A következő napok nagyjából ugyanúgy teltek: amikor a szüleim és Claire leléptek reggel, Brandon átjött, együtt töltöttük az időt, ő főzött, én közben nevettem rajta, végül rendeltünk valami kaját, délután pedig még azelőtt elhúzott, hogy a húgom hazaért, így lefekvésig csak üzengettünk egymásnak. Rendszerint még felhívott jó éjszakát kívánni, amik persze újból éjszakába nyúló beszélgetésekbe fulladtak. Annyira furcsa volt, mert két éve tulajdonképpen minden szabad percemet Brandon-nal töltöm, mégis annyi újdonságról tudtunk beszélgetni, hogy sosem vált unalmassá a társasága. Közben Maggie is felhívott, és miután húsz percen keresztül szabadkozott, amiért nem keresett korábban, húsz percig faggatott arról, miért nem szóltam neki a sérülésemről, és miért Celine-től kellett megtudnia. Végül újabb húsz percen keresztül győzködtem róla, hogy nem kell lemondania a következő versenyét, nyugodtan utazzon el a helyszínre (azt hiszem, Tunéziába), nem szükséges eljönnie hozzánk, mert már gyógyulóban vagyok. Ez persze nem volt hazugság, már tényleg gyógyult a bokám, egyre kevésbé volt kínkeserves egy-egy megmozdulás, a csontom valóban jobban volt. Az izomról, a műtétről, na meg annak az áráról azonban nem szóltam senkinek. Sem Brandon-nak, sem a barátaimnak, sem a szüleimnek. Brandon, Josh, Maggie és Celine megpróbálnák előteremteni a pénzt, amit nem fogadhatnék el, a szüleimnek pedig őrült bűntudata támadna, amit nem vagyok hajlandó kockáztatni. Bőven elég nekik, hogy itthon kell tartaniuk, és hogy Rosie megélhetését is alig tudják kigazdálkodni. Nem fogom egyik testvéremtől sem elvenni a lehetőséget, magamat meg majd összeszedem valahogy. Tudtam, hogy előbb-utóbb bele kell gondolnom a ténybe, hogy többé nem táncolhatok, de Brandon mellett ücsörögve a kanapén, béna filmeket nézve és elégetett popcorn-t zabálva valahogy nem tűnt olyan közelinek ez a dolog.
És hogy mi tűnt még nagyon-nagyon távolinak? Jessie Graham.
Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva. Vagy nem volt térerő nála. Írtam neki üzenetet, e-mailt, SMS-t, de mindegyikről azt a visszajelzést kaptam, hogy a felhasználó nem elérhető. Ez egyre inkább aggasztott, olyannyira, hogy amikor péntek délután Brandon hazament, Claire pedig bedurrogott a szobájába (a kémiatanár felbosszantotta), tárcsáztam Josh-t.
– Halihó, Csillagom, azt hittem, már Brandon eltiltott attól, hogy felhívj – szólt bele köszönés nélkül Josh.
– Miért tiltott volna el?
– Ja, nem tudom – válaszolta gyorsan. – Csak régen hívtál.
– Hát pedig mit érek én az egyetlen, a legjobb, a legcsodálatosabb, az utánozhatatlan Josh Bart nélkül? – vetettem be a csábos hangsúlyomat. Josh nagy sóhajtása volt a reakció.
– Mit akarsz?
– Lenne egy fontos dolog Londonban, amit valójában nekem kéne megtennem, de nem utazhatok emiatt háromszáz kilométert begipszelt bokával... – folytattam.
– Mi lenne az? – türelmetlenkedett Josh.
– Jessie – mondtam ki.
– Jessie? – Josh úgy kérdezett vissza, mintha fogalma sem lenne róla, kiről beszélek.
– Hetek óta nem beszéltünk, és nem tudom elérni. Van egy pótkulcs a lakása melletti villanyszekrényben. Bemennél hozzá, és megnéznéd, hogy nem hagyott-e valami nyomot arról, hogy Brazília melyik részére ment? Vagy legalább hogy mikor jön vissza – hadartam.
– Hogy mi? – értetlenkedett Josh.
– Nem tudom, valami repülőjegy, vagy kinyitott magazin a dohányzóasztalon... – dörzsöltem a homlokomat.
– Mil, ez nem valami fura külföldi film, az ugye megvan?
– Persze – sóhajtottam. – Csak nem tudom, mihez kezdjek...
– Brandon nem adott át neked valamit? – kérdezte hirtelen.
– Valamit?
– Nem is tudom, egy borítékot... – válaszolta.
– De, adott – bólintottam, az éjjeliszekrényemben lapuló borítékra gondolva.
– Figyelj – Josh mély levegőt vett, és a háttérből folyamatosan beszűrődő zaj egyszeriben lehalkult, mintha csak belépett volna valahová. – Mielőtt magánnyomozókat fogadsz és törött bokával a brazil őserdőbe repülsz a kisherceg után kutatni, nyisd ki azt a borítékot – egyre kényelmetlenebbé vált a kanapé.
– Mi van benne? – kérdeztem remegő hangon.
– Mennem kell – felelte. – Csak olvasd el – mondta, és már bontotta is a vonalat. Önkénytelenül is a faliórára pillantottam, a szívembe pedig még nagyobb fájdalom nyilallt. Josh biztosan megérkezett az Operaházba, az esti Hamupipőke-előadásra. Most kellene nekem is odaérnem, és elkezdeni bemelegíteni. Holnap lesz a Dzsungel Könyve-premier. Holnap ebben az időpontban szintén az Operaházban lenne a helyem. Ledobtam a telefont, és Claire nevét kiáltottam. A húgom nem sokkal később még mindig füstölögve csörtetett ki a nappaliba.
