Egy pillanatot sem aludtam. Kai ott volt, a mellettem lévő szobában. Csak pár lépésnyire, mégis olyan távol. Amikor megláttam őt a nyaraló ajtajában, azt hittem, a földre lök a rengeteg dolog, ami hozzá fűz. Annyira szerettem volna a fejébe látni. Tudni, hogy én is annyira hiányoztam - e neki, mint ő nekem. De amikor magához szorított, választ kaptam a kérdésemre. Nem tudtam, jó ötlet – e ez az ölelés, de nem tudtam nemet mondani. Kai érintése mindig is fura hatással volt rám. Megremegtem tőle és mindig egy picit elállt a lélegzetem. De éreznem kellett őt. Érezni akartam, hogy bizonyosságot nyerjen, tényleg ott van. Vegyes érzelmek tomboltak bennem. Boldog voltam, hogy újra láthatom, de tudtam, pár nap múlva el kell búcsúznunk egymástól. Már előre féltem a pillanattól, amikor végleg mindenki a saját útjára megy. De úgy döntöttem, bármennyire is fáj, nem fogom ellökni magamtól. Nem. Ez az egy hét talán nem változtat semmin. Új emlékeket ad, amik később fájni fognak. De vele még a fájdalmas emlékek is szépek voltak. Ettől tudtam, hogy igazi volt.
Reggel ötkor kimentem a szobám teraszára, leültem a napozóágyra és vártam az új napot. Azért elmosolyodtam, amikor megláttam, ahogy a felkelő Nap fénye lassan elnyeli a sötétséget. Tudtam, hogy ma újra láthatom. Miután a sötét teljesen eltűnt, csöndben a konyhába osontam, hogy kávét főzhessek magamnak. Bekapcsoltam a gépet, majd kinyitottam a szekrényt. Oké, Em. Azt hiszem, ez nem fog összejönni. A bögrék a legfelső polcon voltak és a 160 centimmel nem igazán értem fel odáig. Kinyújtottam a karom, de még a közelébe sem értem. Akárhogy nyújtózkodtam, nem értem el a bögréket.
- Felemeljek, Törpilla?
Kai hangjára összerezzentem. A szívem hevesebben vert már a tudattól is, hogy ott van mögöttem. Válaszolni sem érkeztem, megéreztem két erős kezét a csípőmön, majd egy könnyű mozdulattal felemelt. Kai mindig is erős volt, sokat dolgozott azon, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Kadennel mindig együtt jártak tornázni. Így mindketten bármikor könnyen felkaptak. Levettem gyorsan két bögrét, majd talpra állított. Ösztönösen felé fordultam és farkasszemet néztem gondosan kidolgozott mellkasával, melyet bár takart a pólója, mégis minden vonalát ismertem.
- Semmit sem nőttél, igaz?
- Hát nem – nevettem fel zavartan, majd inkább a pult felé fordultam.
Hűvös csapta meg a hátam, amikor éreztem, hogy eltűnt mögülem. A gép egy kattintással jelezte, hogy kész a kávé, melyet szétöntöttem a két bögrébe és Kai felé fordultam. Magamban elmosolyodtam, mert a reggeli kinézete semmit sem változott. Barna haja borzos volt, szemei álmosak. Egy másik pult választott el minket, amelyre letettem a két bögrét, az egyiket odacsúsztattam neki.
- Kössz.
- Szívesen. Öhm. Emily említette, hogy holnap bulit rendeznek nekünk az érkezésünkre. Jössz?
- Nem hagynám ki. És te jössz majd arra, amit a távozásunkkor rendeznek?
- Persze – vigyorogtam.
- És arra, amit a kettő között? – kérdezte vigyorogva, én pedig felnevettem.
- Mániákusok – forgattam a szemem, majd belenyeltem a kávémba – De azért szeretem őket. Hiányoztak.
- Igen, nekem is.
Még egyszer halványan elmosolyodott, aztán felvette a kávéját és elindult a nappali felé. Úgy éreztem, mintha a lelkem utána akart volna menni.  Talán ő megérezte, vagy már nem is tudom, miért, de megfordult és őszinte tekintete az enyémbe mélyedt.
