*~°°•••—●—•••°°~*

A tizenegy éves Astaerya Seagrave nem nagyon örült annak, hogy különlegesnek született. Szívesen lett volna inkább egy átlagos gyermek, akinek nem kell a világ problémáival törődni, de sajnos az ő kívánságait ritkán hallották meg az égiek. Pedig nagyon szerette volna, ha az ezüstös haja helyett újra aranyszőke madárfészket tudhatott volna a fején. Mindig ez tűnt fel az embereknek, mindig ez volt az, ami miatt beszélgettek vele. A többi gyerek csúfolta, a felnőttek meg sajnálkozva nézték, mintha valami szörnyű betegsége lenne, ami miatt bármelyik pillanatban összeeshetne. Szerencsére a testvérei ugyanúgy viselkedtek vele, mint korábban, így legalább egy jó pont volt az életében. A két bátyja ugyan nagyon védelmezték és nem feltétlen mindig értették meg a magánszféra fogalmát, de ezen kívül normális emberként kezelték őt.

Az a nap pontosan úgy indult, mint az összes többi. Egy házimanó éles hangjára ébredt, aki már jó pár perce próbálta felkelteni, ugyanis a kislány megint elaludt. Szokása volt mostanában, de ennek megvolt az oka is. Az elmúlt éjszakákon nem sokat aludt, ha pedig mégis, akkor rosszabbnál rosszabb rémálmok ostromolták az elméjét, amelyeknek köszönhetően csak forgolódott az ágyban. Miután sikeresen kidörzsölte az álmosságot a szeméből – meg úgy nagyjából minden mást is, olyan erőteljesen csinálta –, szépen lassan feltápászkodott az ágyról, többnyire összeszedte magát, majd a kedvenc bolyhos köntösét magára kapva leballagott a kúria étkezőjébe.

– Jó reggelt, Assie! – köszönt neki az idősebb bátyja, aki már az asztalnál ült, s egy palacsintával hadakozott.

Allerick Seagrave a maga tizenhét évével már kész férfi volt, mégis beütött nála még egyszer-kétszer a kiölhetetlen gyerekessége, amiért a két testvére úgy szerette őt. A fiatal fiú az apjuk kiköpött mása volt, csak kevesebb súly nyomta a vállát és nem ismerte még meg a világ összes sötét gondolatát. Mindig mosolygott, amitől szinte azonnal kivirult a szeplőkkel teli arca és bármikor készen állt arra, hogy egy reggeli fogócska keretében végigkergesse az öccsét és a húgát a kúria folyosóin.

– Jobbat – erőltetett ki magából egy szalonképes választ Assie, majd leült a bátyja mellé és magához vett pár piritóst, illetve egy bögre teát is.

– Valaki rossz lábbal kelt fel ma reggel – jegyezte meg Allerick halkan, de a lány füleihez ugyanúgy eljutottak.

– Nem lehet mindenki olyan kis pacsirta, mint te – felelte a lány könnyedén, bár még mindig olyan álmos volt, hogy nem teljese tudta, mit is mondott valójában.

– Nincs semmi baj azzal, ha valaki korán kezdi a napot – húzta fel az orrát Allerick, majd visszatért a palacsintájához, de közben egyszer-kétszer felnézett evés közben, hogy a testvérét figyelje. Tény és való, hogy kicsit aggódott érte.

Astaerya ebből semmit nem vett észre, bár amennyire álmos volt még, tulajdonképpen egy teljes páncélba öltözött sereg is elmenetelhetett volna mellette, s még az sem tűnt volna fel neki – legalábbis nem azonnal. Ő egyébként sem volt valami egyszerűen felébredő típus. Ha nem zargatták rémálmok egész éjszaka, akkor is nehezen kelt fel reggel, s kellett neki egy jó tíz perc, mire egyáltalán eljutott hozzá a tény, hogy már ébren volt. Mostanában azonban elég rosszak voltak az éjszakái, ami nagyobb hatással volt rá, mint amit elfogadott volna.

– Al, Assie! – kiáltott fel hirtelen valaki, mire a kislány összerezzent, de azonnal ki is szakadt a gondolatai mélyéről. A fiatalabb bátyja volt az, aki belépett a helyiségbe, frissen és hangosan, mint mindig. Lorcan Seagrave energiája sosem lankadt, s mindig mindenre odafigyelt.

