Minden gyermek amint eléri a megfelelő kort, egy őrangyalt kap árnyékul, hogy megóvja őt minden lehetséges rossztól. Így történt ez Jeon JeongGuk-kal is, ki mikor betöltötte tízedik életévét, egy védelmezőt kapott oldalára. Akit rajta kívül szabad szemmel nem láthatott, senki, csak ha emberi alakját felvette, mi igen ritka volt. Ugyanis amint egy angyal felveszi emberi valóját, napjai meg vannak számlálva. Ha nem tér vissza eredeti kilétéhez három napon belül könnyen megeshet, hogy elveszíti számára legbecsesebb kincsét, - mi olyan, mint átlagos halandóknak az életük,- a szárnyait. S minél tovább vannak húsvér kilétükben, annál tovább tart azutáni felépülésük. Ugyanis az angyalok mágikus, energiáját igen csak fogyasztják az e féle átváltozások. S ezt nagyon jól tudta az említett fiú őrzője, Kim TaeHyung is. Ki nem törődve a törvénykönyvükbe vésett szabályokkal, tett meg mindent azért, hogy oly' szeretett védencével lehessen.

Az évek teltek, s TaeHyung végig nézhette, ahogy a kis ártatlan, leginkább nyuszira hasonlító, félénk JeongGuk, ki mindenkinél jobban szerette őrangyalát, ezzel megmelengetve annak szívét, felcseperedik. S már közel a huszonegyedik születésnapjához, teljesen kifordult régi önmagából. A nyeszlett testét már izomréteg borította, s a modell karrierje az egekben volt, ezzel a fiatal önbizalmát is egyre csak növelve, min a folytonos körbe rajongás sem segített. S őrzője már csak egy árnyként volt jelen, kit már egy szóra sem méltatott. Az idősebb ennek ellenére is úgy óvta a másikat mintha porcelánból lenne, így egy apró szellő is összetörhetné, mit a védenc már nem vett olyan jó néven, mint a régmúltban, így illetlen, bántó kifejezéseket, jelzőket vágott fejéhez. A sértett ezüsthajú, már csak egy-egy fáradt ajakgörbülettel hallgatta végig a másik prédikációit, minden alkalommal érezve, hogy szívéből egy darab letörik, majd hangosan az alatta lévő feketeségben koppan, s elporlad, ezzel egyre kevesebb reményt táplálva JeongGuk valódi énjének visszatérésébe.

Amit viszont nem tudott, hogy az ember fiú egyetlen, aprócska dolog miatt lett vele elutasító. Szerelem. A halandó egyre mélyebb és komolyabb érzelmeket kezdett el táplálni Hyung – ja, iránt. Mit megértett, hogy lehetetlen. Érzelmeinek kibontakozásakor, mikor megértette a szívének gyorsabb ritmusát, a hírtelen melegségek mi elárasztotta bensőjét mikor teljes odaadással figyelt rá a másik, már tisztában volt azzal, hogy mind az, amire ő vágyik az elképesztő szárnyakkal megáldott férfitől, nem valósulhat meg. Ezért olyannyira féltet emóciónak kitudódásától rettegve, rejtette őket a gyűlölet és lenézés leple alá. Nem gondolva bele abba, hogy mit tesz ez a másik lelkével, mi már sok mindenen keresztül ment, még sem tudta ezeket feldolgozni.

- JungKook lassíts. – Szólal fel idegesen, az anyós ülésen helyet foglaló jó szándékú lidérc. – Nem hallod? Fékez már te idióta. – Kell ki magából teljesen, az aggódó angyal.

- Képzeld hallom, mivel a fülem mellett ordibálsz. – Morrant vissza a szólított.

- Attól, mert kidobott az a csaj, nem kell öngyilkos jelöltet játszanod! – Kezdte rángatni a fekete loknikkal megáldott vezető, bőrkabátjának anyagát, az utas.