– Segítenél felmenni? Kérlek – nyúltam a mankóim után. Claire morogva bólintott, aztán odalépett hozzám, és megtámasztotta a könyökömet, amíg felálltam, és a mankókba kapaszkodtam. Felsegített a lépcsőn, ami tíz hosszú percbe tellett (de még így is javítottam a legutóbbi csúcson, a tizenhárom percen), aztán egészen az ágyamig kísért. – Köszi! – kiáltottam utána, de ő addigra már becsapta az ajtómat. Reszkető kézzel kihúztam a fiókomat, és kivettem belőle a gyűrött borítékot.

Balerina!
Még csak most mentél el, de basszus, állatira hiányzol! Sosem éreztem még ilyet. Éppen ezért gyűlölöm magam, amiért meg kell írnom ezt a levelet. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy megtegyem, de életemben először helyesen kell cselekednem.
Lehet, hogy már sejted, de akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba: nem Brazíliában vagyok. Tudnod kell, hogy nem vagyok bűnöző. Soha nem bántottam senkit. Mégis úgy alakult, hogy a következő öt évet a börtönben fogom tölteni. Nem mennék bele a részletekbe, a lényeg csak annyi, hogy az apám hozott néhány felelőtlen döntést, én pedig félig-meddig akaratomon kívül belekeveredtem. London, sőt, az egész sziget legjobb ügyvédjei dolgoztak az ügyünkön hónapok óta. Azért nem szóltam erről korábban, mert a legnagyobb titokban kellett tartanunk az apám politikai karrierje miatt. Az ügyvédek végül azt főzték ki, hogy ha apám helyett elviszem a balhét, ő szabad marad, és nem sérül a hírneve sem, nekem meg úgyis mindegy. Tudnod kell, hogy az alkuba még azelőtt egyeztem bele, hogy komolyra fordult a dolog kettőnk között. Köszönöm, hogy emlékezetessé tetted az utolsó szabad hónapjaimat. Kérlek, ne várj rám és ne keress engem. Szörnyű ebbe még csak belegondolni is, de nem szeretném, hogy öt éven át a naptárt nézegesd, arra várva, hogy mikor csöngetek be az ajtódon. Éld az életedet, ismerkedj meg új emberekkel, táncolj, láss világot! És találd meg azt a szerencsés fickót, aki teljesen őszinte veled.
Kívánom, hogy olyan boldog legyél, Milli, amennyire megérdemled. És te a világot érdemled.
Szeretettel,
Jessie

– Milli? – anya hangja kívülről szűrődött be a szobámba. Legszívesebben összegömbölyödve sírnék, és ehhez piszkosul közel is álltam, de végül két dolog is megakadályozott. Az első, hogy nem tudtam feltenni a lábamat az ágyamra. A második pedig, hogy úgy húsz perc elteltével kiapadtak a könnycsatornáim. Csak ültem, ölemben a mindent megváltoztató levéllel, amit annyiszor olvastam el, hogy betéve tudtam minden egyes szavát, de nem tudtam sírni. Sőt, mielőtt anya bekopogott, már a hisztérikus nevetés fázisában voltam. Vicc. Az egész életem egy kibaszott vicc. – Claire mondta, hogy sírást hallott, jól vagy? – dugta be a fejét anya az ajtón. Rögtön látta, hogy semmi sincs rendben, ezért belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és aggódó arccal sietett oda hozzám. – Ez micsoda? – pillantott a gyűrött papírlapra. Odaadtam neki a levelet, amit végigolvasott, és ahogy minél előrébb haladt a sorokban, annál tágabbra nyíltak a szemei.
– Ne is mondj semmit – nevettem el magam keserűen. Anya összehajtotta a levelet, az éjjeliszekrényemre tette, aztán magához húzott. Nem szólt egy szót sem, csak ölelt és a hajamat simogatta. Sosem volt különösebben szoros kapcsolatom az anyámmal. Nem voltunk legjobb barátnős bizalmasok, nem őt avattam be először a szerelmi életembe. Fontos volt nekem és nagyon szerettem, de mindig is osztoznom kellett rajta a tesóimmal, akik valahogy közelebb álltak hozzá. A távolság köztünk pedig csak fokozódott, amikor Londonba mentem. Azt hittem, ez természetes. Hogy nem hiányzik őrülten, hogy a leválás nem kínkeserves. A sérülésem óta eltelt hetekben persze világossá vált, hogy bármit megtenne értem, és mindig mindenben számíthatok rá, de nem kezdhettünk mindent elölről. És most, amikor az életem a szó szoros értelmében összeomlott, ő volt mellettem. Mélyen beszívtam az illatát, és rájöttem, hogy mellettem állhatnak a világ legjobb barátai, de az anyukám mégiscsak az anyukám. És habár kezdtek a kitisztultnak hitt fejem felett összecsapni a hullámok, tudtam, hogy nem fogok elsüllyedni, mert anya a felszínen tart majd.
– Nem táncolhatok többé – mondtam ki hirtelen. Anya eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – A csont elmozdult, és bár helyretették, megnyomott egy izmot, ami megsérült. Ha baromi nagy szerencsém van, nem fogok bicegni. De balettról szó sem lehet – magyaráztam. Fura, de még mindig nem sírtam.
– Ó, drágám – anya helyettem is könnyezni kezdett, miközben az arcomat simogatta. – Miért nem mondtad korábban?
– Úgysem lehet mit tenni – vontam vállat. Anya zokogni kezdett.
– Kérünk másik szakvéleményt, elmegyünk Londonba.... – hadarta kétségbeesetten.