– Lor! – mosolyodott el Allerick. – Mond meg Assie-nek, hogy nincs baj azzal, ha valaki korábban kel fel, mint az átlag.

– Nem is tudom – biccentette oldalra a fejét Lorcan. – Miért pont rád hallgassunk?

– Mert én vagyok a legidősebb? – nézett rá tudálékosan Allerick, de a szemeiben olyan vidámság csillogott, amit ritkán lehetett látni azóta, hogy az apjuk magára hagyta őket két évvel ezelőtt. – Te is mindig már hajnalban fent vagy.

– Részben azért, mert nem tudok aludni – vonta meg a vállát Lorcan, s közben leült az asztalhoz. – Meg talán neked is van hozzá közöd, nem gondolod?

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – felelte gyorsan az idősebbik, majd a Reggeli Próféta lapjaiba temetkezett. Lorcan a húga felé lőtt egy kedves mosolyt, majd maga is enni kezdett.

Astaerya szerette ezeket a reggeleket. Együtt lenni a testvéreivel, nevetni és megviccelni a másikat. Néha olyan volt, mintha még mindig egy család lettek volna. Először az anyjuk kezdett eltávolodni tőlük. Egyre kevesebbet foglakozott velük, míg végül már akadt olyan is, hogy a nap folyamán hozzájuk sem szólt. Akkor ez még nem volt annyira rossz. Az apjuk mindig szakított rájuk időt, s a három gyermek is sokat játszott egymással. Aztán Allerick elment a Roxfortba, s pár év múlva Lorcan is megkapta a levelét. Astaerya persze büszke volt rájuk, de ugyanakkor szomorúan vette tudomásul, hogy ő még nem mehetett velük, s így egyedül maradt a hatalmas kúriában. A két fiú jól érezte magát az iskolában, ritkán küldtek csak levelet, az apjuk pedig elment a küldetésre, s nem tért vissza onnan.

A kislány halkan felsóhajtott – ami nem kerülte el a testvérei figyelmét –, majd hozzálátott a reggelihez. Azaz tette volna, ha nem szállt volna be egy bagoly a konyha nyitott ablakán. A madár tett egy kört a helyiségben, majd kecsesen leszállt Astaerya elé, s a gyermek kezeihez nyújtotta a labát, amin egy levél árválkodott. Allerick és Lorcan várakozva figyelték a testvérüket. A kislány remegő kézzel törte fel a borítékot lezáró vérvörös pecsétet, majd lassan kihúzta belőle a papírt, ami a neki szóló levélt rejtette.

R O X F O R T
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Igazgató: Albus Dumbledore (Merlin-díjas, Bűbáj-rend aranyfok., okl. főmágus, Legf. Befoly. Nagym., a Varázslók Nemzetk. Szöv. elnökh.)
—

——————————————————

Tisztelt Seagrave kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-éig küldjön baglyot nekünk.

Tisztelettel:
Minerva McGalagony igazgatóhelyettes

*~°°•••—●—•••°°~*

Astaerya kapkodva igazgatta el magán a pulóverét, ugyanis kicsit késésben volt. Allerick azt mondta, hogy úgy nagyjából tíz perce van, aztán indulnak. Mégis mit gondolt? Látott ő már valaha olyan lányt, aki tíz perc alatt menetkész volt?! Alapvetően ő pont nem olyan típusnak számított, aki egy fél napot is el tudott tölteni a fürdőszobában, de most mégis már percek óta bajlódott csak azzal, hogy mit vegyen fel. Mégis miben érdemes elmenni az Abszol útra? Ki kell oda öltözni? Vagy csak dobd magadra azt, amit először kiveszel a szekrényből?