- Jaj, mit érdekel az téged, ha meghalok? – Horkantott fel megbántottan, a legnagyobb sértéseket okozó fél. – Engem szépen eltemetnek a föld alá, te meg kapsz egy vinnyogó kis gyermeket, akit pesztrálhatsz kedvedre. – Húzta gúnyos fél mosolyra száját a beszélő, oldalra se pillantva a másikra.

- De én nem akarok más védencet. – Kezdett el halkan motyogni a barnás bőrű, letörten. – Nekem csak te kellesz. Én, szeretlek.

JeongGuk érezte, ahogy szíve hatalmasat dobban majd' megrepeste bordáit. Ereiben a vér áramlása felgyorsul, s még jobban felmelegszik a karmazsin folyadék. Az idősebb néha elvetett oly' megszólalásokat, mik elég kétértelműen hangoztak. Még a szárnyas ajkait egy fajta anyai gondoskodással hagyták el a szavak – gondolta ezt a mondatokkal jutalmazott -, addig a fiatalabbhoz egy fajta szerelmi vallomásként értek el. Miket vállairól lerázva hessegette el a legapróbb foszlányt is elméjéből miszerint, jól vélekedik. Az ember fiú hangosan felnevetve, vetette enyhén hátra kobakját, ezzel fokozva gúnyosságát.

- Ha annyira 'szeretnél' – Nyomta meg az utolsó betűkapcsolat hangsúlyát. – Nem csak egy szellemként követnéd végig az életem, hanem itt lennél és ténylegesen támogatnál. – Engedet egyik kezével el az automata sebesség váltással felszerelt járműnek kormányát, s mondandójára bizonyítékul, a másik derekához nyúlt, minek igaz látta vonalát mégis egyszerűen engedte bele a másik testébe végtagját. Szerelme szó szoros értelmében megfoghatatlan volt.

TaeHyung gyorsan átfutatva agyában az összes lehetőségét, döntött a legkockázatosabban. Tudta, ha megmutatja JeongGuk – nak hűsvér valóját, a fiatal örökre magára hagyja, amiért nem leplezte le e képességét hamarabb a kapcsolatuk alakulásával. Vagy nem akarja majd elengedni, mi számára lesz a legfájdalmasabb. Ugyanis két választása van. Az első miszerint vissza megy otthonába, a mennyországba három nap múlva átváltozása után. Második opció szerint pedig törött szárnyú angyalként éli le hátralevő életét. Mi annyit tesz, hogy emberi életet kap mi határokhoz kötött, az eddigi határtalanhoz képest. S sima hátán két hatalmas heg lesz, mi akkora elvesztett tollas végtagjainak töve lesz, ezzel jelezve megbukását őrangyalként.

A gyerekkori vonásait még mindig el nem vesztő fiú, teljes figyelmét visszahelyezte az útra, - mi még mindig igen nagy sebességgel száguldozott -, látva a mellette ülő zavarodott, megszeppent ábrázatát. Egy téma mi rég bosszantotta, s ott motoszkált fejében, viszont most, először mert felhozni, mivel tisztában volt azzal, hogy – szerinte – ez változtathatatlan és örökre eldöntött.

Az üres, egyenesen futó országútra kanyarodva, az autó motorja felbőgött, s a kilométer/óra mutatója lassan kiakadt helyéről. Viszont ez nem tarthatott sokáig, mivel a jármű belsejét vakító, fehér fényár borította be, ezzel minden kilátási lehetőséget megvonva a vezetőtől, ki ijedtében erővel taposott a fékre. Minek jó fogása ellenére is időbe tellett, míg a kocsi, az út szélére teljesen lehúzódva megállt, s le is állították, egy pillanatban azzal mikor a világosság kimúlt, ezzel újra koromsötétséget biztosítva.

JeongGuk hangosan kapkodta a levegőt, ahogy az adrenalin szétáradt testében, s csak egy személyre tudott gondolni a hirtelen sokk közben. Szemei nem adtak a nyugalomhoz sok segítséget. Ezért meg sem mozdulva várta, hogy látása kitisztuljon, annak ellenére, hogy idegei a határokig feszültek. Viszont eszméjét még nagyobb sötétség falta fel, mint ami oda kint uralkodott, mikor egyik kezébe mi ölében pihent egy puha, selymes pár simult, összekulcsolva ujjait. Lélegzetét visszatartva várta a következő lépést, de még az elsőt se tudta feldolgozni.