– Anya – szóltam rá halkan.
– Megkeressük a Társulat specialistáját, gerincsérüléseket tett helyre, olvastam a neten... – anya felpattant, és fel-alá járkált a szobámban.
– Anya – ismételtem, megint eredménytelenül.
– Emlékszel arra a szólistára a Diótörőből? – anya elővette a telefonját, és kapkodva nyomogatta. – Volt egy autóbalesete, és kis híján tolószékbe került, de az az orvos megműtötte, és azóta újra táncol...
– Anya! – kiáltottam. – Nincs értelme – ráztam a fejem. – Felesleges ennyi pénzt kidobni az ablakon. Bízom doktor Gerett diagnózisában.
– Mégis hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? – fogta a fejét anya. – Annyit dolgoztál!
– Lányok? – nyitott be apa a szobámba, kopogás nélkül. Grimaszba torzult az arca, ahogy meglátta anyát. – Mi történik? – kapkodta a fejét köztünk.
– A lányod – mutatott rám anya indulatosan. – egy bűnözővel szűrte össze a levet – mondta. Apa értetlenül pislogva fordult felém.
– Jessie... – kezdtem, de mielőtt folytathattam volna, rájöttem, hogy Jessie nem érdemli meg, hogy rosszat mondjak róla. A franc egye meg, átvállalta az apja büntetését, hogy ne essen csorba a karrierjén! Ilyet nem tesz egy velejéig romlott ember. – Ő nem egy bűnöző.
– Mi a fenéről beszéltek? – kérdezte apa lassan.
– Jessie börtönben van – közölte anya, maga előtt összefont karokkal.
– Jessie börtönben van? – fékezett le az ajtóm előtt Claire.
– Remek – motyogtam, miközben a húgom csatlakozott a családi diskurzushoz.
– Mit keres ő a börtönben? – ráncolta a homlokát apa.
– Hát nem jó magaviseletért vitték be – morgolódott tovább anya.
– Nem tudom, mit csinált – ismertem be. – A részletekbe nem avatott be.
– És ez még nem minden – köszörülte meg a torkát anya. Claire és apa értetlenül fordultak felé. – Doktor Gerett szerint Milli nem táncolhat többé – csend telepedett a szobámra. Azt hiszem, még sosem voltak itt egyszerre ennyien, a némaság mégis nyomasztó volt.
– Mi? – tátotta el a száját Claire. – Brandon tudja?
– Kit érdekel Brandon? – csattant fel apa. – Megyünk, és kérünk egy másik szakvéleményt. Foglalhatnánk időpontot ahhoz a londoni specialistához... – ugyanazt szajkózta, amit anya.
– Felesleges – szóltam közbe. – Nincs mit tenni.
– És te ebbe így belenyugszol? – túrt a hajába apa.
– Mi értelme lenne forszírozni? – tártam szét a karjaimat. Eszemben sem volt beavatni őket a műtét lehetőségébe. Az csak rontana a helyzeten.
– Mit kell forszírozni? – hallottuk meg Brandon hangját a folyosóról. – Helló! – intett mosolyogva mindenkinek. Apa vékony vonallá préselte az ajkait, anya a plafonra szegezte a tekintetét, Claire pedig dühösen kivágtatott a szobámból, félrelökve Brandon-t. Apa és anya két mély lélegzet után kisétáltak a szobámból, Brandon pedig a homlokát ráncolva nézett rám. – Lemaradtam valamiről? – kérdezte. Sejtettem, hogy nem nézett bele a levélbe, amit leszállított nekem, de igazán figyelmeztethetett volna. Felemeltem a papírlapot, amit egyből felismert. – Ó – húzta el a száját.
– Tudtál róla? – kérdeztem, a levelet az éjjeliszekrény-fiókba csúsztatva. Brandon zavartan zsebre dugta a kezét, és nekidőlt az íróasztalomnak.
– Nem tudom, mi van a levélben – mondta gyorsan. – De amikor átjött, hogy odaadja, említette, hogy nem Brazíliába készül – bólintott.
– Miért nem szóltál rögtön? – vontam kérdőre. Brandon kifújt egy nagy adag levegőt.
– Mert ez a ti dolgotok. Nem én akartam elmondani.
– Ja, persze, te szeretsz kimaradni a drámáimból – emlékeztettem magamat. Brandon nem reagált. Tudtam, hogy fájni fog neki, amit mondok, de ha már a családomat beavattam, nem titkolózhattam tovább előtte sem. – Többé nem táncolhatok – legalább öt perc eltelt, mire Brandon legközelebb pislogott.
– Tessék?
– Ezt mondta hétfőn az orvos. Megsérült egy izmom. Lőttek a balettnek – keserűen felnevettem. Brandon egy darabig kifejezéstelen arccal meredt rám, aztán a következő pillanatban olyasmi történt, amire a legmerészebb álmaimban sem számítottam volna. Brandon odalépett az ágyamhoz, lehajolt hozzám, megragadta a tarkómat, és határozottan szájon csókolt. Brandon White megcsókolt! Kezdem úgy érezni, valaki tényleg egy otromba poénnak hiszi az életemet.

Brandon

– Hagyd már abba, ez rohadtul nem vicces! – kiáltottam bele a telefonba. Josh olyan leplezetlenül kiröhögött, hogy az már kínos volt.
– Megcsókoltad, mire közölte, hogy inkább menj haza. Azok után, hogy megkért, feküdj le vele, te összejöttél a húgával, elvetted a szüzességét, és soha, amióta csak feláll a farkad, egyetlen lány sem mondott neked nemet. Bocs, de ilyen tényleg nincs – vihogott tovább.