Már több hete is volt annak, hogy a bagoly megszakította a reggelijüket a levelével, de a kislány még mindig nem tudta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Persze, azzal tisztában voltak, hogy Astaerya Seagrave bizony egy boszorkány. Amennyi véletlen, akaratán kívüli varázslásának voltak a szemtanúi az évek során, érdekes is lett volna, ha nem veszik fel a Roxfortba. Ettől függetlenül ugyanolyan furcsának számított. Assie hihetetlenül boldog volt, ha őszinte akart lenni. Végre együtt lehetett a testvéreivel a szüneteken kívül is, s nem az anyja hideg természetét kellett elviselnie egész évben. Ráadásul a Roxfort hírneve legendás! A kislány fel akarta fedezni az összes folyosót, titkos alagutat és termet. Vágyott arra, hogy megismerjen minden szellemet, aki a kastélyban lakik és a festményekkel is szívesen elbeszélgetett volna. A testvérei annyi jó dolgot meséltek a helyről, hogy gyakran úgy tűnt, csak kitalálják az egészet.

– Assie! Készen vagy már? Eamon bácsi mindjárt itt van!

Astaerya ijedten rezzent össze, majd még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, majd egy izgatott sóhajjal később már a szobája előtt a végtelenségig elnyúló folyosón állt Lorcan társaságában.

– Itt vagyok, nyugalom – erőltetett magára egy megnyerő mosolyt a lány, de a bátyja arckifejezését látva inkább grimasz lett belőle.

– Ti lányok miért készülődtök ilyen sokáig? Ennyi idő alatt az Abszol út összes boltját fel lehetne vásárolni – forgatta meg a szemeit Lorcan.

– Ezt úgy mondod, mintha mindig rám kellene várni – vágott vissza Astaerya, majd kihúzta magát, s elindult az emeletről levezető lépcső irányába. – Általában te, meg Allerick nem tudjátok eldönteni, hogy mit vegyetek fel.

– Aljas rágalom – morogta csak úgy magának a fiú, majd sietve a húga után indult. – Szerinted Eamon bácsi elvisz majd minket fagyizni?

– Lehet – vonta meg a vállát Assie. – Én azon csodálkozom, hogy anya egyáltalán beengedi a házba. Mióta apa eltűnt, nem szívesen látja őt.

– Talán csak azért, mert apára emlékezteti. Végtére is, testvérek – felelte Lorcan. – Hiányzott már, neked is?

– Aha – felelte oda sem figyelve a lány. Őszintén szólva nem igazán akarta látni az apjuk testvérét. Eamon Seagrave szinte kiköpött mása volt Olysseusnak, azzal a különbséggel, hogy magassága nem érte el a felhőket és a haja is inkább volt barnás, mint szőke. Astaeryának nagyon hiányzott az apjuk, s igyekezett mindent és mindenkit elkerülni, aki és ami csak rá emlékeztette volna. Eddig egész jól haladt ezzel a személyes küldetéssel, de persze volt olyan alkalom, amikor nem sok mindent tehetett. Példának okáért, a testvéreit a világ összes kincséért – és persze sárkányáért – sem hagyta volna el. Az anyjuk viszont már egy egész más rétegbe tartozott.

– Nézd, ott van! – kiáltott fel Lorcan, majd vidáman előre mutatott. És valóban. Eamon Seagrave ott állt teljes életnagyságban az étkezőben, s éppen az anyjukkal társalgott, miközben Allerick ott lábatlankodott mellettük egyfolytában. Meredith tartásán látszott, hogy semmi kedve ehhez az egészhez, de a rangos származása megkövetelte, hogy rendesen fogadja a néhai férje öccsét.

– Eamon bácsi! – nevette el magát Lorcan, majd a férfihez szaladt, aki maga is mosolyogva ölelte magához a tizenkét éves fiút.

– Lorcan! De régen láttalak már! Szinte már kész férfi vagy – borzolta össze a gyermek gondosan beállított haját, mire egy felettébb felnőttes nyafogást is kicsalt az ifjú varázslóból.

– Talán azért – igazgatta el a haját újra Lorcan –, mert alig jársz ide!

– Hidd el, rengeteg dolgom volt – sóhajtott fel Eamon Seagrave fáradtan, de Astaerya átlátott rajta. A férfi valamit eltitkolt előlük. A feszült viselkedése az anyjuk közelében és a visszafogott, mégis kissé gúnyos hangja, ami csak a nő mellett szöközt ki belőle csak arra utalhatott, hogy valami történt kettejük között korábban.

– Rá se ránts – legyintett Lorcan. – Assie olyan izgatott volt miattad, hogy azt hittem soha nem fog elkészülni.