Pupillái eredeti méretüket visszanyerték, s újra utat engedtek neki látóidegei. Pilláit rögtön combjára vezette, miben egy erősebb bőrszínnel rendelkező egyeddel összefont végtagját látta meg. Viszont látásával, elméje is kitisztult, s rögtön tudta kié is az a kéz, mit néhány anyajegy díszített. Szinte égető tekintetét a másik karján felvezetve jutott el teljes alakjáig, mit fekete nadrág és szürke pulóver borított. Haja lazán hullott félelemmel megtelt íriszeibe, miközben húsos alsó ajkát fogai közé vette.

- TaeHyung. – Suttogta hitetlenkedve, a transzban lévő személy a kettő közül.

- Így már elfogadsz? – Hajtotta le fejét a megszólított, nem merve szemkontaktust felvenni.

- Ne szórakozz már ez lehetetlen! – Nevetett fel kínosan JeongGuk, kirántva mancsát a másik szorításából. – Nagyon szép meg jó, de csak egy álom! De az is lehet, hogy ilyen őrangyal mellett meghülyültem. – Jelentette ki állításaiban teljesen bízva JeonGuk.

TaeHyung valahol mélyen érezte, hogy valami hasonló fog történni. Viszont nem akart hallgatni óva intő belsőhangjainak, csak szívére figyelve vetette bele magát a kínálkozó helyzetbe. Fejét megrázva szálltak hosszúra nőtt, színezett tincsei ezzel még jobban gubancolva a szálakat. Utolsó mentőövébe kapaszkodva rugaszkodott el ülésétől, lábait átvetve a másik combjain, s kényelmesebbnek bizonyuló ülőhelyet találva helyezte magát el a másik, izmos és erős combjain. Nem törődve a másik kérdő tekintetével és pihegésével, tapadt annak kiszáradt ajkaira.

Mindkét fél kimondatlan, fogságban tartott emóciói át vették az irányítást a kedves, félénk puszi felett. A felek egyre követelőbbé váltak, s már tépték egymás ajkait. Hagyták kibontakozni az évek alatt felgyülemlett sérelmeket, együtt megélt pillanatokat, veszekedéseket. Egy hangos cuppanással szakították meg a már nyelveikkel folyt harcot. Párnácskáik között egy vékony nyálcsík húzódott, mit a fiatalabb tűntetett el egy apró csókkal mit a másik, egy helyen húsáig felrepedt felső ajkára hintett.

- Vagy még is csak lehetséges. – Állapította meg a fiú kinek még mindig az ölébe pihent az őrangyala, kinek karjai nyaka köré voltak fűzve, míg az ő nagyobb tenyerei az idősebb vékony derekán pihentek. Nagy ujjával mindkét oldalon lassan masszírozva az anyaggal fedett bőrfelületet.

- Szeretlek. – Hajtotta fejét a szürke hajú, JeongGuk nyakhajlatába, orrát a kiduzzadó főérhez dörzsölve. Mit jól tudott egyik gyenge pontja az emberi lénynek.

- Mióta? – Volt az egyetlen betűkapcsolat, amit erre a másik válaszolt.

- Rég. – Zárta rövidre a témát a szárnyak nélküli, nem evilági teremtés. Már pár csókot, és harapást is intézve a másik gyenge nyaka felé, minek hófehér valóját egyre több pirosas-lilás folt takarja.

- Én is szeretlek. – Viszonozta az érzelem megnyilvánulását TaeHyung – nak a barna tincses, miközben élvezte az említett tevékenykedését a fejét testével összekötő szakaszon.