- Emma.
- Igen? – kérdeztem kissé remegő hangon. Mindig ez történt velem, amikor kimondta a nevem.
- Te is hiányoztál.
- Te is hiányoztál nekem, Kai – vallottam be halkan.
Újra elmosolyodott, aztán kiment a nappaliba. Úgy döntöttem, hogy a napot olvasással töltöm a parton. Apa kivitte nekem a napozóágyat és anyával sütkéreztünk, miközben olvastunk. Eszembe jutott, amikor egyszer elaludtam a napon olvasás közben. A szüleink nem voltak mellettünk, csak hárman voltunk. A két seggfej pedig hagyta, hogy jól leégjek, aztán meg leöntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Persze ápoltak és törődtek velem, amikor a történtek után egy hétig beteg voltam. Megbánták és aggódtak értem, kicsit talán szégyellték is, hogy miattuk lettem beteg, de képtelen voltam haragudni rájuk és egy idő után már velem nevettek rajta.
- Minden rendben van, kicsim? – kérdezte anya aggodalmas hangon.
Nedvességet éreztem az arcomon. Fura, észre sem vettem, hogy potyogni kezdtek a könnyeim az emlékre.
- Igen, csak eszembe jutott valami. Hol van Betty?
- Azt mondta, mindjárt jön.
Mintha érezte volna, hogy őt emlegettük. Egy tálcát nyújtott felénk, amelyen három pohár istenien kinéző koktél volt.
- Azta, Bets. Ezt hol tanultad?
- Rohadtul finom – nyögtem fel, mert amint a kezembe vettem, meg is kóstoltam. Citromot éreztem benne, mentát és szamócát.
- Csak egy sima mojito, lányok – nevetett fel, majd ő is eldőlt a napozóágyon – Bárki meg tudja csinálni. Alkohol nincs benne.
- Magamat ismerve valamit túltolnák benne – nevetett fel anya.
- Akkor is isteni. Mellesleg hol van apa és Kai?
- Bennek eszébe jutott, hogy kell még pár dolog az esti sütögetéshez és Kai felajánlotta, hogy elmegy vele.
- Akkor most, hogy csak lányok vagyunk – fordította anya komolyra a szót – Hogy bírod, Bets?
- Őszintén szólva nem annyira nehéz, hogy Mark lelépett. Valahogy éreztem, hogy valami már nincs rendben köztünk. Nem hiányzik annyira, mint gondoltam, hogy hiányozni fog, ha egyszer vége. Kaden viszont – megremegett a hangja én pedig áldottam a napszemüveget, mert valahányszor valaki kimondta a nevét, könnyek gyűltek a szemembe – Nem tudom, valaha fel fogom – e fogni, hogy nincs többé. Leírhatatlanul hiányzik. De még mindig van egy csodás fiam, aki képes minden nap okot adni arra, hogy mégis boldog legyek.
Oké, nem bírtam. Két kicseszett év telt el és még mindig nem bírtam. Nem bírtam a hiányát, nem bírtam, hogy múlt időben kellett beszélnünk róla. Nem bírtam Betty szemében a fájdalmat. El sem tudtam képzelni, mit érezhet. Amikor a szemébe néztem, csak egy töredékét láttam a fájdalmának. De belül ezerszer erősebb lehetett. Ahogy mindannyiunknál. De Betty – t látni, amikor Kadenről beszélt... Szörnyű volt.
- Azt hiszem, nem viszem túlzásba első nap – pakoltam össze gyorsan a cuccaimat és éppen érkeztem magamra csukni a szobám ajtaját, mielőtt kirobbant volna belőlem a sírás.
Csak halkan zokogtam, mert nem akartam, hogy bárki meghallja. Nem volt most erre szükség, azért jöttünk, hogy tegyünk egy lépést a múltból a jövő felé és jól érezzük magunkat.
Már csak csöndben könnyeztem, amikor meghallottam apa és Kai hangját, nevettek valamin. Nem akartam egész nap a szobámban kuksolni, mert akkor tudták volna, hogy valami baj van. A bikinimet sima fehérneműre cseréltem, felvettem egy gyönge anyagú fehér nyári ruhát, majd alaposan megmostam az arcom. A szemeim kissé vörösek maradtak, de ha kerülni fogom egy ideig a szemkontaktust, akkor minden rendben lesz. Aztán kinyitottam az ajtómat és leérve a konyhába elmosolyodtam.