– Hallod, neked így kimaradt az a rész, hogy Milli többé nem táncolhat? – az ágyamon fekve próbáltam napirendre térni afelett, ami az elmúlt egy órában történt. Azért mentem át Milli-hez, mert az egyik régi, itthoni haverom elhívott bulizni, és mivel egy szolid, otthoni összejövetelről volt szó, magammal akartam vinni Milli-t, hogy kicsit kiszakítsam a négy fal közül. Az sem érdekelt, hogy összefuthatok a családjával, akik nem szívelnek különösebben. Aztán, amikor közölte, hogy többé nem táncolhat, valami gát átszakadt bennem, mert nem tudtam tovább megálljt parancsolni magamnak. Megcsókoltam, és ő egy pillanat erejéig vissza is csókolt, de végül elhúzódott, és megkért, hogy hagyjam őt magára. Nyilván azt hiszi, hogy ez valami buta fellángolás volt a részemről, egy érzelmi kitörés a rossz hírre, mert ahhoz nem voltam elég bátor, hogy bevalljam neki, hogy szeretem. Hihetetlen, mert Sebastian és Jessie esetében is azt utáltam, hogy ködösítettek. Sokáig nem közölték Milli-vel, hogy mit akarnak, erre én pont ugyanebben a hajóban evezek. Claire-nek simán megmondtam, hogy szeretem. Milli előtt miért nem tudok erről nyíltan beszélni?
– Ja, igen, basszus, az szívás – ismerte be Josh. – Hogy érzi magát?
– Nem tudom, tesó, mert mielőtt kifejthette volna, lesmároltam – forgattam a szemem.
– Oké, akkor felhívom – mondta.
– Várj! – szóltam utána, mielőtt bonthatta volna a hívást. – Mihez kezdjek most? – tettem fel a költői kérdést, talán inkább magamnak, mint neki.
– Nem tudok mást javasolni, mint eddig. Mondj el neki mindent – felelte Josh türelmetlenül.
– Sosem járna velem. A húga exe vagyok – csóváltam a fejemet.
– Igen, ez valószínű – helyeselt. – De legalább nem kínoznád magad azzal, hogy „Mi lett volna, ha...?".
– Talán igazad van – grimaszoltam.
– Mindig igazam van.
– Tényleg, ha ennyire jó tanácsokat osztogatsz szerelmi ügyekben, hogyhogy nem tudsz dűlőre jutni Celine-nel? – jutott eszembe.
– Mert Celine Parks egy önző, hisztis picsa – mondta egyszerűen. – Megyek, megkérdezem Milli-t, hogy mennyire vágta taccsra lelkileg, hogy megcsókolta a lakótársa.
– Egy angyal vagy – forgattam a szemem.
– Sokan mondták már. Na, csá! – és letette a telefont. Eredetileg tanácsért hívtam fel Josh-t, de számíthattam volna rá, hogy sok mindent fog a fejemhez vágni, használható tanácsot azonban még véletlenül sem. A buli, ahová el akartam hívni Milli-t, fél órája tart. Mialatt Josh-sal telefonáltam, írt egy régi haverom, hogy egész jó a hangulat, és jó lenne végre találkozni, ezért erőt vettem magamon, és elvonszoltam magam a pár utcával arrébb zajló házibuliba. A legtöbb régi barátom tiszteletét tette, ezért az első negyven percem arra ment el, hogy kezeket ráztam, vállakat veregettem és ölelkeztem. Igyekeztem képbe kerülni a többiekkel, hogy kivel mi is a helyzet, mert Londonnak van egy elég idegesítő tulajdonsága: úgy beszippant, hogy észre sem veszed, hogy elfeledkeztél a régi életedről. Nem volt könnyű hazajönni, pláne úgy, hogy tudtam, hetekig kényszerpihenőn leszek, így azon kívül, hogy felélem a társulatban keresett kevés pénzemet, semmi értelme nincs a fővárosban maradni. Azt reméltem, hogy Milli-vel gyerekjáték lesz kivárni ezeket a heteket, de rá kellett jönnöm, hogy egy testvérpárba belezúgni életem legszarabb döntése volt.
– Csá, haver – veregett hátba Harry, a házigazda. Két üveg sört tartott a kezében, az egyikbe belekortyolt, a másikat odaadta nekem. – Nem jó a buli, vagy miért vágsz ilyen savanyú képet?
– Minden oké – egy biccentéssel megköszöntem neki a sört, és én is beleittam.
– Aha, Franceska és a fura barátnői azt pletykálják, hogy szakítottatok Claire-rel – bele a közepébe, tipikus Harry.
– Ja, aha – piszkálgattam a sörösüveg címkéjét. – Nem nagyon működött.
– Sajnálom, tesó – csapott rá újra a hátamra. – Ha esetleg taccsra vágnád magad, itt csinálhatod nyugodtan – biztosított róla, majd csatlakozott pár focistához, akik hangosan beszéltek valami meccsről. Igazából nem volt rossz ötlet ájulásig piálni, a helyzetet nem befolyásolná, ha lenyomnék egy üveg vodkát, ez azonban nagyon nem az én műfajom volt. A legutóbb, amikor lerészegedtem, rátörtem Milli-re és Jessie-re, és kizártam Milli-t a saját otthonából, napokra, úgyhogy kétlem, hogy ennek ezúttal pozitívabb kimenetele lenne.
