vettem szüntelenül, amíg meg nem érkezett Jayce, Nathan és Anabell is.

Anabell láttán megforgattam a tekintetem.

- Mehetünk? – tudakoltam feszülten.

- Hazadobjuk Anabell-t, jó? – kérdezte Jayce, mire kezébe nyomtam a kocsikulcsot. Meglepetten vette el tőlem, de nem szólt többet.

Duzzogva ültem be a hátsó ülésre. Nathan bemászott mellém, míg Jayce a volán mögé csüccsent, Anabell pedig az anyósülésre.

Nathan óvatosan az ülésen pihenő kézfejemre csúsztatta a tenyerét, és kedvesen megcirógatta.

Ránéztem, mire elmosolyodott, de csak oldalra fordítottam a kobakom.

Magam sem tudtam, mi volt ez a lehangoltság, de bensőmet valami irgalmatlanul feszítette, és nehezemre esett eldönteni, pontosan mi is bántott. Még az sem tudott felvidítani, hogy péntek volt.

Jayce kitette Anabellt egy kisebb, zöld színű ház előtt, csókkal köszöntek el egymástól, amit egy újabb szemforgatással nyugtáztam.

Amint hárman maradtunk, öcsémnek támadtam.

- Szóval degradált elmesélni nekem, hogy összeszedtél egy csajt?

- Nem tudtam, mennyire komoly, aztán bevallotta, hogy bejövök neki – felelt nyugodtan.

- Kár, hogy már tavaly is volt már valami, és akkor sem mondtad.

- Mert tök lényegtelen volt, Luna – védekezett Jayce, de nem hagytam annyiban.

- Idegesít, hogy már megint titkolóztok előttem!

- Senki sem titkolózik, te vagy paranoiás! – sértegetett öcsém, mire dühösen kopogni kezdtem ujjaimmal a hátsó műanyag borításon. – Mi bajod van, Eleanor? Egész nap olyan savanyú vagy.

- Nincs jó kedvem – válaszoltam feszült hangnemben.

- De miért? – szólt közbe Nathan is.

- Nem tudom – rántottam vállat, majd úgy döntöttem, hogy nem érdekel többé ez a beszélgetés sem.

Hazaérve egyből kipattantam a kocsiból, és a veranda felé kezdtem rohanni, hogy minél előbb elbújhassak a világ elől. Azonban a küszöbre érve megütköztem. Odakaptam a hasamhoz, ahogy a „démon-detektorom" fürgén jelezni kezdett. Nagyot nyeltem, majd visszafordultam a fiúkhoz.

- Shh.. – ujjamat a szám elé helyezve igyekeztem tudtukra adni, hogy van még valaki a házban Morganen kívül.

Nathan és Jayce előresiettek, majd szinte berúgták az ajtót. Követtem őket az előszobáig, de ott megtorpantam. A fiúk berohantak a nappaliba, de én egyből az emeletre vettem az irányt. A lépcsőn felérve egyből Morgan után kezdtem kutatni. Jayce szobája biztonságosnak tűnt, de nem volt ott barátnőm. Aztán a fürdőbe lestem be, de az is üres volt.

Nagyon gyanús volt a helyzet, mert a gyomrom cigánykereket vetett, így biztos voltam benne, hogy valaki volt itt, és az nem Morgan.

Utoljára hagytam a saját szobámat. Lassú mozdulatokkal nyitottam ki az ajtót. Morgan ott ült a földön a tükör előtt. Amint beléptem tekintetét felém kapta. A gyomrom felpezsgett a látványtól. Arcomon kirajzolódott a döbbenet, ahogy barátnőm éjfekete szeme megcsillant a délutáni fényben.

- Luna! – kiáltotta. – Ne gyere a közelembe!