Wanda betartotta ígéretét, hajnalban kíméletlenül felkeltett. Amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatra egészen megrémültem. A vörös parókában állt előttem, egyetlen fekete hajszála sem látszott. Mivel szemét erősen kihúzta, elsőre meg sem ismertem.

- Készülj, sietnünk kell! - mondta, majd otthagyott.

Igyekeztem gyors lenni, bár Wanda szerint egy csiga  gyorsabban öltözik nálam. Mikor végül kiléptünk a kapun, a Nap még messze a látóhatár alatt járhatott, csak a Hold mutatta az utat.

Korábban nem realizáltam, mennyire messze vagyunk a belvárostól. Több órába telt, mire megközelítettük a palotát, addigra pirkadni kezdett. Nem sokkal a célunk előtt megálltunk egy sikátorban. Legnagyobb meglepetésemre kísérőm elővette a térképet, majd elkezdte kihajtogatni.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Szerinted? - Szinte csak mordult egyet. - Megnézem, hogy hol akarunk bejutni.

- Most? Azt hittem, már tudod!

- Nagyjából tudom, de nem vagyok teljesen képben az összes mellékutcával.

- Mitől... - kezdtem volna bele egy kérdésbe, de nem érdekelte, és a szavamba vágott.

- A közelebbi bejárat itt van nem messze - mondta, majd ártatlanul elmosolyodott. - Remélem, nem zavar a bűz. - Elindult, egyetlen további szó nélkül.

Néhány szűk utcácskával, egy rejtett lépcsővel és egy csatornafedéllel később megértettem mire célzott.

- Mégis mi ez a hely? - földalatti folyosón álltunk, meglepő módon nyirkos, penészes falak és bűz nélkül. A levegő áporodott volt ugyan, de elviselhető.

- Valaha szennyvízcsatorna volt. A vizet elvezették, de a szellőztetés lemaradt. Csak nem zavar?

- Hogy-hogy itt van a titkos bejárat? - Elengedtem a fülem mellett a kérdést.

- Mittomén - rántotta meg a vállát. - Én építettem talán? De tény, hogy nem sokan jönnének le ide keresgélni.

Egy darabig szótlanul mentünk, a csend kísérteties volt. Rajtunk kívül szó szerint semmi élet nem volt lent.

- Tudod egyáltalán, mit keresünk? - kérdeztem, amikor meguntam a hallgatást.

- Asszem. Látod azt a feliratot? - mutatott a bal oldali falra.

- Igen, miért?

- Egy használaton kívüli csatornában sétálunk, és van egy halom festett betű a falon. Szerinted mégis miért? - Vetett rám egy lenéző pillantást, mielőtt folytatta. - Nem gondolod, hogy köze lehet a bejárathoz?

- Az egy dolog, de van bármi ötleted, hogy miképp nyílik? Mert akkor ne tartsd vissza!

- Ami azt illeti, van. Az alagút régebbi, mint a betűk. Azok csak útmutatónak vannak ott, különben sokkal jobban elrejtik.

- Útmutató? Mégis kinek?

Mélyen a szemembe nézett a válasz előtt.

- Neked. Valaki melletted áll, és azt akarja, hogy be tudj jutni. - Határozott volt, a bizonytalansága eltűnt. - Már csak rá kell jönnünk, hogy hogyan nyílik.

Közelebb léptem a betűkhöz, óvatosan végigsimítottam rajtuk. Az egyik váratlanul megmozdult az ujjaim alatt. Rémülten hátrahőköltem, majd alaposabban megszemléltem. - Wanda! - Egészen tűzbe jöttem. - Ezeket be lehet nyomni!

- Egy kód. Valószínűleg, ha rosszat nyomunk be, aktiválódik valamiféle csapda, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem próbálkozhatunk többet.

Ahogy tovább nézelődtem, feltűnt valami. Tétován közelhajoltam, megérintettem egy sérült szélű 'Z' betűt.

- Találtál valamit, Rose? - Wanda láthatóan nem értette, min gondolkoztam el. - Baj van?

Figyelmen kívül hagytam a kérdéseit. Hirtelen feléfordultam.

- Én... én már jártam itt.

Zavartan megrázta a fejét.

- Lehetetlen. Biztos?

- Emlékszem. - Most már teljesen biztos voltam benne.

- Mikor? Kivel?

- A királynő... Vagyis édesanyámmal. - Még mindig nem szoktam hozzá teljesen a gondolathoz, hogy hercegnő lennék. - Várj egy picit. Hadd gondolkozzam.

