Arra keltem, hogy megszólalt az ébresztőm, kinyúltam az egyik kezemmel a takaró alól és kinyomtam a telefonom. Egy nagy ásítás közepette kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat, majd kinyitottam a szemem. A nap egyenesen a szemembe sütött az ablakomból, ami egyből mosolyt csalt az arcomra. Már csak néhány nap és végre itt van a nyári szünet. Ezzel a gondolattal keltem ki az ágyból és indultam el a fürdőszobába, hogy megcsináljam a reggeli rutinom. Miután eltüntettem a bőrhibáim és tettem fel magamra egy kis szempillaspirált, kifésültem a mellig érő barna hajam, majd visszamentem a szobába, hogy felvegyem a már tegnap este kikészített ruhámat. Egy rövid farmernadrágot és egy babarózsaszín színű trikót. Ahogy kész lettem felkaptam az iskolatáskámat - igaz, hogy már nem nagyon tanulunk, de kitudja, hogy mikor melyik tanárnak milyen kedve van, így inkább nem kockáztatok - és már rohantam is le a lépcsőn, hogy reggelizzek.

   - Szia anya! - köszöntem neki, ahogy leértem a konyhába.

   - Szia! - köszönt vissza, majd ahogy leültem az asztalhoz elém rakott egy szendvicset. Ahogy megreggeliztem felkaptam a táskámat és már indultam is a vonathoz, amire csak néhány percet kellett várnom. Ahogy felszálltam helyet foglaltam egy üres helyen, majd elő vettem a fülhallgatóm és a telefonomba bedugva kezdtem el hallgatni az egyik kedvenc együttesemtől a 5SOS-től a Ghost of you című számot, majd a gondolataimba merültem egészen addig, míg le nem kellett szállnom.
   Most egyedül sétáltam a vonattól a suliig, mert osztálytársam Jenette akivel szoktam menni, beteg lett, a másik osztálytársam Cody, ő... nem tudom... valószínűleg már bent van a suliban. Körülbelül negyedórát sétáltam, mikor végre beértem az iskolába.

   - Sziasztok! – köszöntem, ahogy beléptem az osztályterembe a bent lévőknek. Épphogy csak néhányan voltak bent, a többiek azok mindig csengetés előtt esnek be néhány perccel vagy épp után.

   - Szia Yasmine! – jött oda hozzám Donna és Jacqueline egy-egy öleléssel köszönni.

   - Sziasztok! – mosolyogtam rájuk, ahogy szét váltunk. - Mi az első óránk? – kérdezem miközben helyet foglalok a székemen és nézek felváltva a két lányra.

   - Asszem médiaismeretek, de az ofő nem rég bejött, és mondta, hogy szóljunk, hogy mindenki maradjon bent a teremben csengetés után, mert, szét kell osztania valami papírt, ami nagyon fontos. – válaszolta Donna, mire csak bólintottam, ekkor lépett be az ajtón a csapatunk másik tagja.

   - Sziasztok! – köszönt Theresa ahogy bejött a terembe.

   - Szia! – köszönt neki Donna és Jacqueline.

   - Szia életem! - köszöntem neki a lányokkal egyszerre. Theresa ahogy lerakta a cuccait, egyből fölálltam és oda mentem hozzá, hogy egy jó nagy ölelésbe vonjam, amit ő egyből viszonzott. – Hm... jó illatod van! – mondom mire még jobban bele fúrom a fejem a nyakába, mire halkan kuncogni kezd.

   - Hehe... tényleg? – kérdezi mire csak hümmögők egyet válaszként. Miután szétváltunk, néhány perccel később csengettek is, így mi helyet foglaltunk a helyünkön és vártuk a tanárt... na álljon meg a menet! Ez nem a mi osztályunk lenne, még becsengő után is a fiúk nyomatták a zenét, amitől az egész újszárny zengett, majd csak akkor halkultunk el - vagyis csak a lányok - , amikor belépett az ofőnk.

   – Gyerekek, ha nem vettétek volna észre már bent vagyok! – szólalt meg Meghan, mikor már egy ideje bent volt, de a fiúk rá sem hederítettek, ugyan úgy beszélgettek tovább meg hangoskodtak, mint szünetben. – Fogjátok már be! – vágta le az asztalra a füzetét, mire többen is összerezzentek, de végre a tanárra figyelt mindenki. – Na szóval! – kezdte, majd felmutatott több A4-es lapot. – Mielőtt kiosztanám a papírokat, közölném veletek, hogy ti ezt egyáltalán nem érdemlitek meg! – mondta, majd Gerard kezébe nyomta a lapokat, aki elkezdte kiosztani őket.
   Mikor Francisco kezébe is adott egy lapot, felkiáltott.