- Segítsek? – kérdeztem a pakolászó fiúktól.
- Elpakolhatnál Kai – al. Én megnézem, nem – e sült még ropogósra ez a két nő. Ha ezek egyszer nekiállnak cseverészni, azt sem vennék észre, ha ég a ház.
Felnevettem, Kai pedig úgyszintén vigyorgott. Apa kiment a partra, mi pedig elkezdtük elpakolni a két telirakott táska tartalmát. A hűtőhöz léptem és kinyitottam.
- Adogasd ide, ami a hűtőbe megy.
Minden egyes darab vacaknál összeértek az ujjaink és minden erőmre szükségem volt, hogy ne mutassak semmilyen reakciót. Amikor végre bepakoltam, bezártam a hűtő ajtaját és megfordulva majdnem belezuhantam Kai mellkasába. Éreztem, hogy ott van mögöttem, de a fordulásom közben még közelebb lépett hozzám. Átható szemekkel pásztázta végig az arcom, ajkai csöppet megnyíltak, a mellkasa pedig hatalmasakat hullámzott, ahogy próbált mélyeket lélegezni.
- Sírtál – jelentette ki.
- Nem igaz – hazudtam, bár tudtam, hogy felesleges. Kai mindig belém látott.
- Ugyan, Em. Tudhatnád már, hogy engem nem versz át. Ismerem minden porcikádat és a lelkedet is. Azonnal észreveszem, ha valami más. Mi történt?
- Semmi. Semmi csak... Túl sok emlékkel van tele ez a ház. Azért kértem meg anyáékat, hogy jöjjünk el ide, mert azt reméltem, ezzel tehetek egy lépést afelé, hogy ne fájjon annyira. De úgy érzem, mintha csak visszaléptem volna. Főleg így, hogy te is itt vagy.
- Tudod ez fura, mert pontosan ugyanezt érzem. Fogalmam sincs, hogy valaha könnyebb lesz – e. Szeretném azt hinni, hogy igen.
- Én is – suttogtam.
- Em... – kezdett bele, de nem tudta befejezni, mert apa anyával és Bettyvel nevetgélve léptek be a konyhába.
Mindketten vörösek voltak a leégéstől és akárhogy próbáltam visszafojtani a nevetést, az akkor is kitört belőlem, amikor apa megsimogatta anya karját, ő pedig ráüvöltött.
- Ne érj hozzám!
Apa felnevetett, ahogy mi is, aztán a két nő eltűnt az emeleten. Gondolom jó sok napozás utáni krémért mentek. Csak mert az bőven rájuk fért.
- Mondtam, hogy ez lesz a vége – nevetett apa.
- Én nekikezdek a salátának, ha hoztatok hozzá mindent – jelentettem ki mosolyogva, apa pedig nyomott egy puszit a homlokomra.
- De ne edd meg a kukoricát, mire bele kellene raknod a salátába – nevetett.
- Apa!
- Jól van, jól van – hátrált el tőlem két kezét felemelve – Kai, segítesz összeszerelni a grillt? Meg megkeresni? Mert fogalmam sincs, hová tettük.
- Persze.
Apa a hátsó kis kertbe indult, Kai pedig követte. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még rám pillantott és halvány mosoly jelent meg az arcán, amit akarva akaratlanul viszonoztam. Nekikezdtem a salátának és igyekeztem nem arra gondolni, hogyan lehet, hogy ennyi idő után még mindig egymásba látunk. Hogyan lehet, hogy még mindig övé a szívem? És miért nem tudom, mi a helyes, amikor mellette vagyok?

Az este, a sütögetés alapjában véve jól ment. Sokat beszélgettünk, főleg arról, hogy kivel mi történt a két év alatt. És sokat nevettünk is, mivel anya és Betty úgy mozogtak, mint két robotzsaru, apa meg egész este szekálta őket. Az egyetlen kis kellemetlenség az volt az egészben, hogy a vacsora végénél Theo felhívott, Kai pedig kerek szemekkel bámult, amikor kijelentettem, hogy a barátom hívott. Csak nem tudom, engem miért zavart a tudat, hogy őt zavarja. Ja, megvan. Mert még mindig szerettem, azért.