Erőltettem az agyam, hogy eszembe jussanak a részletek. Ötletem se volt, hogy pontosan mikor. Talán mielőtt a Szibrára vitt volna.

Elhozott, hogy megmutassa. Akkor tettük be az utolsó betűt. Nem voltam szerintem még hároméves. Nem tudom, hogy jutottunk el a városközpontba biztonságba, de a lényeg, hogy eljutottunk. Édesanyám a kezembe adta a 'Z'-t, hogy együtt rakjuk be. Azonban apró kezeimnek túl nehéz volt. Leejtettem. Akkor sérült meg a sarka, de anyukám csak mosolygott.

- Semmi baj kicsim - suttogta -, így könnyebben visszaemlékszel majd. - Talán csak magának mondta, ki tudja. - Remélem, sose felejted majd el, mennyire szeretünk téged mindketten.

Ekkor lépett oda mellénk édesapám is. Gyengéden nézett ránk, tekintetében valami hatalmas fájdalom bujkált.

- Zina, mennünk kell - mondta lágyan. - Kérlek, hadd menjek veletek - kérte esdekelve.

- Nem lehet. Ha észrevesznek, úgyse tudnál megvédeni engem sokáig. Tudom, hogy fáj, de kérlek, ne hagyd, hogy sose legyen senkije - válaszolta édesanyám.

Többre nem emlékeztem, de nem is kellett. A falnak támaszkodtam, éreztem, hogy folyni kezdenek a könnyeim. Akkor látták egymást utoljára. És édesanyám még akkor is minket védett.

- Jól vagy? - kérdezte Wanda csendesen. Végigsimította a karom.

- Tudom, mi a kód.

- Mi? - kérdezte izgatottan.

- Nem véletlenül adta a kezembe pont azt a betűt - gondolkodtam hangosan. - Azt akarta, hogy örökre emlékezzek rá. A kezdőbetűje a nevének.

- Akkor 'Z'? És Zelmira, mint a neve?

- Várj! Nem Zelmira.

- Akkor? - Összezavarodva nézett rám.

- Zina. Ahogy az apám hívta.

Szó nélkül megnyomtam sorban a négy betűt. Mindketten a falra meredtünk, ahol...

Ahol nem történt semmi. Wanda a várakozást elunta, és nézelődni kezdett. Váratlanul megbökött.

- Mi az?

- Szerintem nézz le. Megéri.

Így tettem, és elakadt a lélegzetem. Ahol addig a csatorna alja volt, most egy kis részen lépcső vezetett a mélybe.

- Csak utánad, hercegnő.

Leereszkedtünk egy sötét folyosóra, ahol hamarosan lámpák villantak fel. A változatosság kedvéért csendben róttuk egymás mellett a folyosókat, egészen addig, amíg fel nem ötlött bennem egy kérdés.

- Korábban azt mondtad, vagy legalábbis én úgy értettem, hogy összefügg az erőddel, hogy lila szemű betörőt keresnek.

Nem fordult felém, csak vállat vont.

- Talán ez a legegyszerűbb az egésszel kapcsolatban. Ha használom az erőm, színt vált. Ennyi. Úgyhogy. - Hirtelen felémfordult, és erősen megmarkolta a vállam .- Ha harcra kerül a sor, és észreveszed, hogy valaki lila szemmel közelít feléd, akkor azonnal próbálj meg eltűnni. Érted? Azonnal. Tűnj. El. Onnan. - Minden szót kihangsúlyozott. Nem láttam még ennyire komolynak.

- Miért? - Idegesen felnevetett.

- Azért, mert onnantól esélyed sincs - fújt egy nagyot, majd váratlanul befejezettnek tekintette a beszélgetést, és továbbindult.

Nem voltunk már messze, amikor kihajtogattuk a térképet. Megkerestük, hogy nagyjából merre lehetünk, és a trónteremhez legközelebbi ponton kiléptünk a palota folyosójára.

Még két jobb kanyar és egy hosszabb egyenes szakasz várt ránk. Senki nem jött szembe, amit én szerencsének, Wanda azonban riasztó előjelnek értelmezett. Végül beléptünk a trónterembe, és azonnal megértettem a nyugalom okát.

Vártak ránk.

Sziasztok! Próbálok úgy tenni, mintha nem egy hete lett volna rész, de sajnos ennél többet nem tudok kezdeni vele. Mindenestre most itt van, és ez a lényeg (nagyjából). Most alapvetően elkezdtem előkészíteni a végjátszmát, ugyanis lassan elkezdődik a visszaszámlálás, közeledik a vége címszó.

Igyekszem, ahogy tudok, de inkább nem ígérgetek már semmit.
Narissza