Úgy döntöttem, inkább teszek egy kört, hátha találkozok valakivel, akivel az üdvözlő-köröm során nem sikerült beszélgetnem. A nappaliban, ahonnan a zene szólt, négy társaság dumált kis csoportokban, mindenki kezében valamilyen innivaló volt. A konyha kész katasztrófa volt, mindenhol kiborult chipseszacskók és sósmogyorók hevertek, a kiürült piásüvegekről nem is beszélve. Itt főleg lányok tobzódtak, akik közül néhány megpróbált szóba elegyedni velem, de a legkevésbé sem érdekelt egyikük sem, így gyorsan rövidre zártam a csábítási kísérleteiket. A konyhából a kertbe vezetett az utam, ahol már jóval többen voltak. Az idő tiszta volt, de hűvös, ezért sokakon dzseki vagy vastag pulcsi volt, pár lány plédekbe beburkolózva vacogott. Arra számítottam, hogy itt megtalálom a barátaimat, akikhez csatlakozhatok, de épp amikor kiszúrtam őket a kerítés tövénél, a tekintetem automatikusan továbbsiklott. Bár ne így lett volna! A kerti asztalok körül ugyanis megláttam őt. Claire Larson a barátnői gyűrűjében ácsorgott, maga előtt összefont karokkal, és iszonyú dühös pillantással, amit természetesen kizárólag nekem tartogatott. Legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elrohanjak, de Claire gyorsabb volt, megindult felém, és olyan határozottan ragadta meg a csuklómat, hogy konkrétan belesajdult a kezem. Ezt persze eszem ágában sem volt beismerni, így is sokszor kaptam meg, hogy egy puhány balettos fiú vagyok. Részben ezért kezdtem edzeni, részben meg nyilván azért, hogy még jobb táncos lehessek. Claire berángatott a házba, egészen az emeleti fürdőszobáig nem eresztett el, hiába kértem tőle, és bizonygattam, hogy magamtól is képes vagyok járni. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó (valójában erősen berúgta azt), a nyakamba zúdított mindent, amit a szakításunk óta kénytelen volt magában tartani:
– Amikor azt hiszem, hogy te vagy a világ legnagyobb idiótája, a legszerencsétlenebb, legnyomorultabb, legbunkóbb, leg... undorítóbb emberi lény a földön, képes vagy rátenni egy lapáttal, és rácáfolni. Mindig van egy szinttel feljebb, és tökre köszi, hogy erre fáradhatatlanul felhívod a figyelmemet! – vicces, Claire dühtől izzó szeme épp olyan, mint Milli-é. – Ne bámulj rám így, húgyagyú faszkalap! – rivallt rám.
– Oké – sóhajtottam. – Ezúttal mit követtem el? – dőltem neki a hideg csempének. Claire közelebb lépett hozzám, és a mutatóujját fenyegetően feltartva folytatta a kiselőadást.
– Van fogalmad róla, min megy keresztül a nővérem? Minden egyes problémája tőled származik.
– Nem rémlik, hogy bármi közöm lenne ahhoz, hogy a pasija börtönbe került – emlékeztettem erre az aprócska részletre. Claire úgy engedte el mindezt a füle mellett, mintha ez tényleg olyan jelentéktelen lenne.
– Nem táncolhat többé, mert te elejtetted őt – jó, ez övön aluli volt. Így is elég durva lelkiismeret-furdalásom volt, és az, hogy Milli sérülése maradandó, egy atomrobbanással is felér. – És most totálisan össze van zavarodva, mert annyira pici, icike-picike eszed van, hogy fogod magad, és... – Claire elfordult tőlem, és úgy ejtette ki a következő szavakat, mintha égetné a nyelvét. – megcsókoltad őt – nyeltem egyet, mert tudtam, hogy ez kényes téma.
– Nem hiszem, hogy ezt nekünk meg kéne vitatni.
– Eddig azt hitted, hogy engem szeretsz, aztán kiderült, hogy nem, úgyhogy megegyezhetünk abban, hogy a hiszékenységeddel van némi probléma – öltött magára egy angyali mosolyt.
– Nem akarok veszekedni, Claire – sóhajtottam gondterhelten.
– Akkor mit akarsz? Összejönni a nővéremmel? – ráncolta a homlokát. A némaságom elég válasz volt számára. Hangos, gúnyos kacagásban tört ki. – Milli talán érzelmileg instabil, de soha nem menne bele egy kapcsolatba veled. Soha – nézett mélyen a szemembe. Fájt, amit mondott, és talán azért, mert tudtam, hogy igaza van, rákontráztam.
– Azt hiszed, mindent elmond neked? Amint visszajön Londonba, újra lakótársak leszünk. Ne hidd, hogy háromszáz kilométerre tőled nem azt fogjuk csinálni, ami nekünk jólesik.
– Ez mind reális is lehetne – vágta csípőre a kezét. – Kivéve, hogy Milli nyilván nem lesz többé a társulat tagja, így a társulat által szerzett lakásban sem lakhat tovább. És én a helyedben abban sem lennék biztos, hogy egyáltalán visszamegy Londonba. Eddig két dolog kötötte oda. A balett – nyitotta ki a hüvelykujját. – És a szerelme – következett a mutatóujja. – Most pedig... Se balett, se szerelem – tárta szét a karjait.
– Azért rángattál fel ide, hogy ezt elmondd nekem? – kérdeztem, némi nyugalmat magamra erőltetve.
– Nem – rázta a fejét. – Azért, hogy megkérjelek, hogy tartsd távol magad tőle.
– Ezt talán neki kéne kérnie.
– Ha tényleg szereted őt, akkor nem kínzod tovább. Elég szenvedés neki megküzdenie azzal, hogy nem táncolhat többé. Nincs szüksége arra is, hogy előállj a hülye érzelmeiddel.
