Miután beneveztük Sárát, visszasétáltunk a kilátóhoz, mert nem igazán tudtunk meg semmit a többi csapat produkciójáról.

Mi a megszokott helyünkön, a kilátó tetején ültünk nekidőlve a léceknek, amik minimális árnyékot adtak a tűző napsütés közepette. Próbáltuk kitalálni Tahival közösen, hogy milyen táncot adjon elő este Sára.

– Sára? – nézett rá Vivi.

– Igen? – kérdezte, mire Vivi felé fordította a telefonján, hogy a lány is lássa, melyik táncra gondol Vivi. – Nekem jó. Lehet ez.

– Akkor? Egyetértünk? Kiválasztottuk? – kérdeztem körbepillantva.

– Nem igazán értek hozzá, de ez a tánc ezzel a zenével olyan, amire én sok pontot adnék – osztotta meg Dominik a nézőpontját velünk. Pár pillanat alatt nagy értetlenkedés vette körbe csapatunkat, ugyanis mint kiderült, Tahi nagy kedvence az együttes, akik zenéjére Sára tánca van, mi pedig még csak nem is hallottunk róla.

– Hol voltatok a nyolcvanas-kilencvenes években? – értetlenkedett Tahi.

– Leginkább gondolatban sem – jegyeztem meg, mire a tanárunk is elmosolyodott a többiekkel együtt.

– Na, jó. Ti borzalmas Z generáció vagytok, én meg rohadt öreg – állapította meg, a megjegyzésén pedig még jobban röhögtünk.

Együttes döntés alapján tehát egy tavalyi táncát adja elő este Sára, amire már most elkezdett készülni. Azt kérte, hogy hagyjuk magára, amíg betanul mindent, neki úgy könnyebb.

– Jó, de ha bármi kell, sikíts – kérte Vivi.

– Sok sikert, Sára – biccentett felé Dominik.

– Tudod, Major, szerintem nem baj, ha megismétled ezt a táncot és lesz új videód – néztem a szemébe.

– Gondolod?

– Igen. Az előző felvételen túl sok a szemét körülötted – mondtam őszintén, mire felnevetett. – Megnézlek néha, jó?

– Itt leszek – suttogta, majd elindultam Tahival lefelé a lépcsőn.

– Szóval... Szereti a zenét, hah? – pillantottam a tanáromra.

– Miért, mit hittél, a tanár nem ember? – nézett rám mérgesen.

– Pontosan ezt!

– Fehér, lelöklek a lépcsőn... - nézett vissza rám, de tudtam, hogy viccel, így csak nevettem. Mondjuk alapból is nevetnék. – Igen, képzeld, szeretem a zenét, sőt járok koncertekre és fesztiválokra is. Döbbenet, mi?

– Kicsit – ismertem el. – És nem lehet, hogy én a fesztiválozó Tahi Dénest ismerjem? Jobb fejnek tűnik, mint a fizikatanár.

– Nem – vágta rá azonnal.

– Kár – görbült lefele a szám, majd megindultunk a füves pusztán a kisházaink felé.

– Tévedsz, Fehér, a fizikatanár Tahi Dénesnél nincs jobb fej – poénkodott velem. – Hát nem emlékszel, mennyire vicces volt, amikor nem lett meg a kettesed?

– De, emlékszem – dünnyögtem. – Majdnem halálra röhögtem magam.

Ebédig semmit sem csináltam, Dominik Vivivel beszélgetett vagy éppen sétált, Tahi meg elvonult a saját kis zugába nyugalmat lelni a velem történő beszélgetés után. Anyámnak küldtem egy üzenetet, hogy minden rendben van, ne aggódjon, hamarosan jövök haza, majd bedugtam a fülesemet és ledőltem az ágyra.

Arra riadtam fel, hogy Dominik szólongat, ugyanis ebédidő volt, úgy döntöttek, szólnak Sárának is és az étkezőben találkozunk.

Tíz perccel később mi már javában ettük a brassóit, mikor Sára mellénk lépett a tálcájával. Láttam rajta, hogy szájról olvas, így próbálja meg kideríteni, ki mit csinál éppen.

– Mit derítettél ki, Major? – vigyorogtam rá, mire halványan elmosolyodott.

– Oké... – ült le. – A pinkektől Panna mazsorettbottal lép fel. Az ezüstök biztos, hogy majd elmondják nekünk, de mindegy, már tudom. Dalma lép fel, ha jól vettem ki, énekes produkcióval. A világoskék lányok közül az egyik sztepptáncolni fog. Andi kosaras produkciót mutat be, a liláktól pedig valaki hullahoppozni fog. A többiek másról beszélnek. Ó, és még valami – mondta úgy, mint akinek teljesen kiment a fejéből. – A szürkéktől az egyik versenyző talán lólengés gyakorlatot fog bemutatni – legyintett.