Ha eddig úgy hitte TaeHyung, hogy az együtt töltött évek teltek gyorsan, azokra a rövid napokra mi átváltozása óta hátuk mögött van, szavakat se talál. Az összekulcsolt kezek, a csókok, a vággyal teli éjszakák, mikor immár kettejük hálószobája kényes, élvezkedő nyögésekkel telt meg, s megszűnt számukra a való világ, így belecsöppentek a sajátjukba miben rajtuk kívül senki más nem szívja el előlük az éltető oxigént. JeongGuk hivatalosan is párjául kérte az őrangyalát ki már nem csak egy halvány árnyékként áll háta mögött, ezzel mindenki számára látható támaszt nyújtva a fiatal modellnek. Kinek agyát ellepte a rózsaszínköd, s tudatlanul szentelte minden másodpercét szerelmének. Az ezüsthajú férfi pedig hagyta társát a kegyes tudatlanságban, egyszer se említve megszámlált idejüket.

Mikor a nap eltűnt a harmadik nap horizontján, a kapcsolatuk megpecsételődni látszott. S TaeHyung – nak egy olyan szófolyamot kellett levezetnie a fiatalabb védencével, mire soha nem akarta, hogy sor kerüljön. Főként, hogy többet látta a határral jelölt órák alatt a fiú gyermekkori, ikonikus mosolyát, mint az előző bő öt évben, mi vele is elfeledtette az össze problémát s döntés hozást mi ólomként nehezedett vállára, vagy inkább élete koronájára, a szárny párjára.

- JeongGuk. – Kezdett bele fájó monológjába az idősebb, mire az említett hümmögéssel adta tudtára, hogy figyel és folytathatja. – Választanunk kell. – Sóhajtott mélyen, nem tudva, hogy tálalja közölnivalóját.

- Nyugodj meg és vegyél egy mély levegőt, s mond, mi nyomja lelked. – Túrt bele az idősebb puha hajrengetegébe, mi a színezéstől sem vesztett eredeti frissességéből.

A fiatal kimondottan hatalmas és fényűző lakásában pihentek, mit a karrierjének, s feledhetetlen mosolyának köszönhetett. A kettejük által megosztott háló helység francia ágyából figyelték a szoba teljes üveggel borított falának, a városközpontra nyíló kilátását. Míg JeongGuk a fekvő alkalmatosságon elterülve, addig TaeHyung félig párjára, - mi számra még mindig szürreális,- nehezedve, fejét annak mellkasán tartava, hallgatta annak szívét mi sajátjával egy ütemet ütött.

- Mivel már három napja a halandó testemben vagyok, választanom kell. – Kezdett bele újra miután összegyűjtötte kikívánkozó ideáit. – Az egyik lehetőség, hogy visszatérek angyal mivoltomhoz, s mivel az energiám nagyon alacsonyan van, ezért akár évekig nem térek vissza ebbe a testbe. – Pislantott fel, ezzel látva a fiatalabb arcát min tükröződött a feldolgozás procedúrája. – Vagy itt maradok, viszont elvesztem a szárnyaim, és mint mindig őrangyalod és élettársadként melletted leszek, de kevesebb dolgot tudok teljesíteni védelmezőként. – Nyelte el a szomorúság beszédét, ezzel a fiatalabb tudtára adva számára melyik számít a fájdalmasabb döntésnek.

Amint a barna hajkoronájú agyában minden a helyére került, s teljesen át ment az összes információ, ujjait jobban a másik derekába mélyesztette, s közelebb simult hozzá. Így kifejezve, hogy esze ágában sincs elengedni, azt a személyt, kit több év várakozás után csak most kaparinthatott meg. Végre úgy érezhette, hogy nem őt kell óvni, hanem ő, védelmezheti angyal törékeny mivoltát.

- Te mit szeretnél? – Szívta be élesen a levegőt JeongGuk.

- Nem tudom. – Fúrta egyre mélyebben a másik mellkasába fejét TaeHyung. – Te?