Vacsora után a szülők elvállalták a mosogatást. Azért segítettünk behordani a mosogatnivalót, de a többit elintézték. Ezután Kai rám nézett, tekintete kérdő volt.
- Nincs kedved sétálni egyet?
- De, van – válaszoltam.
A teraszon levettük a cipőinket. A parton bűn volt cipőben járni. Legalábbis nálunk. Már kicsi korunkban is mindig mezítláb rohangáltunk a homokban. A világ egyik legjobb érzése volt. Egészen a part széléig mentünk, ahol a víz már néha – néha elérte a lábunkat.
- Szóval. Van barátod? – kérdezte halkan, lehajtott fejjel.
- Igen.
- És szereted?
- Kai – sóhajtottam fel.
- Csak kérdezem, Em. Szereted? – nézett rám.
- Nem... Nem úgy, mint kellene – vallottam be halkan – Neked van... Van valakid?
- Csak elvileg. Mármint... Ő egy barát. Csak a volt pasija nem akart leszállni róla, megkért, nem – e játszhatnánk el, hogy együtt vagyunk. Együtt lógunk, meg hasonló, de egyikünk sem érez semmit a másik iránt.
- Szóval ez olyan... Barátság extrákkal dolog? – kuncogtam, mire végre elmosolyodott.
- Ja. Em.
- Hm?
- Szoktál vele álmodni? Kadennel?
- Igen, nagyon sokszor. Hát te?
Aztán felkelek, újra és újra visszagondolva az álmomra. És egy kis részem mindig összetörik, mert tudom, hogy a valóságban már nem élhetek át vele semmit.
- Igen. Először rémálmok voltak, aztán inkább emlékek. Aztán pár hónapja újra rémálmok, amikor megtudtam, hogy még élhetett volna.
Hogy... Hogy mi?
- Micsoda? – kérdeztem remegő hangon, a lábaim földbe gyökereztek, Kai pedig megállt velem szemben.
Hogy értette azt, hogy még élhetett volna?
- Te... Te nem tudtad? Neked nem mondták el?
- Elmondani mit?
Egyre jobban remegett a hangom, a testem úgyszintén reszketésnek indult. Kai szemében temérdek fájdalom ült és tudtam, hogy amit közölni fog, az nekem is fájni fog.
- Én is csak pár hónapja tudtam meg, anya nem állt készen hamarabb elmondani – mondta halkan, a szemébe könnyek gyűltek, akárcsak az enyémekbe – Amikor Kaden... Szóval az a roham... Basszus, már értem, miért volt neki ilyen kurvára nehéz – szipogott – Az utolsó rohamnál, amikor bementek hozzá az orvosok, nem volt az arcán a lélegeztető maszk.
- De... De mégis ki...
- Senki nem volt be hozzá előtte, Em. Ő maga vette le a maszkot.
- Nem – zokogtam – Nem, mégis miért tett volna ilyet? Ez nem...
Kai szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta. Nem tudtam felfogni, amit az előbb mondott. Mégis miért tette volna ezt? Miért ölte volna meg magát hamarabb? Miért hagyott ott minket anélkül, hogy elbúcsúzhattunk volna tőle? Amikor eszembe jutott az utolsó pillanat, amikor élve láttam, még erősebben rázott a sírás. Ő elbúcsúzott. Akkor nem gondoltam, hogy erre készül, de ő elbúcsúzott. Mielőtt kimentem kávéért, megszorította a kezem, könnyes szemekkel nézett rám és csak annyit mondott: Szeretlek. Elbúcsúzott.
- Nem tudom, Em. Talán már nem bírta, én... Fogalmam sincs, miért tette – suttogta Kai remegve – De rohadtul nagyon haragszom rá.
