A kisbuszok a parkolóban várták a versenyzőket, ahová a csapatok kétfős sort alkotva sétáltak a fűben. A legtöbben Pannát hallgatták, aki képtelen volt abbahagyni a beszélést, szinte szófosása volt. Csak dőlt belőle a szó.

A kisbuszunkba beszállva intettünk a sofőrnek, majd Sárával leültünk egy szimpatikusnak kinéző ülésre. Pár percig tanácskoztak a szervezők, majd minden csapathoz odalépve elkérték a telefonjainkat.
Sárával a fejünket kapkodva figyeltük, hogy merre indulunk meg a járművel, úgy nézett ki, a Tisza-tó felé vesszük az irányt. Egyből össze is raktuk, ebből mi fog kisülni. Vizes feladat, Ez biztos volt.

Egyikünk sem volt beszédes, ahogy láttam, velem együtt a lány csapattársam is igyekszik ráhangolódni a feladatra, így pihenésképpen feltettem a lábamat az előttem lévő ülésre.

– Hé! – kiáltott rám a sofőr. – Üljél normálisan, és ne taposd a mocskos cipőddel a buszomat! – szólt idegesen, ugyanis észrevette cselszövésemet. Hoppácska.

– Elnézést – emeltem levegőbe a lábaimat, mire a vezető elfordult, így vissza is tettem. Minek néz engem??

Körülbelül egy óra lehetett az egész út, egy fás parkolóba tolatott be a busz. A szervezők kiosztottak minden résztvevőnek egy-egy kitömött tornazsákot.

– Gyerünk, indulás – szólt, ezt követően pedig mindenki megindult utána.

Éppen elhagytunk egy "kikötő ötven méter jobbra" táblát, mi azonban balra fordultunk. Egy cserjés ösvényen indultunk meg a tó irányába, ahol rajtunk kívül az égvilágon senki sem tartózkodott.

– Nos – állt meg Róbert. – A világosbarna csapat velem jön, a többiek ezen a kijelölt táborhelyen várakoznak, amíg szólítják őket – utasította az IOV-os versenyzőket, azaz minket. – Kérnék mindenkit, hogy az itt-tartózkodás alatt fokozottan vigyázzon a természetre. Tilos bármit itt hagyni vagy eldobni; ezért azonnali kizárás jár. Minden szemetet rakjatok el a tornazsákotokba, és hozzátok magatokkal! – közölte szigorúan.

Sára és én, Róbert beszéde után leültünk a fűbe, közvetlenül a part mellé, csatlakozott hozzánk a Keri-Laci, Csanád-Dalma és Jani-Timi páros is. A többi versenyző megint csak Pannát hallgatta.

Semmi érdekes nem történt, folytonosan hívták a párosokat, akik éppen a következők voltak. Idő közben kiderült, hogy van egy külsős Facebook-szavazás, ahol leteszik a voksukat különböző csapatokra az alapján, szerintük ki esik ki, és ki jut tovább.
Segítettem kicsit a többieknek, megmutattam a technikát, amivel könnyebben megy majd az evezés.

Az idő csak telt-múlt, nagyjából fél óra telhetett el azóta, hogy elhívták a világosbarnákat a feladatra.

– Pirosak, gyertek velem – szólt egy szervező, mire Sára és én feltápászkodtunk a földről. Két perc lehetett, mire kiértünk a hosszú fastég végéig, ahol Róbert várt minket.

– Sára, Rajmund – mosolygott ránk, majd felénk nyújtott egy-egy mentőmellényt. – Üljetek be az utolsó csónakba – szólt a víz felé mutatva, így Sára és én eleget tettünk kérésének, belemásztunk a szűkös építménybe. A csapattársam kis híján beleesett a vízbe, ezért sebesen a keze után nyúltam, és visszarántottam a nagy lendületből.

Amikor Róbert megbizonyosodott róla, hogy megvagyunk, egy állószörffel mellénk evezett.

– Kövessetek – szólított meg minket, aztán elindult előttünk.

Én felállva eloldoztam a kötelet, ami által a kis csónakunk ringatózva megindult. Evezni kezdetem, mert nem tudtam, ez vajon számít-e már a feladat idejébe.

A csónakunk egy fákkal és növényekkel benőtt vízi ösvény bejáratánál lassított le.

– A feladat a következő – mondta a főszervező. – Evezzetek át ezen a csatornán úgy, hogy összegyűjtötök öt piros zászlót. Figyelem! Kizárólag az evezőt választó csapattag evezhet, és a sapkás csapattag mehet zászlóért. Előttetek és mögöttetek is őrzik a szervezők a biztonságotokat, és ha bármikor azt kiáltjátok, hogy tündérrózsa, azonnal a segítségetekre sietünk. Viszont akkor véget ér számotokra a verseny – magyarázta.

– Tündérrózsa – memorizálta Sára bólintva.

– Igen, de csak akkor mondjátok ki, ha bele kell avatkoznunk a versenybe, és ezzel feladjátok. Ha nem kell a segítségünk és megoldjátok egyedül, még boruláskor sem avatkozunk közbe. Minden világos?

– Igen – feleltük egyszerre.

– Rendben. A feladatot a leghosszabb idővel teljesítő csapat számára véget ér a verseny. Készen álltok?

– Van más választásunk? – tettem fel idegesen a költői kérdést, mire Róbert nyugodtan füléhez emelte a készüléket, majd beleszólt, hogy ,,indulnak". Amint ezt meghallottam úgy kezdtem evezni, mint még soha. Mindent beleadtam.