- Én nem szeretném. – Tartott kicsi szüntetet, hogy több erőt tudjon hangjába vinni. – Én azt akarom, hogy itt maradj velem, és ne menj vissza. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy azok a káprázatos szárnyak számodra az életednél is többet jelentenek. És attól függetlenül mennyire szeretsz, nem vagyok abban biztos, hogy felvehetem e velük a versenyt.

TaeHyung mély levegőt vett, ezzel megtöltve tüdejét a mentolos illattal mit a fiatalabb tusfürdője kölcsönzött. Szíve legmélyén egyetértett az előbb elhangzottakkal, de mégis úgy érezte, hogy számára védence a legfontosabb, még ha ez azt is jelenti, hogy fel kell adnia eddigi életét, mit megfigyeléssel töltött. És egy újba kell lépnie hol a folytonos szemmel tartást átveszi, a párkapcsolati és valós támasznyújtás szerepe.

Az idősebb feltornázva magát fekvő pozíciójából, ült fel kicsit távolabb húzódva JeongGuk – tól. Fejét lehajtva marták szemeit a sós könnyek, mik nem tudtak kiinduló pontukon várakozni, hanem elindultak gazdájuk megszokottnál sápadtabb orcáin. Haja arcába hullott, ujjai a fehér, már gyűrött ágyneműre szorítottak.

- Kimennél? – Szipogott halkan, rövid mondata alatt is elcsukló hanggal.

- Tessék? – Hitetlenkedett a fiatalabb.

- Légy szíves hagyj egyedül. – Kérlelte halkan.

Dühösen fújtatva egyet kelt fel ő is, majd utoljára még kedveséhez fordult. Hüvelykujjával lesimítva a gyöngyként le-leguruló cseppeket, hajolt a fiú puha párnácskáihoz. Mik már kiszáradtak, a száján át való lélegzéstől. Érzékien csókolta az idősebbet, mint ha az lenne utolsó alkalmuk. Próbálva átadni a törődést és mérhetetlen szerelmet, mit felé érez.

- Szeretlek. – Mormogta a másik TaeHyung ajkaira miután megszakadt csókjuk.

Lassan indult meg JeongGuk a nappali felé, maga mögött idegesen becsapva az ajtót. Szavai nem találtak viszonzásra, ezzel még jobban hergelve őt. Nem tudta mire számítson. Két választás állt angyala előtt, mi közül félt, hogy a számára kedvezőtlent választja. A kanapé párnái közé süllyedve várt idegesen, miközben a televízió csatornái között kapcsolgatott megállás nélkül, rendesen meg se figyelve a lehetséges műsor kínálatot.

Az idegőrlő órák csak úgy tépték szívét. Gyomra egy borsó méretéhez hasonlíthatott, torkában erős csomó kötődött. A falon elhelyezett egyre csak kattogó órára szinte másodpercenként tekintett fel, rájőve minden egyes alkalommal, hogy az idő nem telik gyorsabban, szerencsétlenségére inkább lassabban.

Egyszer csak a fojtogató csendességet, mi az egész lakásban uralkodott, egy csontokig hatoló, fájdalmas ordítás törte meg. JeongGuk fejét az ereiben csordogáló folyadékot megfagyasztó zaj irányába kapta. S úgy érezte, hogy szíve is kihagyott pár dobbanást, mi után hatalmas iramú vágtába kezdett az adrenalin hatására. A megfogalmazhatatlanul drága időt nem vesztegetve pattant fel nyugalmi helyzetéből, s majd' hasra esve sietett szerelméhez.

Az íriszei elé táruló kép egyszerre hozott mérhetetlen örömöt, mitől szinte a felhők közé tudott volna emelkedni, más részről pedig meg hasadt, angyala szenvedését látva. Az ezüstös haj mi mindenfelé szállt, kipirosodott, nedves arc, mit viselője a párnába nyomott, ezzel tompítva a bensőjéből feltörő hangokat. Az egész teste mereven vergődött a hatalmas területen, reménykedve a kín enyhülésében.