Megmarkoltam Kai pólóját, amikor ujjai picit erősebben a hátamba vájtak. Nem bántam, hogy szorított, nem bántam, hogy én szorítottam. Kai és én közöttem mindig volt egy fura kötődés. Ehhez hozzátartozott az is, hogy mellette mindig meg tudtam nyugodni és ő is mellettem. Csak annyitól, hogy szorítottuk egymást, hallgattuk vagy éreztük a másik légzését vagy szívverését. Mindig olyan volt, mintha egy puha paplant terítettek volna rám, ami elválasztott a fájdalomtól. Nem mondom, hogy nem éreztem, de minden kevésbé volt rossz, ha érezhettem Kai – t magam mellett.
Nem emlékszem, meddig tartottuk úgy egymást, csak arra, hogy megállás nélkül zokogtunk és remegtünk. Mikor végre megnyugodtunk kicsit, Kai elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy letörölhesse a könnyeimet. Majd megszakadt a szívem, amikor megláttam a vörös, kisírt szemeit, a könnyek még ott utaztak az arcán. Kai ritkán sírt. Tényleg nagyon ritkán. Akkor láttam először sírni, amikor kiderült, hogy Kaden beteg. Pár napig tartotta magát, mindenkinek azt mutatta, hogy minden rendben van. Próbálta mindenkiben tartani a lelket, de neki fájt a legjobban. Aztán egyik este összeomlott, amikor ketten maradtunk. Akkor mintha elpattant volna benne valami. Hiszen a testvére volt. A két elválaszthatatlan Reynolds fiú, akik között olyan testvéri kapcsolat volt, amit mindenki megirigyelt volna.
- Gyűlölöm, amikor sírsz – mondta gyengéden, miközben hüvelykujjával finom köröket írt le az arcomon. Már nem bántam, hogy hozzám ért. Nem bántam, mert hiányzott. Örlődtem azon, hogy maradjak távol tőle, amíg itt vagyunk, hogy aztán ne legyen rosszabb, vagy hagyjam, hadd történjenek a dolgok és használjam ki, hogy még hozzá érhetek és ő hozzám. A szívem a második választás felé húzott – A temetésen... Magamhoz akartalak szorítani.
- De hisz megöleltél.
- Kevés volt. Magamhoz akartalak húzni, elmenni onnan valahová és addig szorítani téged, amíg mindkettőnk fájdalma enyhül. Ez sosem múlik el, Em. De nélküled még nehezebb. Leírhatatlanul hiányzol.
- Te is nagyon hiányzol nekem, Kai. El sem tudom mondani, hogy mennyire. De...
- De mi ezt kaptuk – fejezte be helyettem a mondatot lehajtott fejjel, keze lecsúszott az arcomról.
Tedd vissza, Kai. Csak még egy kicsit.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most visszamegyünk.
- Igen.
Csöndben, egyetlen szó nélkül sétáltunk vissza a nyaralóba. Anyáék vissza kiültek a teraszra és nevetgéltek. Irigyeltem őket, amiért képesek voltak néha elfeledkezni a fájdalomról. Néha nekem is sikerült. De aztán megláttam valamit, ami Kadenre vagy Kai – ra emlékeztetett és minden odaveszett. Sokan mondták, hogy lépjek túl rajta, de ők nem tudják, milyen nehéz. Amikor van valami az életedben, ami meghatározza, hogy mit élsz át, hogy kivé válsz, azt nehéz elfelejteni. Különlegesnek éreztem magam, mert nekem két lélektársat adott az ég. És mindkettőt elveszítettem.
Az ajtóm előtt Kai megfogta a könyökömet és maga felé fordított.
- Em.
- Igen? – kérdeztem halkan.
- Sajnálom, hogy így tudtad meg. Talán nem is kellett volna elmondanom.
- De, el kellett. Semmi baj, Kai.
- De, mert... Mert fáj, ha könnyeket látok a szemedben. De igazad van, neked is tudnod kellett, hisz szereted.
- Köszönöm, hogy elmondtad – mosolyogtam rá, aztán lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit az arcára. Ne kérdezzétek, honnan volt hozzá bátorságom, mert én magam sem tudom. Csak megtettem. Kai pedig érezhetően levegőért kapott – Jó éjszakát, Kai.
- Jó éjszakát, Emma – mosolyodott el, amitől nagyot dobbant a szívem.