– Jól ismerem őt, Claire – mondtam lassan. – És tudom, hogy szüksége van rám. Jó, hogy te meg a szüleitek mellette álltok, de ti nem tudjátok átsegíteni ezen, mert fogalmatok sincs a balettről. Mellette kell lennem – győzködtem, félig-meddig őt, félig-meddig magamat. Claire beharapta az alsó ajkát.
– Eleget bántottál már engem, Brandon – válaszolta, lesütött szemmel. – Kérlek, őt hagyd békén – mielőtt reagálhattam volna, Claire kisétált a mosdóból, magamra hagyva. Pont ilyen egyedül éreztem magam egyébként is.

Milli

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Az eddig kényelmesnek tűnő ágyam hirtelen egy deszkára emlékeztetett, legalábbis erre fogtam az inszomniámat. Szerettem volna üvölteni, széttépni valamit, jól megrugdosni Brandon-t... De ehelyett csak az egész éjjelen át tartó kínlódás jutott.
Haragudtam Jessie-re. Haragudtam Brandon-ra, és haragudtam magamra is. Soha nem éreztem magam ennyire zavartnak, még akkor sem, amikor a Sebastian-téma volt a porondon. Sejtettem, hogy Brandon csak azért csókolt meg, mert neki is hirtelen túl sok volt minden, és valami fura, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag így reagált, de arra igazán nem számítottam, hogy a testem – az a buta, áruló testem – ennyire komolyan veszi majd őt. Szinte rögtön megszakítottam a csókunkat, és gyorsan elküldtem őt a közelemből, de azóta rendre azon kapom magam, hogy félóránként ellenőrzöm minden profilját a neten, visszapörgetem a beszélgetéseinket, és a közös képeinket nézegetem. És nem, nem arra vagyok kíváncsi, hogy jól áll-e a hajam, vagy hogy szépen mosolygok-e. Őt nézem. Tudom, eddig is nagyon jól tudtam, hogy Brandon sokkal több egy csinos pofinál, de basszus, hogy egy pofi ennyire csinos legyen! Néha – na jó, az esetek kilencvenkilenc százalékában – rohadtul nem értem magamat, és az én bolondos szerencsémet. Miért kell mindig egy olyan srácnak bekopogtatnia a bereteszelt ajtómon, akinek épeszű nő nem képes ellenállni? Oké, az épeszűt inkább a vakra cserélném. Mert ha az összes fiút számba vesszük, akihez valaha közöm volt, – Benett, Sebastian, Jessie... És Brandon – világos, hogy külsőre verhetetlenek. Ha ők négyen elindulnának egy szépségversenyen, holtversenyben szereznék meg az első helyet. De hogy a továbbiakról is szó essen, mindegyikükben volt valami, ami miatt nem működött a kapcsolatunk. Benett-tel az választott el minket, hogy túl gyerekes voltam, ő pedig sokkal többre vágyott. Sebastian-t a karrierje érdekelte, és valljuk be, nagyon álszent lenne tőlem, ha éppen én hibáztatnám ezért. Jessie-t és engem egy egészen irreális tény választott el. A börtön. Brandon pedig, akármennyire kedvelem, akármilyen közel állunk egymáshoz, és akármilyen szívdöglesztő látványt nyújt, a húgom exe. Soha nem kerülhetnék vele romantikus kapcsolatba. Claire is megölne, Rosie is, és a lelkiismeretem is. Fura, hogy ennyire előre gondolkozok, miközben csak egy kósza, kétségbeesett csók volt mindez Brandon részéről. Nem gondolhatta komolyan, hiszen ő is tudja, hogy semmi nem lehet köztünk a barátságon kívül. Már-már testvérként tekintünk egymásra, és Celine is megmondta: akkor sem alakulhatna ki köztünk több, ha mi lennénk a két utolsó ember a Földön.
– Jó reggelt – kukucskált be a szobámba anya, hét óra körül. Akkor már három órája egyfolytában agyaltam. – Vendéged van, Milli – lépett be a küszöbön. A rohadt életbe, Brandon idejött? Zavartan kezdtem fészkelődni az ágyamon, és épp valami jó kifogás után kutattam, amikor a lépcső felől dübörgést hallottam. A francba... Anya sokatmondó mosollyal félreállt az útból.
– Meglepetés! – kiáltották, egyszerre hárman. Azonnal könnyezni kezdtem, és a szám elé kaptam a kezem, mert örömömben majdnem felsikoltottam, ez pedig talán nem a legjobb ötlet reggel hétkor. Ott álltak a szobámban mindannyian: Maggie, Celine és Josh. Levakarhatatlan vigyor ült ki az arcukra, miközben anya gyorsan megszólalt:
– Mi nemsoká indulunk, érezzétek jól magatokat! – majd kihátrált a szobámból, és becsukta maga után az ajtót. A három legjobb barátom szó szerint ráugrott az ágyamra, és olyan szoros csoportölelésbe fonódtunk össze, amilyenbe talán még soha. Utat engedtem a könnyeimnek, teljesen eláztatva Maggie pólóját.
– Mit kerestek itt? – kérdeztem szipogva, amint eltávolodtunk egymástól. Maggie is könnyezett, és szerintem Celine is meghatódott, de ő nem az a fajta, aki ezt kimutatja. Vagy beismeri.
– Ültünk volna a seggünkön, miközben tudjuk, hogy megsérültél? – fonta össze maga előtt a karjait Celine.
– Így is túl sokat vártunk ezzel – bólintott Maggie.
– Úgy értem – ráztam a fejemet. – neked nem Tunéziában kéne lenned? – pillantottam Maggie-re. – Nektek meg előadásotok van este, ma lesz a Hamupipőke! – meredtem rájuk. Josh sejtelmes mosollyal vállat vont.
