A tegnap este ellenére ma nagyon korán keltem, és már visszaaludni nem tudtam, ezért megnéztem az értesítéseimet. A kétmillió üzenetből egy fontos volt. Kocsis posztolt a tegnapi feladat miatt. Megnyitottam.

Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. Három óra negyvenhét perccel ezelőtt.
,,Bréking! Bréking! Ébren vagytok még, Szirtes Army? Ismét továbbjutottunk! Ismétlem, TOVÁBBJUTOTTUNK A VERSENYEN! Az imént kaptam meg a hírt, miszerint a Szirtes-csapat két lány tagja, Felcser Vivien és Major Sára éjszakai bátorságpróbán vettek részt, ahol hatalmas lélekjelenlétről tettek tanúbizonyságot, amikor is végigjárták a hortobágyi horror tanyaházat, megszerezve valamennyi zászlót, ezzel továbbjuttatva a csapatot és iskolánkat a versenyen! Le a kalappal a lányok előtt! Le a kalappal a Szirtes-csapat előtt! Vivien és Sára bátorságpróbáját a táborban maradt csapattagok élőben nézhették egy streamen, Dominik és Rajmund pedig felvették képernyőfelvétellel az egészet, amit el is küldtek nekem, így aztán aki szeretné a lányok horrorisztikus kalandját megnézni, az Insta-oldalamon megtalálja. Figyelem, ijesztő tartalom, garantált borzongás! Kocsis igazgató"

Miután elolvastam a hozzászólásokat, bezártam a suli Facebook-oldalát és a Szirteses melegítőmbe belebújta kiléptem az ajtón. Viszonylag enyhe volt az idő, a füvön lépkedve indultam meg a kilátó felé, hátha ott találok valakit. Valakit...
Elindultam felfele a falépcsőkön, és fellépve megláttam Sárát. Pár percen keresztül csak figyeltem, ahogyan táncol a júniusi friss reggelen, majd egy ő egy pörgést követően észrevett.

- Aludtál egyáltalán, Major? – kérdeztem, mert üvöltött róla, hogy egy ideje már itt van, majd beleittam a kulacsomba.

- Nem sokat – vallotta be. – Kérhetek belőle? – érdeklődött, mire csak biccentettem egyet, ő meg meghúzta a flaskát. Kiitta az egészet.

- Köszi – vigyorgott rám.

- Én is, hogy hagytál benne... egy fél kortyot – mondtam, mire felnevetett, majd félrehajítottam az üres kulacsot. – Szóval... Miért nem tudtál aludni, Major?

- Csak felkeltette egy üzenet. Készítettem egy time-lapse-et is – mondta.

- Mutasd – kértem.

- Oké, még én sem láttam.

Végignéztük a felvételt, ami eszméletlenre sikeredett. Gyönyörű az itteni napfelkelte.

- Ez marha jó lett. – De azt hittem, te is rajta leszel – tettem hozzá.

- Mármint?

- A tánccal.

- Ja, nem nem. Ez csak... csak gyakoroltam, hogy teljen az idő – mondta, a következő pillanatban pedig Dominik jelent meg a kilátó tetején.

- Jó reggelt – köszönt. – De koraiak vagytok.

- Csak Major. Ő van itt hajnal óta, én az előbb érkeztem, hogy nyugiban megigyam az üdítőmet, amit valaki elvett tőlem... - meséltem neki.

- Odaadtad.

- Volt más választásom? Itt szomjazom az óta is – dramatizáltam, mire ő feltápászkodott. – Mit csinálsz?

- Hozok neked egy másik üveg narancslét – mondta, mire felnevettem.

- Hagyjad, Major, csak szívattalak, nem kell.

- Most már mindegy, hozok – közölte, én meg erre elkaptam a kezét.

- Nehogy elmenj, tényleg csak hülyültem – néztem rá meglepetten, mert nem igazán értettem, hogy mi történik, furán viselkedett.

- De, megyek, hozok neked helyette másikat, tudom, hogy úgysem szívesen adtál belőle, ebből ne legyen gond – mártírkodott, én meg már átláttam rajta, ezért kitört belőlem a nevetés.

- Fúj, de undorítóan viselkedsz – közöltem röhögve.

- Nem, nem. Te mondtad, hogy elvettem, meg hogy itt szomjazol azóta is, tessék, akkor engedj, hozok neked másikat. Sőt, kettőt is, nehogy ne legyen elég. Na, engedj felállni, máris hozom.

És igen... ezzel elvoltunk egy darabig. Ő felhúzott, én válaszoltam, ő megint játszotta az idegesítő csajt, én megint válaszoltam... Így ment ez egészen addig, amíg... meg nem harapott.

- Ez itt – mutattam a kezemre –, a fogad nyoma!

- Nem, nem. Az nem az – tagadta egyből.

- Véged van, Major – közöltem egyszerűen.

- Ne, ne, várj, beszéljük meg – kérte könyörögve.

- Nem – ingattam a fejem. Haha, revenge time!

- Tényleg hozok neked másik üdítőt. Már megyek is, látod? – próbálkozott.

- Nem kell – közöltem már majdnem nevetve.

- Kérlek, kérlek – esedezett, és ezúttal meg is menekült. Ezúttal. Ugyanis Kocsis hívott minket.

- A csapatom – kezdett szipogni, majd kissé összeráncolta a homlokát. – Sára, minden rendben? Kissé ziláltnak tűnsz – jegyezte meg.

