-Jisung, ismerem Minhot! Lehet, hogy akarja, de még nem fogadta el magát teljesen. Akárhányszor cselekszik, rá pár órára megbánja amit tett és undorodik attól amit csinált és akivel csinálta. Amit csináltatok pár óra múlva már csak egy rossz emlék lesz neki és nem akar majd emlékezni rá, mert egyszerűen nem képes elfogadni önmagát. Ne értsd félre szeret téged mindennél jobban.. Bonyolult, de úgy érzem, hogy muszáj róla tudnod, mert félek, hogy egyszer kibukik belőle és fájdalmasabb lesz számodra mint kellene!- hadarta el gyorsan miközben egyre jobban mardosta őt a bűntudat Jisung szomorú szemeit látva.

A mókus fiú nem sírt, erős maradt és próbált nem azokra a mondatokra koncentrálni amiket kiragadott Hyunjin őszinteségi rohamából.

Undorodik attól amit csinált és akivel csinálta.

Rossz emlék lesz neki és elakarja felejteni.

Pár óra múlva megbánja..

-Átmegyek Seungminhoz ha Minho esetleg kérdezi, hogy hol vagyok akkor mondd azt, hogy Jeongin sír!- mondta elhaló hangon majd szekrényéből kikapott egy nagy pulóvert.

Felkapta magára mamuszát majd kisietett a kollégiumi szobájából. Amint kilépett az ajtón és becsukta azt maga mögött könnyei utat törtek maguknak. Fájtak neki a szavak amiket Hyunjintól hallatott, de másrészt megértette. Amikor megtudta, hogy nem csak a lányokat szereti ő is ugyanígy volt vele. Élvezte amit csinált, szerette az embert akivel csinálta mégis amikor úgy isten igazából felfogta tettét, undorítónak tartotta magát is és aztán később a személyt is. Nem akart rá emlékezni elakarta felejteni, de közben mindenáron azon volt, hogy elfogadja és szeresse magát úgy ahogy van.

A szobához érve bekopogott és amint ajtót nyitottak neki sírva indult meg beljebb.

[...]

-Annyi a szerencséd, hogy a legjobb barátom vagy és szereted őt! Már azt is csodálom, hogy eddig titokban tudtad tartani. Annyi jó van ebben a szarban, hogy nem nekem kellett vele közöljem. Nem tudtam volna a szemébe nézni és látni ahogy darabokra törik a szíve.

[...]

8 órát ütött az óra amikor Jisung végre visszament a szobájába. Jeongin időközben elaludt így az estét Seungminnal tölti.

Amint bement a szobába nem szólt egy szót sem csak a pizsamáját kezébe véve indult meg a fürdő felé. Viszonylag hamar végzett és egy szürke pulcsiban lépdelt az ágyához.

-Jisung..- szólította meg a fiatal fiút akinek szinte azonnal könnyek szöktek a szemeibe.

Minho hangja lágy volt és teli volt megbánással. A mókus fiú vett egy nagy levegőt majd erőt véve magán odament az idősebbhez és leült elé az ágyra.

-Nincs miről beszélnünk, hyung!- nézett a magasabbra bár nem szívesen tette.

-Jisung kérlek csak hallgass meg!- nyúlt a kezeiért, de Jisung elhúzta azokat.

-Hyung megértem! Csak azt hiszem kicsit fáj, hogy megbánod, hogy csak rossz emlék és, hogy elakarod felejteni.. Fáj, hogy undorodsz tőlem, de ez rendben van hiszen régen is undorodtál tőlem! Csak térjünk vissza a régi kerékvágásba és felejtsük el ezt az egészet. Felejtsd el, hogy valaha is éreztem irántad valamit, rendben?

Jisung mindvégig lehajtott fejjel beszélt, halkan és megtörten. Nem tudta kibírni sírás nélkül így nem is erősködött azzal, hogy visszatartsa könnyeit. Szerelmet vallott és véget vetett a fura barátságuknak.

-Jisung, ne tedd ezt velem! Fontos vagy számomra és szeretlek téged! Nem akarlak elveszíteni, mert egy nyomorék vagyok!- fogta meg a fiú csuklóját amikor készült visszamenni a saját ágyához.

-Nem számít hyung! Miután felfogtad a szavaidnak a súlyát megfogod bánni, nem igaz?- rántott ki Minho szorításából a kezét. -Mától kezdve hanyagoljuk egymást. Ne tegyünk semmit, ne mondjunk semmit, csináljuk úgy mintha nem is ismernénk egymást! Így nem lesz mitől vagy kitől undorodnod, nem lesz amit meg kellene bánnod, nem lesznek rossz emlékek amit el akarsz felejteni!

-Jisung, kérlek..- könnyesedtek be Minho szemei Jisung szavai hallatán.