Mintha még a Föld is megállt volna a forgásában. Az üvöltések ártatlan szipogásokká törpültek, TaeHyung végtagjai ellazultak, s hátán megjelentek a viselői számára visszataszítónak vélt hegek, vékonyan alvadt vérrel borítva. A fiatalabb ki végig nézte a folyamat befejeződését, óvatosan közelítette meg volt angyalát. Fáradt teste mellé helyezkedve, kezdete nyugtatóan simogatni először buksiját, majd lassan haladt csupasz, új mintákkal díszített hátát, mire a még mindig hasán fekvő fiú összerezzent, s hirtelen mozdulattal próbált visszatérni ülő pozíciójába.

- Lassan. – Mosolyodott el gyengéden a barna tincses. Felsegítve a másikat.

TaeHyung már mellkasához húzott térdekkel, félig a paplanba gabalyodva szemezett a fiatalabbal. Félt. Szó szerint reszketett a visszautasítás és elhagyás gondolatára, mi falakat húzott kettejük között. Az idősebbet ez a két megfoghatatlan gondolat tántorgatta emberré válásától. Mi lesz, ha a sikeres modellnek, kinek lábai előtt hevernek kortársai és még idősebb emberek is, már nem kell. Egyszerűen megunja már használt testét, mit már hűen áhított segítői, szárnyai sem díszítettek. Az önbizalma egyre csökkent, elméje pedig építgette a szörnyűbbnél, szörnyűbb lehetőségeket. Míg az előtte lévő személy egyszerű csodálattal pislogott rá, figyelve az idősebb, összegörnyedt, visszahúzódó lényét.

- Szóval velem maradsz. – Engedte szabadjára lágy nevetését JeongGuk, felvezetve mancsait TaeHyung lábszárára. – Köszönöm. – Törtek fel érzelmei. Ajkai felfelé görbültek, miközben sötét íriszeiből gyémánt gyöngyök potyogtak. S nem tudta abbahagyni előző szavának ismételgetését.

Az ezüsthajú négykézlábra ereszkedve araszolt közelebb társához, néha felszisszentve a idegrendszerébe még halványan mindig szétáramló fájdalomtól. A másik elé érve nem tudta milyen mozdulatot intézzen felé, ábrázatára kiülő keveredett emóciók miatt. A fiatalabb ezt könnyedén megoldva ragadta meg csípőjénél, magához rántva, ezzel elintézve, hogy hátsó fele a padlón koppanjon, az ijedségtől pedig egyet sikkantó párja izmos hasán landoljon. Jó ízűen felnevetve bámulták egymást, fel se fogva az eseményeket.

- Még így is kellek neked? – Tért vissza eszméihez TaeHyung.

- Hogy? – Vált zavarodottá a matracként szolgáló fél.

- A szárnyak tövének hegeivel. – Szomorodott el a beszélő. párja egyik könyökére támaszkodva emelte meg kicsit testeiket, másik kezét pedig az elkenődött fiú álla alá csúsztatta, ezzel kényszerítve azt, hogy rá tekintsen.

- Te tényleg azt hiszed, hogy csak a külsőd érdekel. – A finom fogás ellenére mi fejét tartotta, aprót bólintott nem igazán tudva a helyes választ. –Hát akkor nagyon rosszul gondolod. Mióta tudom, hogy a férfiakhoz egy aránt vonzódom, szeretlek. Elcsavartad a fejem az aranyos kuncogásoddal, azzal a hatalmas szíveddel, mi remélem csak értem ver, s egyszerűen a kisugárzásoddal, személyiségeddel. Akkor se kellene más, ha az egész valód hegek és sebek borítanák, amíg velem vagy és szeretsz, én semmi másra nem vágyom. – Simogatta a kételkedő orcáját, kinek szemeit újra sós cseppek lepték el.

- Szeretlek. – Fúrta orrát a másik nyakhajlatába, akkor csak azon a sorsfordító estén.

- Én is szeretlek angyalom.

Itt már tudta JeongGuk, hogy TaeHyung örökre az ő őrangyala lesz, senki másnak a szívét át nem adva, s ez az érzés kölcsönös volt részéről is.