-Ti ezt értitek? Megöli a saját csapattársát aztán pedig fenyegetőzik azzal, hogy engem is megöl! Egyáltalán, hogy ilyen bénák és minek jönnek ide?- ült le idegesen a helyére Minho.

-Nem kaptak tervet így a saját tervüket használják vagy sodródnak az árral! Hogy miért vannak itt? Megakarnak engem ölni amiért elárultam őket!- dörzsölte meg az orrát BangChan.

-Mégis milyen főnök az aki nem ad tervet a munkásainak? Ennél könnyebb ellenfeleket nem láttam még. Régebben sokkal nehezebb ellenfélnek bizonyultak!- nevetett fel kissé gúnyosan.

-A főnök titkárnője hozta ezt az ötletet miszerint terv nélkül induljanak a kisebb bevetésekre. Általában a tervező válassza a tagokat, de most egyértelműen máshogy történt!- szólalt meg Chan egy idő után.

-Ezt meg hogy érted?- fordult felé Changbin.

-Úgy értem, hogy a tervező önmaga nem megy kisebb bevetésekre. Ő csak a nagyobb bevetéseken jelenik meg ahol vezeti a csapatot. Már akkor megmondta, hogy ő nem fog kisebb szarokkal foglalkozni amikor 15 évesen mesterlövész lett!- mondta Chan, de pont annyit amennyit tudni kell.

-Mondd csak Chan! Mennyire voltál jóba ezzel a fiúval?- kérdezte gyanakvóan Minho.

-Pont annyira mint a többi maffia tag! Az anyja és az apja nem engedtek túl sokat megtudni róla! Még a nevét sem tudják a fickónak csak a magasabb rangú emberek!- válaszolta a szőke hajú félig az igazságot.

Valóban nem engedtek sok mindent a szülei viszont sose tiltották meg azt, hogy Channal legyen. Sok mindent tud róla pont úgy ahogyan Jisung is. Megbíztak egymásban és sok titkot megosztottak egymással akár egy unalmas bevetésen vagy csak simán a tetőn ülve.

-Valamit kezdenünk kell hiszen nem hagyhatjuk, hogy újra és újra itt legyenek! Az a törpe mesterlövész és bár az ellenségeinket ölte meg mégsem bízhatunk abban, hogy jó ember!- mondta a főnök majd felállt és elhagyta a termet.

Eközben Jisung lábából kivették a golyót és kíváncsian méregették a sápadt fiút.

-Ne bámuljatok már! Legközelebb kurvára egyedül fogok menni és nem kell senki! Ha nem sikerül akkor pedig feladjuk! Múltkor is holtan feküdtek a földön most pedig az a tökkel ütött is meghalt. Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy kinyírjuk azt a férget? Az égadta világon semmit nem mondhatott rólunk! Ha így lenne már rég holtan feküdnénk mindannyian ebben a putriban!- kiabálta miközben az ágy keretet szorította. -Ismered az érzéstelenítőt ribanc?- ordította a fájdalomtól. -Bocsánat hölgyem!- motyogta majd a párnára ejtette a fejét.

A sebkezelés után sikeresen felvitték őt a szobájába és ismét több mint egy hét telt el a gyógyulásig. Ezidő alatt Jisungnak számtalanszor eszébe jutott Hyunjin és Minho is akik förtelmesen hiányoztak neki. Újra és újra lelki szemei előtt látta Minhot amikor utoljára látta és Hyunjint aki már nincs az élők között.

Jisung nem bírt a gondolatokkal. Zokogni akart, de nem tehette. Elakart menni a sírhoz, de nem bírt. Minden nap elmegy oda, hogy kitudja magából adni azt a sok fájdalmat amit a szülei és a főnöke okozott neki. A fájdalmat amit Minho elvesztése és Hyunjin halála váltott ki.

Újabb és újabb vágást ejtett kezein amiket sose csinált mélyre hiszen Hyunjin imádta, hogy bőre sima és puha. Tudta, hogy ha mély vágásokat ejt magán akkor a bőre nem lenne olyan amit Hyunjin olyannyira imádott.  Hiányzott neki az idősebb fiú jobban mint bárki más hiszen ő volt ott neki amikor Minho és a mamája elhagyta. Bűntudata van amiért miatta halt meg egy csomó fiatalabb és idősebb gyermek vele együtt Hyunjin is. Éppen ezért akar bosszút állni a szitok szaván és a főnökén majd végezetül magán.

A gyógyulás után Jisung az irodájába indult ahol már egy új asztal foglalt helyett. Leült a székébe majd tovább dolgozott a terven ami már az épületen kívül lesz. Úgy akarja megölni a szüleit és a főnököt ahogyan ők is tették a gyermekekkel. Bár fél a tűztől azóta a nap óta, hogy először látott valakit meghalni mégis képes lenne beledobni a gyilkosok hulláit.

-Fiam, most, hogy felépültél este indulhatsz a dolgodra!- mondta édesanyja. - Meg kell ölnöd BangChant és ha hibázol megölünk!- morogta majd már el is indult az ajtó felé.

-Tény, hogy utáljuk egymást édesanyám, de a főnök imád engem! Ha hibázok ha nem, nem fogok meghalni!- rántotta meg vállait miközben elővette a kését amivel játszani kezdett.

-Előbb utóbb meghalsz!- forgatta a szemeit.

-Miért nem öltetek meg engem is aznap vagy kérdezek jobbat, mi a fasznak kerestetek meg?- kérdezte dühösen már szinte ordítva. -Takarodj ki mielőtt elvitetlek!- állította bele a kést a falapba.

Életében nem érezte magát még olyan dühösnek mint akkor. Minden vágya az volt, hogy a kést bele állítsa a nő fejébe, de még nem tehette meg. Bár a főnök tudja mennyire utálják egymást akkor sem nézné el ha az egyik legjobb emberét veszítené el.

Han Jisung a főnök után a legmagasabb rangot érdemelte ki az évek alatt pont ezért utálta meg édesanyja is.

...