Sára csak a nyakát nyújtogatta, én is pásztáztam a vizet, vajon mikor érünk el az első zászlóhoz, majd amint megláttam, kissé visszavettem a tempóból.

– Ott! Ott lesz az első – szóltam neki.

Odaeveztem a zászló közelébe, hogy Sára ki tudjon szállni.

– Menj! – szóltam, mire ő sietve kipattant a csónakból, letépte a zászlót, majd megragadva visszaült mögém. – Ügyes vagy, Major.

– Megvan az első. Mehetünk tovább – fújtatott lihegve, ezáltal én megint belekezdtem az evezésbe, kis idő múlva pedig megláttuk a következő zászlót egy következő stégen.

– Készülj – szóltam, és lelassítottam a faszerkezet mellett. Miután megállapítottam, hogy a vízmélység nagyjából hatvan centi, Sára nagyot ugorva landolt a stégen, és a zászlóval a kezében próbált visszalépni, de majdnem beleesett, így magamhoz húztam, és úgy segítettem be magam mögé.

– Köszi – suttogta. Jó volt érezni a közelségét, azonban tudtam, hogy ezzel nem jutunk előrébb, újra evezni kezdtem.

– Ott a harmadik – jegyeztem meg. – De nincs stég – tettem hozzá, ugyanis a következő a víz felszínén lebegett.

– Mi? – fordult meg hirtelen.

Kisebb diskurálás után megállapítottuk, hogy Sára beugrik a vízbe, és így szerzi meg a zászlót, más választásunk nem is nagyon volt. Mire visszaért, három zászló volt már nálunk.

– Ott a negyedik – mutattam előre, majd lendületesen evezni kezdtem.

– Állj! – kiáltotta el magát Sára. – Az mi? – kérdezte, mire lelassítottam.

– Micsoda, Major?

– Basszus, ott a negyedik, elmentünk mellette – mutatott a sűrű növényzet közé, ahol alig lehetett észrevenni bármit is.

– A francba – kerekedett el a szemem, és az evezőt megragadva próbáltam megfordítani a csónakot. Véleményem szerint még az is lehet, hogy rekordidő alatt értünk oda a kihagyott zászlóhoz, Sára semmit sem gondolt végig, egyből belevetette magát a sekély vízbe. Jó ötlet volt, mondhatom...
Belesüppedt a lápba, de nem igazán foglalkozott vele, sietett vissza.

Továbbeveztem, így elértünk az utolsó zászlóhoz, ami szintén stégnél volt. Lelassítottam, Sára kiszállt, majd egy pillanat alatt már újra mögöttem ült.

Kivezettem a csónakot a fás csatornából, az érkezésünknél azonnal lenyomta a stoppert egy szervező.

– Tizennyolc negyvenkettő – mondta.

– Tizennyolc negyvenkettő? – kérdezett vissza Róbert.

– Annyi – ismételte meg. fogalmunk sem volt, hogy ez most jót vagy rosszat jelent nekünk, de már késő lett volna változtatni, így beletörődtünk.

– Nocsak – töprengett. – Gratulálok, piros csapat. Biztosan továbbjutottatok, az eddigi versenyzők közül mindenki a ti időtökön túl végzett – mondta ki, mire Sárával megkönnyebbülten mosolyogtunk össze.

Elmondta még, hogy evezzünk ki a partra, ott várnak minket a többiek egy másik szervező felügyeletében.
Ott a felügyeletes elmondta, hogy két választásunk van. Az A opció, hogy kimegyünk és a büfénél várakozunk, a B pedig, hogy csónakázhatunk még a tavon.

– Köszönjük – ült vissza Sára egyből.

– De vannak feltételek. Csak ezen a nyílt, szemmel jól belátható területen evezhettek. Mint a lilák.

– Rendben – mondtam szófogadóan.

– Én, innen figyellek titeket – mondta szigorúan.

– Jó, mert az nem fura – vágtam rá, mire Sára akaratlanul is felnevetett, de a szervező csak elengedte a füle mellett a megjegyzésemet. Legalább Ő nevetett. :))

Miután leegyeztettük a szabályokat, visszakaptuk a telefonjainkat, egyből hívtuk Dominikékat.

– Megvan – szóltam bele minden nélkül.

– Továbbjutottunk – felelte Sára is mosolyogva, mire Vivi sikítva kezdett ugrálni, Dominik elordította magát, és a háttérben még Tahi is magasba emelt kézzel kiáltott fel.

Pár perc után derült csak ki, hogy csónakázni tervezünk menni, amit Tahi nem igazán szívlelt.

– Biztos, hogy nem! – közölte határozottan. – Nem, nem! – ismételte meg. – Felejtsétek el, hogy ketten bementek a vízre egy csónakkal, halljátok, maradjatok a parton és...

– Tanár úr, laggol a FaceTime, alig érteni, mit mond. Menjünk csónakázni? – kérdeztem cselesen. Hahh.

– Mondom, ne! Ne menjetek be! – ordibálta a fizikatanár. – Fehér, Major, komolyan mondom, eszetekbe se jusson kievezni a tóra – fenyegetőzött.

– Nem halljuk, de most megyünk és kievezünk a tóra – motyogtuk gyorsan, majd kinyomtuk őket.

Kiszálltam még a csónakból, és a kis büféablakhoz futottam, vettem egy narancsos és egy epres jégkását, kifizettem és futottam is vissza.

– Epres vagy narancsos? – kérdeztem Sárától.

– Epres, köszi – vette el, majd beleszívott a szívószálába, és én is belekóstoltam, aztán leraktam a lábam mellé a csónak aljára poharat, megragadtam a lapátot, és befelé kezdtem evezni a tavon.