– Azta, Sára – nézett rá Vivi meglepetten.

– Ti folytattátok a KŐB nézését? Az interjúkat Kocsis oldalán? – kérdezte hirtelen.

– Nem, dehogy. Nélküled nem, megvártunk vele – nézett rá Dominik, és már vette is elő a telefonját, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Kocsis jelenleg a büfé felé tartott, Palihoz, hogy ő beszéljen Viviről. Minden rendben zajlott, addig, amíg valaki troll módon el nem küldött egy "árva" kommentet.
A hozzászólás így szólt: ,,...Meglep, hogy Felcser bármire is allergiás, amit szájba kell venni."

Kocsis pár másodpercig némán figyelte, mi is történik éppen, majd elordította magát.

– Még egy ilyen, és vége az adásnak! Sőt, minden adásnak vége! Komolyan mondom! Hogy meritek? Hm? Egy diáktársatokról beszéltek! Egy lányról, aki értetek, értünk versenyez éppen! Aki nem tudja megvédeni magát a névtelenek és arcatlanok ellen. Az eszem megáll... Az egyetlen szerencsétek, hogy úgy látom, Vivi már nincs jelen az élőben, egy ideje kilépett a nézésből. Máskülönben ő is látta volna ezt az ízléstelen, méltatlan és teljes mértékben elfogadhatatlan megjegyzést. Hogy veszitek a bátorságot, hogy így beszéljetek róla? Mi? Szégyellje magát mindenki, nemcsak az, aki ezt az ocsmányságot írta, de az is, aki ezen egy pillanatig is szórakozott vagy nevetett – kiabálta a telefonjának szemrehányón.

Mi mind a négyen szomorúan pillantottunk Vivire, aki bár azt állította, minden rendben és semmi baj nincs, mégis irtózatosan szemét komment volt, egy ilyen mindenkit kikészítene.

– Úgy látom, egy kamu profilról jött a megjegyzés, de mindegy, azért megpróbálom, hátha sikerrel járok – gépelt Dominik. Én tudtam, hogy most jól be fogja oltani a gyereket, de nem állítottam le, hiszen ugyanezt tenném.

– Mit írtál neki? – érdeklődött Vivi.

– Hogy szívesen dumálnék vele személyesen.

– Adj neki, Cowboy – biztattam röhögve.

Mindeközben folytatódott az élő, Pali mesélte, mi minden gm terméket lehet kapni, mind Vivi miatt. Ugyanis ő volt az, aki kezdeményezte a gluténmentes termékek vásárolhatóságát. Kocsis nemsokára elköszönt a büféstől.

– Fehér Rajmundról ez idáig nem beszéltünk a KŐB-ben. Igen – jegyezte meg az igazgató, mire elképedve meredtem a kijelzőre, ugyanis senkit nem említettem ismerősömnek. Kocsis sorolta, melyik tanárok utasították el a felkérését velem kapcsolatban, mi pedig érdeklődve vártuk, mi lesz ennek a vége. – Mindenhol zárt ajtókba botlottam, nekem viszont mindenképpen szükségem volt valakire az őszinte beszélgetéshez. Aztán beugrott! – csettintett az igazgató.

– Mi ugrott be? – tette fel Sára a kérdést.

– Fogalmam sincs – pillantottam körbe.

– Beugrott, hogy ki mást is kérdezhetnék, ha nem azt a személyt, aki immáron egy hete éjjel-nappal, feladatról feladatra istápolja versenyzőinket.

– No way... - suttogtam magam elé.

– Neee – kerekedett el Vivi szeme.

– Úgyhogy kapcsolom egyenesen a hortobágyi IOV-élménytáborból Tahi Dénes fizikatanárt... – jelentette be ünnepélyesen.

– Ezt nem hiszem el... – nevetett fel Sára, és én is nagyjából így éreztem.

– Dénes, üdvözöllek a KŐB-adásomban. Köszönöm, hogy a verseny alatt szakítottál időt arra, hogy beszélgessünk egy kicsit Rajmundról. Szóval – kezdett bele. – Fehér Rajmund.

– Igen – biccentett Tahi.

– Te tanítod őt, így már régebb óta ismered.

– Igen.

– De esetleg tapasztaltál valamit Rajmunddal kapcsolatban, amit a verseny előtt nem vettél észre, ami ott, az IOV-on derült ki számodra, és amit szívesen megosztanál velünk?

