Hamar rendbe szedtem magam: megmostam az arcom, kicsit megpaskoltam, hátha visszatér a szín belé. Valahogy az elmúlt harminc percben falfehérré váltam. Gyötört a hányinger, féltem, de cselekedni akartam.

Kitöröltem szememből a könnyeket, és felöltöttem egy álarcot: a hamis magabiztosságét. Ezután kilestem a fürdőszoba ajtón, mert a néhai beszélgetés elcsendesedett odakint. A földszintről pakolás tompa zaja szűrődött fel.

Kisurrantam a fürdőből, és lábujjhegyen lopakodtam el a szobámig. Azonnal felkaptam a hátizsákom, és fejjel lefelé fordítva kiöntöttem belőle a tankönyveket az ágyra. A helyükre pár napra elegendő ruhát, egy fésűt és egy váltócipőt pakoltam. Ezenkívül egy ollót és a telefonomat, meg némi készpénzt. Sosem lehet tudni, mikor kell megvédenem magam. Mivel az ollón kívül más éles tárggyal nem igazán rendelkeztem, így az tűnt a legjobb megoldásnak. A pénz pedig... nem is tudom. Talán lefizetem az utamba kerülő démont? Igen, minden bizonnyal így fogok tenni.

Felvettem a hátizsákom, majd felsóhajtottam, és meglódultam az egyetlen logikus kijárat felé. Tudtam, ez egy borzalmas ötlet, de a lépcsőn mégsem botorkálhattam le. Az túl hangos. Szándékomban állt egyedül menni, nem szerettem volna senkit magammal rángatni. Egyébként is nagy valószínűséggel nemet mondanának az ötletemre.

Ugyanakkor, ha valóban egy angyal-démon izének születtem, akkor nem foghat ki rajtam pár méter zuhanás, nem igaz? Ha meg igen, majd Jayce összekapar a betonról. Akkor már úgyis mindegy lesz.

Feltoltam az ablakot, majd kiültem a párkányra, hogy szemügyre vehessem a zseniális tervem részleteinek fizikai valóját. Nyeltem egy nagyot, aztán minden bátorságomat összeszedve kiléptem a lefelé lejtő tetőre. Egy-két kiálló cserépbe kapaszkodtam, miközben a ház jobb oldalának irányába araszoltam, az eresz felé. Oda, ahol a legkisebb az esély arra, hogy a srácok észrevegyenek.

Amint odaértem, lehunytam a szemem, majd apró levegővételek közepette leguggoltam, és megragadtam az eresz tetejét. A lábam leengedtem, szabadon kapálóztam vele a levegőben, míg meg nem találtam az ereszcsövet, és végre ráfontam. Csendben szitkozódtam, mert fájt és lüktetett a rossz csuklóm, de ennek ellenére is erősen megkapaszkodtam a csőben, majd óvatosan elindultam lefelé.

Amikor a talpam elérte a talajt, egy másodperc erejéig elöntött a nyugalom, kicsit büszke is voltam a torna mutatványomra, de sejtettem, még nincs vége a mókának.

Négykézlábra ereszkedtem, majd jó pár pillanatig az ablakot kémleltem, azonban nem láttam mozgást, így sebtében, a füves kerten keresztül másztam oda anya autójához. Rámarkoltam a kilincsre, halkan nyitottam ki, majd szélsebesen beszálltam.

Reméltem, a szembe szomszédok nem nézték végig a szökésem, mert elég nehéz lenne kimagyarázni, mi történt. Nevetségesen festhettem, ahogy a nyilalló csuklómmal, négykézláb szinte idebicegtem.

Idegesen, fél kézzel próbáltam kihalászni a napellenzőből a kocsikulcsot, majd remegő mozdulatokkal igyekeztem beindítani a régi Fordot. Közben feszülten a házat kémleltem, mert sejtettem, leesett már Jayce-nek, hogy eltűntem.

Amint betaláltam a lyukba, a motor ütemesen beröffent. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a bejáratot kinyílni.

– Jayce! Itt van! – Nathaniel nagy léptekel indult meg felé, arcáról értetlenséget véltem leolvasni.

Őszintén megrémültem, ezért rögtön sebességbe tettem az autót, és mint egy elmebeteg, beletapostam a gázba. Még szerencse, hogy nem jött senki, mert tuti belerohantam volna a nagy riadalomban.

– Eleanor! A kurva életbe! – hallatszott Jayce feldúlt ordítása, de nem tántoríthatott el. Kikanyarodtam az utcából, és elhajtottam a kisvárosi csend megtört burkában.

○•○•○

Nagyjából tíz perce érhettem ki Colonie-ból, amikor a természet leváltotta a csinosabb, rendezett házakat. Bevallom, nem sokat láttam az úttestből, mondhatni vaksötét honolt a kivilágítatlan, erdős szakaszon.

Tágra nyílt szemmel, az ujjaimat szorosan a kormányra fűzve vezettem. Koncentráltam, mert rettenetesen féltem, hogy kiugrik elém egy őz vagy vad. Ezeken a kihalt szakaszokon rengeteg az ehhez hasonló baleset. A mai napra már csak ez hiányozna.

