16. Fejezet - Döntések és titkok

Ki a fasz vagy te? – kérdeztem idegesen.

– Kacchan már meg sem ismersz? – hallottam meg azt az őrült nyomoréknak a hangját.

– Te kis—

Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis megpofozott. Nem a képességével, hanem puszta kézzel. Az orromból pár csepp vér csordult ki, amit csak egy morgással díjaztam.

– Izuku-kun ne legyél ennyire durva [Név] kis barátjával – csendült fel egy ismerős hang.

[Név] nagynénje?! Ez a vén kurva hogy a faszba kerül ide?!

– Maga vén kurva!

– Igen. Lehet vén vagyok, és kurva, de megérte. Most, hogy te a markomba vagy [Név] soha többé nem lesz engedetlen, és ha igen, annak te fizeted meg az árát! – nevetett fel ördögien.

– Oi! Nyomi Deku!

– Igen Kacchan? – hajolt az arcomba az idegesítő vigyorával.

– Mit csinált vagy fizetett neked ez a vén satrafa ezért?! – csattantam fel.

– Semmit – kuncogott a zöldike – Ingyen is megtettem amint látod.

– De minek?! Nem csináltam semmit, amivel árthattam volna a vén kurvának – böktem idegesen a vörös hajú nő felé.

– Dehogynem – jött közelebb a zöld szemű – Ellenem uszítottad a saját gyermekemet.

– Nem a tiéd!

– Hallgass! A tiszteletet add meg az idősebbnek! – ordított.

– Nem érdekel a korod, semmi az, hogy mit gondolsz – kiáltottam – [Név]-et a szolgáddá és egy lelkironcsá formáltad. Én ezt nem engedem!

– Tsk – ciccegett – Tipikus hős duma, de nem érdekel, még ha igaz is. Ki a faszt érdekeltek ti kis nyomorékok?! Csak az emberiséget basztatjátok! Semmit nem ér a hősengedélyetek! Te pedig elvetted tőlem azt, aki "fontos" volt nekem, ezért most ő fog bűnhődni. Ha nem tér vissza hozzám, akkor te sem fogsz hozzá – fogott vigyorogva a fejemhez egy pisztolyt.

[Név] kérlek siess...

[Név] szemszöge:

– Aizawa-sensei most mi legyen? – néztem a fekete hajúra.

– Nem tudom [Név]. Nem lesz ez így jó – rázta meg a fejét, és a mellkasa előtt összefonta a kezeit.

– Muszáj működnie sensei! – fortyogtam, és a pince tervrajzát nézegettem, amíg észre nem vettem egy kis titkos ajtót – Nézze!

– Oh – lepődött meg – Hát ez meg mi?

– Nem tudom...

És ekkor nem várt személyek rontottak be az ajtón...

♡︎♡︎♡︎

[Név] szemszöge:

Akik berontottak az ajtón, azok nem mások voltak, mint Katsuki, Deku és a nagynéném. A vörös hajú nő egy pisztolyt szegezett szőkeség fejéhez, miközben egyenesen rám vigyorgott.

– Meglepi [Név]! Itt az ajándékod! – nevetett, amit inkább rikácsolásnak neveznék.

– Azonnal engedje el Bakugout! – utasította a nagynénémet Aizawa-Sensei.

– Vagy különben mi lesz? – nyújtotta ki a nyelvét, mint egy kisgyerek.

– Deku vedd el tőle a pisztolyt! – fordult a zöldike felé a sensei.

– Nem – nevetett Deku, és egy másik fegyvert elő, amit rám szegezett – Ha elengedjük ezt a mocskot, akkor [Név] kell helyette.

– [Név] ne gondolj arra, amire most gondolsz! – kiáltotta Katsukit, de a nagynéném fejbe vágta, és elájult.

Egy nagy sóhajtással döntöttem. Ha senki nem teszi meg, hát én majd megteszem.

– Előbb hozd ide Katsukit! – utasítottam Dekut.

– Jó kislány. De nehogy azt hidd, hogy majd ezután parancsolhatsz nekem – morgott az orra alatt, majd a sensei kezeibe nyomta a szőkeséget, és csuklón ragadott – Gyerünk.

Visszanéztem a többiekre. Mina és a lányok könnyes szemekkel álltak. A fiúk egyik fele Dekura nézett olyan haraggal, hogy attól még egy egész maffia megijedne. Ők voltak Kirishima, Kaminari, Sero, Todoroki és Iida. A másik felük engem nézett szomorúan. Ojiro, Tokoyami, Sato és még Mineta is. Nem hittem volna, hogy ez a perverz kis dög is sajnál. És nem azért, mert Deku "kaphat meg", és nem is azért, hogy a melleimért könyörögjön. Hanem mert komolyan, de most komolyan szomorú.