– Erre vannak a beugrók.
– Mi van? Ti a beugróknak adtátok a szerepeteket, azért, hogy meglátogassatok? Mi van az elhivatottsággal? – kapkodtam a fejem Josh és Celine között.
– Szerepünk lehet még akármennyi, de Milena Larson csak egy van – bökött bele a combomba Josh.
– Még szerencse! – horkantott fel Celine. – Ezzel az eggyel is alig bírunk – kiöltöttem a nyelvemet Celine-re, szörnyen felnőttesen reagálva a beszólására, majd Maggie felé fordultam.
– És te?
– Mégis milyen sportoló lennék, ha nem adnék lehetőséget a következő generációnak a versenyzésre? – mosolyodott el.
– Átadtad a helyedet valaki másnak? – döbbentem le. Maggie nagyon keményen dolgozik, tényleg képes volt lemondani egy versenyről, csak azért, hogy idejöjjön?
– Együtt edzettem egy lánnyal már hónapok óta. Ügyes volt, és a tunéziai verseny nem meghívásos volt, hanem kvótás, minden csapatból bizonyos számú versenyző mehetett. Ő nem volt benne a keretben, de nekem semmi kedvem nem volt Afrikában parádézni úgy, hogy közben tudom, alig van időm a legjobb barátnőmre, aki ráadásul törött bokával fekszik otthon – vont vállat. Annyira örültem, hogy újra látom őket, hogy ismét, ezúttal egyesével, jól magamhoz szorítottam őket. Maggie és Josh lelkesen viszonozták az ölelést, Celine azonban, szokásához híven, csak megveregette a vállamat (de legalább hagyta, hogy én rajta csüngjek pár másodpercig).
– Annyira hiányoztatok! – néztem rájuk, könnyektől csillogó szemekkel. Maggie megszorította a kezemet, Celine elégedett vigyorral az arcán fonta össze a karjait maga előtt, Josh pedig nekitámasztotta a hátát az ágytámlámnak, és érdeklődve fürkészett.
– Na, akkor most már mesélj! Mit mondott pontosan a doki? – kérdezte. Tegnap már telefonáltunk, így a diagnózist javarészt ismeri, de Celine és Maggie nem tud semmit, kivéve persze, ha Josh beavatta őket.
– Inkább arról beszéljünk, hogy meddig maradtok! – sóhajtottam reménykedve.
– Nem azért mondtuk le a mai előadást, hogy holnap reggel hazamenjünk – meredt rám Celine. – Már megbeszéltük a szüleiddel, egész héten maradhatunk.
– Itt lesztek egy teljes hétig? – csillant fel a szemem. Mindhárman bólintottak. – De te nem fogsz nagyon kiesni a gyakorlatból? – fordultam egyből Maggie felé. – És ti? – pillantottam Josh és Celine felé.
– Nyugi, majd eljárok reggelente futni – legyintett Maggie.
– Majd táncolunk a kertetekben – kacsintott rám Josh.
– Ne tereld el a témát! – rázta meg a mutatóujját Celine az orrom előtt. – Mit mondott a doki? – lesütöttem a szememet, mert tudtam, hogy nem kerülhetem el a vallomást ezzel kapcsolatban, mégis kellemetlenül érintett, hogy beszélnem kell róla velük.
– A bokám helyrejön, de a töréskor a csont megnyomott valamilyen izmot – motyogtam, magam elé bámulva. – Az nem fog rendbe jönni csak úgy. Ha szerencsém van, nem fogok sántítani életem végéig. De a balett... – mély levegőt vettem, és kimondtam: – Az szóba sem jöhet – arra számítottam, hogy a barátaim ledöbbennek, lesújtottak lesznek, legalább egy rövid ideig. Aztán lendületbe jönnek, és addig győzködnek valamilyen alternatív megoldásról, amíg bele nem egyezek. Ehelyett azonban együttérzőn megszorították a kezemet, és mélyen a szemembe nézve azt üzenték: minden rendben lesz, együtt mindent átvészelünk. Nem egyedül kell megbirkóznod ezzel, Milli. És ez sokkal többet jelentett bármilyen biztató megoldásnál. Mert ezúttal nem arra volt szükségem, hogy valaki megoldja helyettem a problémáimat. Életemben először csak egy kis empátia kellett ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Mindez pedig olyan jól átjött tőlük, hogy elrúgott focilabdaként gurultak ki belőlem a szavak: – Tegnap történt valami.
– Ezen kívül? – ráncolta a homlokát Celine.
– Ez nem is tegnap volt – szúrta közbe Maggie.
– Megcsókolt valaki – tördeltem az ujjaimat.
– Jessie meglátogatott? – kérdezte Maggie, csodálkozó szemekkel. Josh figyelmeztetőleg megköszörülte a torkát, de a lányok ezt nem vették észre.
– Nem – feleltem.
– Ezen a szent ablakon fogok kiugrani, ha a Kevésbé Idegesítő Reynolds beállított ide – bökött Celine a szobaablakom irányába.
– Sebastian Bécsben van – közölte Maggie, kissé sértetten.
– És különben sem tudja, mi történt Milli-vel – tette hozzá Josh. Maggie erre behúzta a nyakát, és beharapta az ajkát. – Meghan! – csapott a homlokára Josh.
– Eljárt a szád? – fordult Maggie felé Celine felspannolva.