A szürreális elmélkedésre elmosolyodtam magamon. Nevetséges, hogy ez ugrik be, mikor az imént akart az anyám lerángatni a pokolba. A pokolba! Te jó ég! Rettentően naiv vagyok. Talán nem az őzek most a legnagyobb gondom.

Megráztam fejem, hátha elhessegethetem a bugyuta gondolatokat, majd a jobb, ép kezemmel a rádió felé nyúltam. Az esélytelenek nyugalmával tapogatóztam, de hiába, nem találtam a bekapcsoló gombot, ezért egy fél másodperc erejéig odapillantottam. A következőben már az utat kémleltem volna, ha nem rémülök halálra az országút kellős közepén álldogáló, fényesen, csillogó pompában mutatkozó alaktól. Mi a franc?

A pánik úrrá lett rajtam, a víz levert egy másodperc alatt, miközben teljesen koppanásig nyomtam a féket, de az ütközés elkerülhetetlennek bizonyult. Az autó fennakadt a fényes lényben, mintha egy óriás kősziklába ütközött volna. Az orrára állt, talán egy percig himbálózott előre és hátra, majd kolosszális puffanással ért földet a kerekeire.

Bassza meg!

Kétségbeesetten szorongattam a kormányt, a sokk teljesen rám telepedett. Zihálva kapkodtam a levegő után, de a pulzusom nem csillapodott.

A Ford eleje füstölt, így hiába kerestem folyamatosan az idegent, sehol sem találtam, ami még jobban felzaklatott. A szívem majd' ki akart esni a helyéről, annyira szaporán vágtázott.

Aztán egyszer csak a vezető oldali ajtó nagy morajlással eltűnt a bal oldalamról, mire automatikusan elhúzódtam az anyósülés felé. A tenyeremet az arcom elé helyeztem, hogy védelmezzem, bármi is következik.

– Elnézést kérek, hogy megijesztettelek, gyermek! – szólalt meg egy kellemes férfihang. – Nem állt szándékomban! – folytatta nyugodtan, mintha mi sem történt volna. – Kérlek, hadd segítselek ki innen! – Felém nyújtotta karját, majd kitartóan várt, amíg összekapartam magam lelkileg, hogy kiszálhassak a roncsból.

Miután sikerült újra két lábbal állni a földön, azt hiszem, egy kicsit lecsendesedtek az agyamban csapongó vészes hullámok, így óvatosan az út jobb oldalához araszoltam, miközben a tekintetem szorosan az előttem álló emberre szegeztem.

– Ne félj tőlem, kérlek! – szólított meg barátságosan. Ajka halvány mosolyra húzódott.

– Ki vagy te? – vontam kérdőre bizonytalanul.

– Az édesapádtól hoztam neked egy üzenetet – felelt még mindig túlságosan békésen. – Michael azt szeretné, ha nem keresnéd őt.

– Honnan tudjam, hogy tényleg az apám küldött? – vádoltam meg az első logikusnak tűnő felvetéssel, mert más nem jutott eszembe. Egyszerűen kikapcsolt az agyam, és nem bírtam gondolkozni. Csak álltam ott az autó fényszórójának pislákoló fényáradatában, mint egy rég használt lemezjátszó a polcon, és vártam, hogy valaki újra életet leheljen belém. Immáron harmadjára semmisültem meg a mai napon. Vajon mi jöhet még? Démoncsordák a bokorból?

– Bízz bennem! – bátorított, mint egy kislányt. – Érezned kell, igazat mondok!

– Arra sem válaszoltál, mi a neved! – tört ki belőlem a válasz illetlenül. – Miért kéne bíznom benned? – tettem fel a következő talányt. – Nem hiszem el, hogy apám arra kért, borítsd fel az autómat, majd adj át sejtelmes üzeneteket!

Nem akartam elhinni, hogy ez a nap még az eddigieknél is rosszabb lehet, de várakozásaim felülmúlták önmagukat.

– Szigorúan véve nem borítottam fel az autódat. Bevallom, bíztam benne, hogy jobbak a reflexeid.

– Értem! – kiáltottam fel türelmetlenül. – Szóval az én hibám, hogy ideáll elém egy fényes kőember a sötét éjszakában, hogy kiborítson a szélvédőn!

Az idegen felkacagott a kijelentésemre, majd mosolyogva felelt:

– Mintha csak édesapáddal társalognék. Biztos tőle örökölted a természeted. – Felhorkantam a hasonlítgatására. Szerintem meg nem, de ezt talán nem most kellene megvitatnunk.

– Remek – forgattam a szemem sértődötten. Zavart, hogy nem tudtam kivel beszélgetek, ezért tovább erősködtem. – Szóval, hogy is hívnak?

– A nevem Gabriel. – Az állam leesett, ahogy tarkón vágott a felismerés.

Hirtelen azt sem tudtam, hova nézzek zavaromban. Elszégyelltem magam, hogy így beszéltem egy arkangyallal, de mellettem szóljon, pár órája a tulajdon édesanyám akart démonok kezébe adni. Ebből adódóan ismét összehúztam a szemöldököm, és az aszfalt vizslatása helyett Gabrielre emeltem a pillantásom.