– Nem is! – szisszent fel mérgesen a lány, majd a mellkasa előtt keresztbe fonta a karjait, s felhúzott orral bámult a bátyjára, aki alig bírta visszatartani a nevetést.

– Miattam azért nem kell felvenni a díszes ruhákat – kacsintott rá Eamon, mire a lány minden dühe elpárolgott iránta, s megeresztett a férfi felé egy gyenge mosolyt. Hiába, a nagybátyjuk túlságosan is hasonlított az apjukra.

– Remélem vigyázni fogsz rájuk, Eamon – szólt közbe fagyosan Meredith, mire Assie minden öröme eltűnt.

– Hát persze. Ne félj, én figyelni fogok a gyermekeidre, Meredith – felelte udvariasan a férfi, majd az említett fiatalokhoz fordult. – Mehetünk, kisördögök? Még ezernyi teendőm van, nem szeretnék az Abszol úton éjszakázni!

– Készülj fel a legrosszabbra! – nevette el magát Allerick, hogy oldja a hangulatot, de nem sokat ért el vele. Lorcan megeresztett ugyan egy gyenge mosolyt, de Astaerya továbbra is fagyosan meredt maga elé. Vajon miért utálták egymást a rokonaik? Tény és való, az anyjuk nagyjából mindenkivel ellenségesen viselkedett, azonban Eamon a világ legkedvesebb embere volt az apjuk után, természetesen. Milyen titkok rejtőztek még a felszín alatt?

– Tudom jól, hogy mennyire rosszak vagytok – vágott vissza a nagybátyjuk, majd a kandallóhoz lépett. – Utaztatok már hop-porral, nem igaz?

– Igen, utaztunk – felelte kedvetlenül Lorcan. Nem sok boldog emléke maradt meg róla, ugyanis annyira izgatott volt, hogy rosszul mondta ki a helyes irányt, s teljesen máshol kötött ki, mint ahogy azt kellett volna.

– Te is ott voltál – tette hozzá Astaerya. – Hát már nem is emlékszel rá?

– Tudod, a korral jár – vigyorgott Allerick, mire Eamon megajándékozta őt egy felettébb arisztokratikus szemforgatással.

– Na gyerünk, okostojások! Irány az Abszol út!

°°~•••~°°

Astaerya csak ámult és bámult, annyira elvarázsolta őt az Abszol út megannyi kincse. Az egyik kirakatban seprűk díszelegtek, míg a másikban baglyok repkedtek fel-alá. Egyik boltban könyveket vehettek az ifjú növendékek, míg egy másikban különféle felszereléseket a jobbnál jobb csínyekhez. A kislány azt sem tudta, hogy merre nézzen először. Mit vegyenek meg elsőnek? A pálcát? A kisállatot? Talán seprű is kell? Nem, az biztos nem. Astaerya tisztán emlékezett arra, hogy a levelében külön kiemelték azt is, hogy az elsősök nem vihetnek seprűt magukkal – legnagyobb sajnálatára, persze.

– El ne szakadj mellőlem – fogta meg a kezét a legidősebb bátyja. – Akkora itt a tömeg, hogy szeptemberig meg se találnánk téged, ha elvesznél.

– Lenne pár nyugodt napunk – vonta meg a vállát Lorcan.

– Hé! – ütötte meg játékosan a vállát a lány, mire a nála egy évvel idősebb fiú nevetve ment tovább.

Az első megállójuk a Czikornyai és Patza volt, ahol beszereztek minden fontos könyvet. Astaerya ámulva olvasgatott bele az új szerzeményeibe, de volt egy olyan érzése, hogy az iskolában már nem lesz ennyire lelkes, ha beindul a tanév. Ezt követően beszereztek még pár új talárt és egyéb más iskolai kelléket is, utána viszont már egy akadály sem állt előtte, hogy megszerezze élete első – és némi szerencsével egyetlen – pálcáját.

Ollivander boltjába belépve, Astaerya rögtön úgy érezte, mintha valami ősi és szent helyre lépett volna. A mágia belepett mindent és a helyiség minden pontja feszülten várta, hogy őt vajon melyik pálca választja majd. A kislány nem lehetett ott, mikor a testvérei voltak a soron, így nem igazán tudta, hogy milyen is ez, hiába meséltek el neki mindent a fiúk.

