"Taehyung, kész vagy?"-hallom édesanyám hangját a földszintről, hangja akár a kés éle a fülemnek. Vasárnap van, tehát templomba készülődünk. Nagyon vallásos családom van, és mit ne mondjak, én is az vagyok. Minden este, étkezéskor és reggel összetesszünk kezünket és hálát mondunk mindenért, amink van.

de mi a helyzet azzal, ami nincs?

"Igen, megyek már" -kiáltom le még nagyobb hangerővel, és már szedem is le a lábam a nyikorgó, barna lépcsőn.

"Mindjárt elkésünk" -mutat órájára, ami szerint 9 óra van, tehát még bőven egy óránk van hátra. A templom alig van 10 percre gyalog, de az anyám már csak ilyen...általában fél órával a kezdet előtt ott vagyunk, de ahogy látom ez most 1 óra lesz.

"Ha egyszer megértem miért sietünk annyira, esküszöm jó tanuló leszek egész évben" -suttogom magamnak, és szerencsémre nem hallja meg anyám.

Apám már a kertben nézegeti a sárga virágokat, melyeknek még mindig nem jegyeztem meg a nevét. Mikor kilépünk a házból, láthatóan abbahagyja álmélkodását a teremtményben, és felénk fordítja a zöld szempárját.

"Végre itt vagytok. Siessünk, Marius atya már biztos vár!"

De rühellem azt az embert

Nem lenne szabad ilyet gondolnom, de nem tehetek róla. Egyszerűen annyira arrogáns, és minden mondata azzal zárul, hogy "...köszönjük Istenem". Nem mintha amúgy lenne ezzel valami problémám, de 1 órán keresztül ezt hallgatni kicsit sok néha.

"Meglepően" mi értünk oda leghamarabb, tehát még az atya sincs itt. Szüleim elkezdenek beszélgetni a mai istentisztelet témájáról, de én inkább otthagyom őket és teszek egy sétát a kertben.

Nem nagy, de nem is kicsi. A kerítés mellett rengeteg bokor húzódik el, és egy kis kavicsos út vezet a templom ajtajához.

"A francba..."-hallok meg egy ismeretlen hangot közel hozzám, de nem látom a hangot kiadó személyt.

Talán hallucináltam

Folytatom a sehová se vezető utamat a járda kavicsain lépkedve, mikor a mellettem lévő bokor kis zörrenéssel megmozdul.

Meredten nézek a növényre, majd az előbbi ismerős hang megint megtölti a levegőt.

-Ahh, lebuktam. -lép ki keseredetten egy sápadt fiú a bokor sűrű rengetege közül.

Haja feketébb akár az éjszaka, mégis szemei a tenger kékjeinek összes árnyalatát tükrözik. Édes fogaival csalódottan harapdálja piros ajkait, fehér pólóját bepiszkította a sár.

Tökéletes...

-Öö miért buktál le? -kérdezem tőle nyugodt hangon, mire ő felemeli kipirosodott arcát.

-Azt hittem nem fogsz meglátni...

-Miért? Nem kellett volna? -nézek szemébe, de ő megint lesüti őket a kavicsokra.

-Én nem akartam... -kezd furdallni a kíváncsiság miért mászkált utánam. Egy lépést teszek felé, de ő egy lépést hátrál.

-Miért követtél?

-Annyiszor láttalak már itt, de még egyszer se volt alkalmam beszélni veled...láttam, hogy erre jöttél, úgyhogy jó alkalomnak tűnt megnézni téged... DE NE ÉRTSD FÉLRE! -emelte fel a döbbent fejét, mikor tudatosult benne, mit is mondott. Kezével vadul kalinpál a levegőben, mire muszáj elnevetnem magam.

-Most...most miért nevetsz? -abbahagyja a mutogatást, és kíváncsian néz rám. Istenem de aranyos...

-Mindegy... itt a telefonszámom, hívj fel ha akarsz. -firkantom le a 8 számjegyet, és átadom neki- Nekem mennem kell. További jó "leskelődést" -kacsintok rá, mire ő láthatóan elpirosodik.

A templom bejárata előtt megigazítom fehér ingem gallérját, majd magabiztosan belépek a korhadt fától bűzlő szent helyre.

Istenem, bocsásd meg bűneinket...