– [Név]..! – hallottam meg egy ismerősen csengő hangot, ami most elég gyenge volt – Ne csináld ezt...

– Muszáj Katsuki – mosolyodtam el halványan, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon – Visszajövök hozzád.

– Megígéred?

– Meg.

– Ne nyálaskodjatok! – vágott pofon a nő – Induljunk!

– H-Hai! – indultam el, amire a zöld hajú fiú elvigyorodott.

– [Név] – hajolt a fülemhez.

– Mit akarsz te mocskos rohadék? – morogtam.

– Téged. Ugye még szűz vagy drága? – harapott a fülembe, és majdnem belemarkolt a fenekembe, de a kezére csaptam.

– Szedd le rólam a kezed mocskos szarházi! – utasítottam.

– És ha nem? Akkor mi lesz? – kuncogott – Mert a drága Kacchan nem tud téged megvédeni most.

– Ne emlegesd Katsukit – mentem kicsit gyorsabban.

– Nee. Nee – ugrott elém a nagynéném vigyorogva – Ennyire meg akarod ismerni az apádat?

– M-mi? De hiszen apu meghalt – lepődtem meg.

– Haha. Nem! – mosolyodott el betegen – Nem halt meg. Túlélte.

– Nem ez nem igaz! – kiabáltam – Nem élhette túl! Láttam a kórházi ágyon! Ilyen nem lehet!

– Shh ne kiabálj – kuncogott a zöld hajú, és befogta a szám – Még meghallanak a hősök, és nem akarunk trükközést – Igaz? – nézett a nagynénémre Deku.

– Igen, szóval [Név] ne nyírasd ki magad – nevetett halkan, és felmutatta a pisztolyát, mire hátra hőköltem kicsit – Na ne ijedj meg. Te is ilyet fogsz majd használni.

– M-Mi?! – ijedtem meg még jobban.

– Igen – nézett rám Deku, mire hátra fordultam felé, és zöld íriszeibe fúrtam az én [Szemszín] színű íriszeim – Nesze, itt is van – nyomta a kezembe, de rögtön eldobtam.

– Ehhez én soha nem fogok nyúlni! – fintorodtam el, és úgy néztem a pisztolytra, mint valami szörnyre, aki éppen rám akar támadni.

– Jaj [Név]! – jajgatott Midoriya, mint egy kisfiú, aki nem kapott édességet ebéd után – Így elrontod a hangulatot!

– Apa nem él – morogtam, mit sem törődve a hisztiző fiúval, hanem a tárgyra tértem – Ebben biztos vagyok.

– [Név] két apád volt – mosolyodott el a vörös hajú.

– Mi..? – képedtem el, és majdnem hátra estem a meglepetéstől.

– Két apád volt – ismételte el a nő.

– D-De hisz' ez lehetetlen! – dadogtam – Hogy lenne két apám?!

– Az egyik magához édesgette anyádat, a másik pedig bosszút állt ezért. Az autóbaleset csak álca volt. Meggyilkolták őket – komorodott el a nő.

Nem szóltam egy szót sem, mert nem is tudtam. Nem tudtam megszólalni, annyira lesokkoltam. Két apám lenne? Ez lehetetlen! Még soha nem láttam mást az apukámon kívül anyával.

– Hol van az a gyilkos? – morogtam.

– Mármint a vérszerinti apád? Oh hát ő a Gonoszok Ligájánál – gördült egy mindeddigi vigyornal is betegebb mosoly a szájára.

– M-mi? És ez miatt fenyegetettek Katsukival? – próbáltam kitépni magam Deku karjai közül haragosan.

– Igen. Kellett a manipuláció – vonta meg a vállát a nagynéném, mintha ez természetes lenne.

– Mindjárt megérkezünk – szinte fuvolázta a mondatot a zöldike, és betolt egy sikátorba, egy ajtó elé.

– Tessék, menj előre – nyitotta ki az ajtót a nő.

Amint beléptem rám zárták az ajtót a kattanásból ítélve. A kijárathoz szaladtam, és elkezdtem dörömbölni rajta, de azok ketten csak nevettek a szenvedésemen.

Beteg barmok...

– [Név] – szólalt meg egy mély hang a hátam mögül, mire megfordultam.

A meglepetéstől kikerekedtek a szemeim, és az ajtónak dőltem.

Ez nem lehet...

♡︎♡︎

Oya, oya Minna-san!
Meg is érkeztem a következő résszel. Remélem mindenki élvezi eddig a könyvet.^^
Sajnos nemsokára vége lesz, de a következő könyv is fog nektek tetszeni. Legalábbis nekem biztosan haha. A következő rész szerdára vagy csütörtökre várható! Legkésőbb akkorra tudom megírni.
Sayonara Minna-san!

/Words:1113/

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top