   - Hajó útra megyünk?! – kiáltott fel hitetlenül. – A Csendes-óceánra?! – emelte fel meglepetten a hangját.
   Meglepődtem a kérdésén, így ahogy én is kaptam egy lapot, egyből bőszen kezdtem olvasni.

   - Azt a rohadt! – kiáltok fel meglepetten, mire többen is rám néztek, de cseppet sem érdekelt. – Ezt nem mondja komolyan?! – kérdezem Meghantol, mire csak összekulcsolja a kezeit az asztalon, majd bólint egyet. – Azt a kurva! – mondom hangosan, mire a mellettem lévő padból a fiúk felröhögnek.

   - Héj! Hogy beszélsz?! – szól rám a tanár.

   - Magyarul. – szólalok meg halkan, hogy Meghan ne hallja, mire a fiúk még jobban elkezdenek mellettem röhögni. Miután az ofő elhagyta a termet, kezdetét vette a média óra, amin folytattuk azt a filmet, amit múlt órán félbehagytunk.

   Kicsengő után az egész középsuli lázban égett ettől a „kis" kiruccanástól. Az egész osztály erről beszélgetett, azt beszéltük ki kivel fog aludni egy szobában ki milyen piát fog beszerezni az esti bulikba, meg hasonlók, de nem is egy tanár volt olyan, akit nem érdekelt ez az egész és vagy dogát iratott velünk, vagy feleltetett az év vége miatt. Akkor lett megint újra jó kedvünk mikor az utolsó óráról is kicsengettek és mehettünk haza beszámolni a szüleinknek erről az egész kirándulásról.

   - Sziasztok! – kiáltom el magam franciául, ahogy beléptem a házba.

   - Szia! – köszönt vissza mindenki, vagyis a mindenki alatt húgomat és anyát értem apa még ilyenkor nem szokott itthon lenni. Gyorsan leöltöztem, ami csak abból állt, hogy levettem a cipőmet, aztán már mentem is fel az emeletre a szobámba, ahol leraktam a táskámat az ágyam mellé, majd gyorsan elővettem a papírt, amit az ofőtől kaptunk és egy nagy mosollyal az arcomon nyomtam anyám kezébe.

   - Ugye elengedsz? – kérdeztem egy kis idő után.

   - Persze, elengedlek! – mondja, miután végig olvassa a papírt, mire örömömben elkezdtem ugrálni, de mivel anya folytatta ezért abba hagytam. – Ez egy jó lehetőség arra, hogy tanuld a nyelvet és egy kicsit kikapcsolódj, ha már úgysem fogunk menni sehova az idén! – ja, nem is mondtam... francia származásúak vagyunk, most körülbelül egy hónapja költöztünk ide Kanadába, jah... és igen... van itt még valami amit nem mondtam el... idén biztos, hogy nem fogunk sehova se menni nyaralni, mivel szüleim válnak... egyáltalán nem örülök neki... ez az egész dolog a lelkemre hat a legjobban... épp abban a korban vagyok, mikor az ilyen dolgok jobban hatnak az emberre, és ez sajnos velem is így van, borzasztóan hat ez az egész a lelki világomra, amit a szüleim sajnos nem vesznek észre... arról sem tudnak, hogy ez miatt egyszer sírva fakadtam az iskolában... de inkább hagyjuk is ezt a témát, nem szeretek róla beszélni... viszont nagyon örülök annak, hogy most anya elengedett, mert legalább nem kell itthon lennem és hallgatnom a folytonos veszekedéseket, amit apával folytatnak le... viszont húgomat sajnálom, hogy neki hallgatnia kell, de nem tudok mit tenni ellene, nem vihetem magammal a hajóútra... miután anya aláhúzta a lapon, hogy elenged és alá is írta, azzal a kezemben, vissza sétáltam a szobámba, majd ledobtam magam az ágyra és elő vettem a telefonom, hogy felívjam a lányokat, hogy elengedtek és megkérdezzem, hogy náluk ezzel kapcsolatban mi a szitu... gyorsan videóhívást indítottam a Messenger beszélgetésünkben és már faggatni is kezdtem őket.

   - Na sziasztok csajok! – köszöntem nekik angolul ahogy megláttam őket a képernyőn.

   - Sziasztok! – köszöntek szinte teljesen egyszerre.

   - Titeket elengedtek a hajó útra? – tértem egyből a lényegre.

   - Engem? Most kérded? Még szép! – válaszolja Donna egy nagy mosollyal az arcán, mire nekem is mosoly kúszik az arcomra.

   - Na és titeket? – fordulok a másik két lány felé.