Aranyszín szeme világított az éjszakában, arca fiatalosnak tűnt, ugyan néhol már felfedték magukat a ráncok, és ősz haja elrontotta az összképet, de végül is el bírnám képzelni, hogy valóban ő az. Ettől függetlenül nem bíztam benne, még annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen fennakadt rajta a kibaszott kocsi.

– Bizonyítsd be! – kértem immáron tisztelettudóan. – Kérlek!

Gabriel fesztelen, levakarhatatlan mosollyal szuggerált. Magabiztosan tárta ki a karját maga mellett, orrát az égnek emelte, és kinyitotta aranyszínben pompázó szárnyát, mely mennyei fénnyel töltötte be a késői homályt. A fák árnyékot vetettek az általában fénytelen szakaszon. Csodálatos látvány volt: ámulatba ejtő és egyben dermesztő is.

– Most már hiszel nekem, Eleanor? – kérdezte, miközben leeresztette földöntúli szépséggel rendelkező szárnyait. Elvarázsolt a látvány, így először tudomást sem vettem róla, a fickó a nevemen szólított.

– Azt hiszem, igen – nyögtem elhaló hangon.

– Menj oda, ahol a csillagok a legjobban ragyognak, de közben óvakodj a sötétségtől, mert észrevétlenül temet maga alá!

Gabriel újfent kitárta arany tollait, s nem várt, heves fénycsóvaként repült fel a messzeségbe.

Hosszan kémleltem a csillagos eget, egészen addig, amíg alakja el nem bújt a felhők között vagy a hold takarásában. Nem láttam pontosan, pedig kimondottan odafigyeltem.

Kimért léptekkel sétáltam vissza a megállíthatatlanul füstölő Ford mellé. Ki kellett halásznom a telefonom, és elérnem Jayce-t, mielőtt elragad egy csapat vaddisznó, vagy rám támad egy újabb képzeletbeli lény.

Fújtatva jártam körbe a járművet, melynek kerekei használhatatlanná zúzódtak, a felni megrepedt, a gumi leeresztett, ráadásul eltörtek a felfüggesztések is. A francba!

Meglehetősen zavart, amit Jayce-től fogok kapni, de nem volt más választásom. Itt ragadtam egyedül, éjnek évadján, a fénytelen, veszélyekkel teli erdőben. Ilyen az én formám. Nem is értem, mit vártam ettől az egésztől. Jó nagy hülye vagyok, amiért egymagam vágtam neki az útnak.

Rájöttem, hogy az önostorozás jelenleg nem fog segíteni, így roppant esetlen módon, de kifeszegettem a cseppet deformálódott anyósoldali ajtót, és kiemeltem az ülés alá csúszott táskámat. Kikaptam belőle a telefonom, majd sóhajtozva, az úttest szélén, magányosan álldogáló fa tövébe rogytam, mintha csak egy zsák szemét lennék. Annak is éreztem magam, kívül és belül is egyaránt. A testem több ponton sajgott az ütközéstől, a csuklóm eszeveszett módon lüktetett. Nem tett jót neki, amikor eszeveszett módon rászorítottam a kormányra.

A lelki okokat meg hagyjuk is. Sokkal mélyebbről gyökereztek, élesen karcolták a bensőm.

Először az apám dobott el magától, majd az anyám. Ezután meg én tettem ugyanezt Jayel. Azt hiszem, ezt most rendesen elrontottam.

Megráztam a fejem nemtetszésemben, mint egy félbolond, úgy csóváltam, miközben Jayce számát kerestem, majd a fülemhez emeltem, és csendben reménykedtem. Gyerünk! Vedd fel!

Kicsöngött egyszer, kétszer, háromszor, aztán még legalább fél tucatszor, de a vonal néma maradt. Jayce nem felelt, azonban egyáltalán nem hibáztattam érte. Elszöktem, otthagytam Nathaniellel, teljesen megértem, ha továbbá nem érdekli, mit csinálok. Én is hasonlóan reagálnék a helyében, mert nem kellett elmenekülnöm, mégis megtettem. Jayce nem ezt érdemelte és talán a féldémon fiú sem. Egy megtestesült balfék vagyok!

"Edd meg, amit főztél" – jutottak eszembe ismét apu szavai.

Kínomban felhúztam a térdem, a karommal körbefontam, és ráhajtottam a fejem. A gyötrelem előbújt, és vad táncot lejtve röhögött a pofámba.

Csendben sírtam, nem akartam megzavarni még a szél susogását sem, hiszen lágyan nyaldosta a kikandikáló bőröm, míg vörösesbarna hajam szinte tépte. A holdfény puha takaróként vetült elernyedt végtagjaimra.

Fellestem az égre, majd nagy levegőt vettem. A telihold fényes karimáját figyelve törődtem bele a sorsomba. Ekkor már tudtam, még a természetet sem érdekli a nyomorom, és ez teljesen rendben van így.

Javítva: 2024.03.12.