- Köszönöm, minden rendben – válaszolt, majd alig láthatóan meglökte a kezem.

- Nos, értem. Olyan kipirultnak tűntél, de akkor talán csak a kamerám csal.

- Valószínű – füllentett, miközben visszalöktem a kezét.

- Na, de a lényegre térve – kezdett bele, majd cirka negyed óráig beszélt arról, hogy mennyire büszke ránk, a Szirtes-csapatra. Aztán valamikor áttért egy szerinte zseniális ötlet kifejtésére. – Szóval arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lenne, ha rólatok szólna a következő KŐB-adás...

- Mi az a KŐB? – kérdezte Dominik.

- A KŐB a Kocsis Őszintén Beszélget rövidítése – magyarázta. Valami olyan adásról ejtett szót, amikor a tesi tanárral beszélgetett arról, hogy mi történik azokkal a tollasütőkkel, melyeknek a kilazult húrjai közé ütés közben beszorul a labda... Nem azért, minden tiszteletem, de mégis ki a franc néz ilyet??? A nagy ötlete az volt az igazgatónak, hogy mind a négyünktől vár neveket, és egy-egy embert behív élőben beszélgetni rólunk. Hú, de pompás ötlet...

- Hát ez rettenetes ötlet – ingatta a fejét Vivi.

- Biztos, hogy nem – jelentettem ki.

- Abszolút kizárt – közölte Sára.

- Egyértelműen nem – zárta a sort Dominik.

- Na, örülök, hogy jó ötletnek tartjátok! – vigyorgott a képünkbe. Vagy hát... a telefonba. – Talán mondhatnátok egy barátot, családtagot, vagy ismerőst, akit hívhatok veletek kapcsolatban. Nem is kell, hogy iskolánk tanulója legyen.

A végeredmény érdekesre sikeredett, Dominikról a kocsmai csapos fog beszélni, Sáráról az öccse, én árva lettem, ugyanis még valamikor múltkor egy balhém előtt kitöröltem Kocsis gépéből a hozzám tartozó elérhetőségeket, Viviről pedig a suli büfése ejt egy-két jó szót.

- Na, menjetek a dolgotokra, a többit intézem én – mondta az igazgató.

- Rendben, köszönjük – intettünk, Vivi meg kinyomta a FaceTime-ot, majd hozzám fordult. – Most komolyan, hogy tüntetted el a szüleid elérhetőségét Kocsis gépéből?

- Varázslat – feleltem mosolygós szemmel.

- Elvarázsolhatnál velem kapcsolatban is néhány kellemetlenséget Kocsis gépéről – közölte Dominik szórakozottan.

- Szólj, haver, megoldjuk – pacsiztam le vele.

És igen... többek között ezért vagyok én Szirteses legenda. Mármint pozitív értelemben, gondolom.

A kilátó tetején élveztük a ragyogó napsütést, de egyszer csak megjelent valami nagy. Hihi. Tahi volt az. Baljósan tornyosult fölénk, árnyékot vetve ránk.

- Mégis miért lógtok állandóan itt, ahol nem látni rátok, és nem tudni, miben mesterkedtek? – tette fel az értelmetlen kérdést, amit én mégis értelmesen válaszoltam meg.

- Mert itt nem látni ránk, és nem tudni, miben mesterkedünk? – tippeltem vigyorogva, mire egy fejrázással jutalmazott.

- Ismételten megkérlek benneteket, hogy ne járjatok ide fel.

- Rendben.

- Most hazudtatok, ugye?

- Igen – vallottuk be őszintén, megenyhült az arca.

- Beszéltetek Kocsis igazgatóval?

- Igen, az előbb fejeztük be a videóhívást – válaszolta Vivi.

- Már nálam is keresett benneteket; úgy tűnt, fontos – biccentett.

Itt elmeséltük neki, hogy igazándiból miért is telefonált az igazgató, hogy megdicsért minket, és elmesélte nekünk a KŐB adás lényegét, és tervét.

- És nem lett tele a jegyzetfüzete nevekkel – tette hozzá Sára is.

- Azért ilyenek, mert nem ismernek benneteket. Ti sokkal többet tettetek le az asztalra az elmúlt napokban, mint ők az egész életükben. És tudjátok, mit? Én tudnék rólatok jó dolgokat mondani!

- Köszönjük a kedves szavakat! Nekem személy szerint nagyon sokat jelent, és úgy érzem, hogy itt, a verseny alatt szintet lépett a kapcsolatunk, ezért szeretném megkérdezni, hogy ezentúl hívhatom Dénesnek? – kérdeztem, mire a többiek felnevettek, Tahi meg unottan horkantott egyet.

- Fehér, te annyira hülye vagy – jelentette ki, majd kezével a tarkóm felé nyúlt, de én röhögve kitértem a mozdulat elől. – Na, jó, erről ennyit, tűnés reggelizni! Gyerünk-gyerünk, mozgás! Fehér kinyírta a szép pillanatot, lefelé innen, elég volt – utasított minket a tanárunk, majd megtámaszkodott a korláton, és onnan figyelt minket, ahogyan lemegyünk.

- Na, és mit derítettél ki? Mi lesz a meglazult hálójú tollasütőkkel? – kérdezte tőlem Vivi.

- Még nem derült ki, nem néztem végig – jutott eszembe, így újra kezembe vettem a telefonom, majd benyomtam mellettük sétálva a lejátszás folytatását. Az étkező felé ballagva hallgattuk az érdekfeszítő műsort.