   - Elengedtek, de csak azért, mert tudják, hogy te és Donna biztos ott lesztek és mindig ott lesztek mellettem! – mondja Jacqueline miközben megforgatja a szemét.

   - Engem is elengedtek, de csak azért, mert ingyenes az utazás és mert nem szeretnék, ha egyedül én nem mennék! – mondja izgatottam Theresa. Látszik, hogy teljesen be van zsongva az utazás miatt. Nagyon ritkán engedik el valahova, úgyhogy nem is csodálkozok rajta, hogy most majdnem kicsattan az örömtől. A lányokkal még beszélgettünk körülbelül fél órát, de aztán én elköszöntem tőlük, mert mennem kellett próbára. Amióta az eszemet csak tudom, mindig a zenével akartam foglalkozni, és ez most teljesülhetett is! Otthon Franciaországban nem volt rá lehetőségem, hogy éneket tanuljak, mert sokba került, de most itt Kanadában megadatott a lehetőség, hogy tanulhassak, és énekes lehessek!

   - Szerbusz Yasmine! – köszönt énektanárom, ahogy beléptem a terembe.

   - Jónapot! – köszönök vissza mosolyogva.

   - Sikerült kiválasztanod azt a dalt, amit az év végi műsoron szeretnél énekelni? – tért egyből a lényegre. Ezt szerettem nagyon a tanáromban, hogy sose kérdezett semmit, egyből mindig bele vágtunk az óra közepébe.
   Válaszára csak bólintottam és elő vettem a füzetem, amibe leírtam az előadót a dal címét, és még a szöveget is. – Gyönyörű a szövege! Nagyon tetszik! Szép választás! – mondja mosolyogva, majd vissza nyújtja a füzetemet, amit elveszek tőle és leteszem a mellettem lévő kis asztalra, amin a táskám is van. – Esetleg meg van neked a szám? – kérdezi mire bólintok egyet. – Indítsd el kérlek, hogy tudjam, hogy milyen a ritmusa, és hogy milyen hangnemben kelljen gyakorolnod majd! – erre ismét bólintottam, mire elő vettem a telefonomat, amin megkerestem Chord Overstreet – Hold On című számát, majd elindítottam.

   - Viszlát! – köszöntem el énektanáromtól.

   - Szia Yasmine következő órán találkozunk! Aztán gyakorolj otthon! – „fenyeget" meg, mire mosolyogva bólintok egyet. Ahogy elhagytam a termet és kiléptem az épületből a szabad levegőre, épp indultam volna hazafelé, mikor valaki rám dudált.
   Megtorpantam és abba az irányba kaptam a fejem. Ahogy megláttam az ismerős autót benne az rég nem látott rokonommal egy nagy vigyorral mentem az autóhoz és ültem be mellé az anyósülésre.

   - Szervusz húgi! Rég láttalak! – nyomott egy puszit a fejemre ahogy helyet foglaltam. Kis korom óta így köszön, és ettől a szokástól szerintem nem is fogunk megválni.

   - Hát még én téged bátyus! Olyan ritkán jössz látogatóba mióta kiderült, hogy Camilanak gyereke lesz! – húzom el a szám. Nem arról van szó, hogy nem örülök a boldogságuknak, meg annak, hogy bátyám megtalálta az igazit és hogy már családot alapít, hanem az, hogy engem meg a húgunkat elhanyagol, hogy nem látjuk már olyan gyakran. Ja és itt jön az a kérdés, hogy-hogy lehetséges az, hogy csak 1 hónapja költöztünk ide, de már itt tart... Camilaval már nagyon rég óta együtt vannak, mikor ideköltöztünk, akkor ők is jöttek velünk. Akkor még nem tudtuk, hogy bátyám felesége várandós. Egyébként nem messze laknak tőlünk egy kis albérletben, mert nem akartak a nyakunkba költözni, de így is elég ritkán látjuk őt is, meg Camilat is.

   - Tudom és sajnálom, de ígérem, hogy gyakrabban fogok jönni és Camilat is elhozom, mert tudom, hogy mennyire szereted! – mosolyog rám sejtelmesen mire vállba lököm. Megjegyzését inkább figyelmen kívül hagyom.

   - Amúgy... khm... elindulnál végre? Meddig fogunk még itt a parkolóban dekkolni? – kérdezem tőle mire észbe kap és beindítsa az autót, majd kihajt a parkolóból és a házunk felé veszi az irányt.

   - Na és mesélj mi van otthon, mire készüljek? – kérdezte egy pillanatra rám nézve, majd a tekintetét visszavezette az útra. Kérdésére csak sóhajtottam. – A sóhajodból ítélve nem változott semmi, igaz? – kérdezi, mire csak bólintok.