– Nézd – kezdte a tanárunk a rólam való beszámolót, amit fapofával vártam. – Fehérről sok mindent gondolnak, sok mindent mondanak és még annál többet is híresztelnek.

– Ez így van.

– Te is és én is tudom, hogy a legtöbb igaz.

– Ez is így van – értett egyet Kocsis.

– De... - kezdett bele, mi pedig vártuk, mit szeretne mondani.

– Minden rendben?

– Feladatot kaptunk. Mennem kell – felelte Tahi ijesztően közel tartva a telefonját, miközben elindult kifelé.

– Most?

– Igen, rohanok a kilátóba, ott találkozom a csapattal. Várj!

– Igen? – nézett az igazgató reményteljesen a kamerába.

– Nem fejeztem be a gondolatmenetet Fehérről, pedig ezért hívtál az adásba. Nem kérdés, hogy Fehér zűrös diák, és a hírneve sem megalapozatlan. De az elmúlt napok alapján ki merem jelenteni, hogy Fehér nem rossz srác. Sőt! Elmondanám, hogy megbízható, lelkiismeretes, törődő, laza, humoros és éppen annyira pofátlan, amennyi még pont elfogadható. Nem lépi át, nem hülyegyerek, nagyon jól tudja, hol a határ. Nem mellesleg, pedig igazi vezéregyéniség, akit nem véletlen követnek vakon. Ritka az ilyen karizmatikus egyéniség. Szóval összességében elmondanám, hogy nincs gond Fehérrel, csak tudni kell vele bánni – fejezte be, én meg meg sem mertem mukkanni. Nem tudtam, mit mondjak. Most nagyon megdöbbentett az, amit mondott. – Ha pedig már lehetőségem van szólni a nézőkhöz és a verseny követőihez, megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, a Szirtes-csapat mind a négy tagja megérdemli, hogy őszintén drukkoljanak nekik iskolatársaik. És ha erre nem is képes mindenki, legalább ne mocskolják őket. Na, ennyit akartam. Kérlek, ne mentsd el az adást, nehogy vissza tudják nézni, mert még elbízzák magukat, hogy ilyeneket gondolok róluk. Főleg Fehér. Pokollá teszi az életemet, ha ezt meghallja.

– Természetesen nem mentem el az adást – bólogatott Kocsis.

Hát ez az ígérete nem annyira jött be.
Miután végignéztük a KŐB-adást, befejeztük az ebédünket.

– Menj már, mennyire jó fej Tahi, hogy ilyeneket mondott rólad! – vigyorgott Vivi rám.

– Mindannyiunkról – javítottam ki.

– Nem, nem – ellenkezett Sára. – Téged nagyon bír.

– Tahi? Engem? Biztos, hogy nem.

– De igen. Mondjuk érthető, hisz elég sok a közös bennetek – jegyezte meg Sára, mire elkerekedett a szemem.

– Viszlát, Sára – intett Dominik szórakozottan, tudva, hogy bajban van.

– Hogy mit mondtál, Major? – kérdeztem, dühösen nézve rá.

– Semmit.

– Semmit?

– Semmit.

– Pedig úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, hogy sok közös van bennem és Tahiban – indultam meg felé, miközben ő folyamatosan röhögve hátrált a kijárat felé.

– Várj, megmagyarázom – nevetett megállás nélkül.

– Alig várom – vágtam rá bosszúsan.

– Oké, tessék. Mindkettőtöket sokan utálnak, mindketten a vezetéknevemen szólítotok, és mindketten sokkal jobb emberek vagytok, mint amit akartok, hogy higgyenek rólatok – hadarta, majd szórakozottan nézett a szemembe, én pedig miután meglepetten mérlegeltem a hallottakat, elmosolyodtam.

– Ezt gondolod rólam, Major?

– Rólad és Tahiról – helyesbített, de engem nem érdekelt, hiszen nagyon jól esett az, amit mondott rólam.

– Ja, igen, persze. Rólam és Tahiról – ismételtem meg a szemébe nézve, ő pedig vigyorogva állta a tekintetem.

Pár perc múlva már az ajtón léptünk ki, a kilátó felé indultunk meg.

– Vivi, azt hiszem, a kommentelőd nem fogadta el az invitálásomat a személyes találkozóra... – rázta meg bosszúsan a fejét Dominik.

– Mi? Visszaírt? – csodálkozott a lány.

– Nem. Kitörölte magát – közölte, mire mind felnevettünk, én még le is pacsiztam vele.

– Egy rohadékkal kevesebb – jelentette ki Sára boldogan, amivel teljes mértékben egyet tudtam érteni. Mert akármivel is kell szembenéznie az embernek, könnyebb, ha azt barátokkal teszi.