– Áh, csak nem Astaerya Seagrave-hez van szerencsém? – kiáltott fel valaki váratlanul, mire a kislány akaratlanul, de összerezzent, s valamivel közelebb húzodott Allerickhez. Egy idős bácsi bukkant elő a bolt hátsó feléből. A férfi fehér haja a szélrózsa minden irányába meredezett. Vizenyős, ezüstös szemei olyan hatást keltettek, mintha az idős varázsló vak lett volna.

– Én vagyok – felelte végül halkan, megszeppenve Astaerya, miután összeszedte a bátorságát. A bácsi ugyan ijesztő volt elsőre, de valószínűleg nem fogja bántani. Miért tenné? Csak pálcákat árul, nem pedig egy velejéig romlott mágus, aki gyerekeket eszik reggelire...

– Mintha csak tegnap lett volna, mikor az édasapátokat kiválasztotta a pálcája. Áh, igen! Olysseus nagyszerű mágus volt, úgy bizony!

– Még most is az, Garrick – felelte szelíden Eamon, mire Astaerya halványan elmosolyodott. Nem sokan hittek abban, hogy az apjuk még életben volt valahol, de a nagybátyjuk sosem adta fel a reményt.

– Hosszú ideje már annak, hogy bátyád eltűnt azokon a messzi földeken, Eamon Seagrave – felelte Mr. Ollivander csendesen. – De nem ezért vagyunk most itt! Úgy érzem, a kislánynak egy pálcára van szüksége!

Astaerya kettőt sem pislogott, s az idős varázsló máris pálcák egész seregét hozta elé, hogy kipróbálhassa őket. Egyik követte a másikat, de a kislány nem sokat ért el velük azon kívül, hogy összetört két vázát. Tudta, hogy nem egyszerű dolog megtalálni a tökéletes pálcát, de mikor Ollivander már a tizediket nyomta a kezébe, s azzal sem történt semmi, nos akkor bizony már kezdte elhagyni minden lelkesedését.

– Nyugodj meg – tette a vállára a kezét Eamon, mikor észrevette, hogy Astaerya mennyire kedvetlenné vált. – Az apátok majdnem egy órát volt itt, mire meglett az igazi.

– Úgy bizony! – szólt közbe Ollivander. – Talán próbálja meg ezt a kisasszony.

Astaerya tétovázva nyúlt a pálcáért, de mikor meglátta azt, azonnal fellobbant egy régi szikra lángja a lelkében. A keze pillanatra megrezzent, de mikor ujjai keresztülfonták a pálca hullámokkal telefaragott nyelét, a kislányban azonnal megszilárdult minden, s a kétségeit egy csapásra elfújta a szél. Érezte, hogy a mágia életre kelt az eriben, s táncot járt egy ősi dallam ritmusára, ami valahonnan ismerős volt neki, de mégis ismeretlen, nem tudta hová tenni az emlékei között. A pálca tökéltesen illett a kezébe, mintha direkt neki faragták volna.

– Ez a nap is eljött – sóhajtott fel Ollivander úr, s a hangjában egyfajta szomorúság csillant. – Ezt a pálcát még az apám készítette, amolyan kísérletként, s azóta sem talált magának párt, egészen mostanáig.

– Milyen pálca ez? – kérdezte Lorcan izgatottan, de a szemeiben felcsillant az aggodalom.

– Egy igazán különleges darab. A fája kettős, cédrus és kőris. Csak olyan boszorkány vagy varázsló lehet a tulajdonosa, aki elég erős ahhoz, hogy a kezébe vegye.

– És a magja? – kérdezte Eamon. Astaerya maga is kíváncsian pillantott fel az idős pálcakészítőre.

– Sárkánypikkely.

*~°°•••—●—•••°°~*

Ezer év után, de itt a folytatás! ^^

Tudom, ha canon akarnék lenni, akkor a sárkánypikkely kicsit lehetetlen lenne magnak, de azért fanfiction, hogy ne csak a valós sztoriban haladjunk. A kettősség pedig... a történet folyamán mindenre választ fogtok kapni, ígérem! :3

Eddig hogy tetszik?