   - Ezért is várom már azt, hogy egy teljes hónapig ne legyek itthon és ne kelljen hallgatnom őket – panaszkodok neki.

   - Miért mégis hova mész te egy hónapra? – kérdezi egyből.

   - A sulink megnyert egy pályázatot, a nyeremény az, hogy a középsulisok eltölthetnek egy teljes hónapot kint az Óceánon! – nem néztem rá miközben meséltem, az ablakon néztem kifele az elsuhanó tájat.

   - Na ez egy tök jó lehetőség, hogy tanuld a nyelvet és hogy kikapcsolódj egy kicsit! – mondta.

   - Te esetleg nem vagy véletlen anya fia? – kérdeztem miközben rá vezettem a tekintetem.

   - Miért? – kérdezte.

   - Mert anya ugyan ezt mondta! – válaszolom egy halvány mosollyal, mire elneveti magát. Ekkor érkeztünk meg a házunk elé, ahol már jól látható volt, hogy apa is megérkezett, ugyan is a felhajtón ott állt a bordó Renaulja is. Bátyám meg felhajtott mellé a fehér Citroënnal. Ahogy leállította a motort egyből kikapcsoltam az övemet és már pattantam is ki az autóból, amit bátyám is követett.

   - Megjöttünk! – kiabáltam el magam ahogy beléptünk az ajtón.

   - Tünk? – jelent meg apa előttünk.

   - Á! Clément, fiam! De rég láttalak! – ölelte meg apa bátyámat. – Hogy van Camila? Hogy viseli a terhességet? – kérdezte tőle mikor elengedte, majd engem is megölelt.

   - Egész jól, annyi, hogy mostanában fáradékonyabb. – válaszolja Clément.

   - Bátyó!! – hallottuk meg húgunk hangját, aztán a lépcsőn a dobogását, ahogy lefele szalad, majd néhány perccel később már Clément kezében találta magát.

   - Szerbusz hugicám! Na mi újság, hogy vagy? – kérdezte mosolyogva Clément.

   - Yasmine itt akar hagyni egy teljes hónapra egyedül! – panaszkodott neki, mire bátyánk felnevetett.

   - Hova akarsz menni egy hónapra? – kért számon apa, akinek még nem számoltam be a kirándulásról.

   - A sulink megnyert egy pályázatot, amivel a középiskolások egy teljes hónapot az Óceánon tölthetnek! – vázolom neki a helyzetet.

   - Akkor ezek szerint anya elengedett, igaz? – kérdezi, mire bólintok. Ekkor újabb dobogást hallottunk a lépcső felől, miszerint anya jön lefele.

   - Szia Clément! – köszönt anya fiának egy puszival ahogy leért közénk.

   - Szia anya! – mosolygott bátyám, majd most már lerakta a földre húgunkat.

   - Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte anya. – Nem mintha zavarna, csak érdekel, mert mindig szoktál szólni, ha jössz, de most nem szóltál. – rántja meg a vállát anya.

   - Am... khm... - jött egyből zavarba Clément. Mégis mit titkol? – Szóval... tudom, hogy ti ennek nem fogtok örülni, de tudnotok kell, hogy nagyon szeretlek titeket és hogy ezt most a családom miatt teszem! – mondja mire mind bólintunk. – Azért jöttem ide, hogy közöljem veletek, hogy új munkalehetőséget kaptam!

   - De az jó! – válaszolja húgunk... lehet, hogy tök jó, de úgy érzem, hogy nem a közelben van ez az új munkalehetőség... bátyám csak elmosolyodott azon, hogy Margot nem érti ennek a súlyát.

   - Hol van ez a munkalehetőség? – kérdezem végül én, mivel senki nem akart megszólalni.

   - Az ország másik felében Yukonban! – válaszolja végül.

   - Látod ez is miattad van! – szólal meg anyánk apára nézve.

   - Mégis mi? – kérdezi értetlenül apa.

   - Az, hogy elköltöznek!

   - Anya! – szólok rá. – Ez mégis, hogy lehetne apa hibája?! Most mond már meg nekem! – elegem van abból, hogy állandóan veszekednek! – Apa nem tehet róla, hogy Clément végre megtalálta élete szerelmét és családot alapít messze tőlünk! – nézek rá mérgesen. – Ez az ő élete már, nem a miénk! És tegyük hozzá azt is, hogy mióta nem velünk lakik már! – mondom miközben ökölbe szorítom a kezem.

   - Köszönöm! – tátogja apa, mire eleresztek egy mosolyt.

   - Jól van lányom! Állj te is apád mellé! – mondta, azzal vissza felviharzott az emeletre. Istenem... mégis mikor lesz ennek az egésznapos veszekedéseknek vége?