– Nem tudtam, hogy titok! – kapta felém a fejét Maggie kétségbeesetten. – Mindig megkérdezi, hogy jól vagy-e, hazudnom kellett volna a bátyámnak? – Maggie kiskutya-szemeinek sosem tudtam ellenállni, és bár nem volt szívügyem, hogy Sebastian tudomást szerezzen a sérülésemről, eszem ágában sem volt emiatt haragudni a barátnőmre, pláne, hogy most végre újra együtt vagyunk, olyan sok kihagyott hét után.
– Dehogy – fogtam meg Maggie kezét. – Nem baj, hogy elmondtad neki. Tényleg! – biztosítottam.
– Na jó – szólt közbe Celine. – Azt már tudjuk, hogy nem Sebastian csókolt meg tegnap. Azt is tudjuk, hála a minden lében kanál utánfutónknak – vetett egy gyors oldalpillantást Celine Josh felé. –, hogy Jessie nem a Copacabana homokos részén sütteti a hasát. Mégis ki csókolt meg tegnap? – meredt rám értetlenül. Josh lesütött szemmel csóválta a fejét, miközben Celine és Maggie kikerekedett szemekkel várták a válaszomat. Ekkor esett le, hogy Josh tud róla. Neki nem lesz meglepetés az a név, amit mondani készülök. De... Én nem mondtam neki semmit erről. Vagyis, Brandon-tól kell tudnia. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy Brandon-nak jelentett mindez annyit, hogy megossza a legjobb barátjával... Épp levegőt vettem ahhoz, hogy kibökjem Brandon nevét, de egy kopogás félbeszakított.
– Milli? Anyukád engedett be, mondta, hogy jöjjek fel nyugodtan – és Brandon benyitott a szobámba. Az arcára vegytiszta meglepetés ült ki, amikor meglátta a társaságot az ágyamon.
– A legjobbkor, tesó – intett oda neki Josh.
– Megáll az eszem – motyogta Celine, a fejét kapkodva Brandon és köztem. Tehát ő is rájött. Egyedül Maggie nézelődött ártatlanul. – Te megcsókoltad? – Celine felpattant, és dühöngve lépett közelebb Brandon-hoz. – Kezdem azt hinni, hogy nem is káposzta van az agyad helyén, hanem penészes sajt – morgolódott.
– Egy pillanat – ráncolta a homlokát Maggie. – Ti ketten... – mutatott először Brandon-ra, aztán rám. – csókolóztatok? – döbbent le.
– Ti mit kerestek itt? – jutott végre szóhoz Brandon.
– Jöttünk támogatni Milli-t – motyogta Maggie.
– És, csak hogy tiszta legyen, azt nem csak nyelvvel lehet – vetette oda Celine Brandon-nak.
– Szia – köszöntem halkan Brandon-nak végre én is. A tekintetünk összekapcsolódott, és Brandon megeresztett egy halvány mosolyt.
– Beszélhetnék Milli-vel egy percet négyszemközt? – kérdezte Brandon.
– Ha a beszélgetés nálad csókolózást jelent, akkor nem – fonta össze maga előtt a karjait Celine.
– Hé – szólaltam meg. – Én is szeretnék vele beszélni – Celine morogva lökte félre az ajtóból Brandon-t, és látványosan levonult a földszintre. A lépcsőről még hátrakiabált, hogy „gyertek már, lúzerek", mire Maggie és Josh is feltápászkodott, és magunkra hagyott minket Brandon-nal. A fiú becsukta a barátaink után az ajtót, és lassan közelebb lépett hozzám.
– Nem tudtam, hogy vendégeid lesznek – mondta halkan.
– Mert nem jöttél volna ide? – billentettem oldalra a fejemet. Brandon még közelebb jött, míg végül leült mellém az ágyra.
– Egyébként is nehezen vettem rá magam. Nem voltam biztos benne, hogy szívesen látnál – magyarázta.
– Mi tagadás, eléggé összezavartál – bólintottam.
– Sajnálom – mondta, lesütött szemmel. – Hidd el, nem így terveztem.
– Hát, én sem – húztam el a számat. Pár percig némák maradtunk, és bár már rengetegszer állt be köztünk csend, az sosem volt kínos. De most vágni lehetett a feszültséget, ezért kénytelen voltam megszólalni. – Ne aggódj, nem mondom el Claire-nek.
– Claire és én szakítottunk – meredt rám értetlenül. – Azzal csókolózok, akivel akarok.
– Persze, kivéve az exed nővérét – feleltem. – Ez mindenkinek nagyon kínos lenne.
– Gondolod? – vonta fel a szemöldökét.
– Együtt jársz a húgommal, aztán hirtelen megcsókolsz? Ja, elég kínosnak gondolom – ráncoltam a homlokomat. Brandon rágcsálni kezdte az ajkát.
– Igazad van – értett egyet. – Akkor? Barátok? – ajánlotta fel, bujkáló mosollyal.
– Barátok – bólintottam, majd kezet ráztunk. Talán csak bebeszélem magamnak, de esküszöm, úgy éreztem, hogy történt valami, amikor a bőrünk egymáshoz ért, és fogadni mernék rá, hogy egy normális kézfogásnál sokkal hosszabb ideig szorongattuk egymás kezét, amikor végre észbe kaptam, és elhúzódtam tőle. Nem fogdoshatom csak úgy a kezét, hisz ő a húgom exbarátja! Mindegy, mennyire jóképű, mennyire kedves hozzám, és mennyire elképesztően gyönyörű a mosolya. A pasim – a volt pasim – épp most került börtönbe, méghozzá anélkül, hogy ezt személyesen elmondta volna nekem. A bokám tropára ment, többé nem táncolhatok, és a szüleimnek nincs pénze többé támogatni engem a londoni életemben. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy az a szemét, áruló testem hogyan reagál Brandon White érintésére.