- Minden rendben? – kérdezte Dominik Sárától.

- Persze – legyintett, de mi láttuk rajta, hogy valami nem oké. – Nem, nincs semmi, csak apámmal beszéltem.

- Látom, jól ment – ironizáltam.

- Jobb nem is lehetne. Vagy várjunk... De, csak jobb lehetne. Éreztétek már úgy, hogy hogy elszúrtatok valamit, amit szeretnétek jóvátenni, de a másik fél nem engedi, mert még mindig haragszik?

- Sokszor – biccentett Dominik.

- Mindig – tette hozzá Vivi.

- Egész életemben – bólintottam.

- Egyszerűen... Egyszerűen nem bírunk egymással. Mindegy – mondta Sára.

- Ha szeretnél beszélni róla... - ajánlotta fel Dominik.

- Kösz, de... inkább nem.

- Biliárd? – próbálkozott Vivi.

- Később... Most szerintem csak lehúznám a hangulatot... Inkább megyek, és elvonulok a nyomorommal együtt – mondta, majd leült a kanapéra Andiék mellé, feltette a lábát az asztalra, ami következtében... ledőlt a torony. Upsz. Én úgy döntöttem, odamegyek hozzá, viszek neki jegesteát is.

Elé léptem, és felé tartottam a félliteres jeges teát, mire ő résnyire nyitotta a szemét, én meg lehuppantam mellé.

- Köszi – vette el, én meg szintén feltettem a lábamat az asztalra, amitől megint ledőlt a Jenga-torony.

- Bocs – intettem.

- Lassan megszokjuk – mondta Keri visszatartott nevetéssel, de elengedtem a fülem mellett.

- Chipset? – tartottam Sára felé a zacskót, mire ő kivett egy marékkal. Úgy kell azt, na.

Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, de ez nem az amolyan "kínos csend" kategória volt, hanem csak szimplán gondolkodtunk az imént történteken, nekem hirtelen ragyogó ötletem támadt.

- Vállalsz engem is? – kérdeztem.

- Mármint? – csodálkozott.

- A jelelésben... Megmutatnál egy-két dolgot?

- Komolyan?

- Aha, tényleg.

- Oké, persze. Mit akarsz tudni?

- Szóval – kezdtem. – Hogy van az, hogy sajnálom? Oké. Hogy van az, hogy sajnálom, amiért apád haragszik?

- Mi? – nevetett fel őszintén.

- Ez hogy van?

- Ezt nem fogom jelelni neked.

- Miért nem?

- Mert nem is akarod tudni, csak hülyülsz – mondta.

- Ez nem igaz. Szeretném megtanulni.

- Nem szeretnéd.

- Pocsék tanár vagy, Major – közöltem mosolyogva, ő pedig felnevetett.

- Jó, nem bánom. Mi a mondat?

- Sajnálom, amiért apád haragszik – megvártam, amíg megmutatja, majd kontráztam. – Oké. Hogy mutatod azt, hogy szerinted meg kellene bocsátania neked? – bólintott, és jelelt. – És az hogy van, hogy mindenki hülye, aki a fejedhez vágja a régi dolgokat? Hogy undorítóak voltak a csapattársaid, amiért ezt csinálták veled? – kértem, ő meg csak mutogatott és mutogatott. – És gyávák.

- Köszönöm – suttogta, mire elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.

- Még nem végeztünk az órával, ne csald le. Eddig csak fel akartalak dobni...

- Észrevettem. És sikerült.

- Akkor örülök. Viszont most jön a tényleges tanulás.

- Rendben.

- Felkészültél, Major?

- Fel – bólintott.

- Oké. Hogy mondod valakinek jelelve, hogy kedveled? – tettem fel a kérdést. És igen... neki címeztem, de itt igazából a reakcióra voltam kíváncsi.

- Mi? – ült ki meglepettség egyből az arcára.

- Hogy kedvelsz valakit. Az hogy van?

- Ó. Öhm. Oké. Így – jelelte. – Ez azt jelenti, hogy kedvellek.

- Aha. És az hogy van, hogy tetszik a stílusod?

- Tetszik a stílusod? – kérdezett vissza furán. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik, hogy vajon miért kérdezek ilyeneket.

- Igen. Azt hogy kell jeleni, hogy tetszik a stílusod?

- Ööö. Így – mutatta. – Ezeket miért kérdezed?

- Mert szeretnék tanulni.

- És ez az első, amit tudni akarsz? Hogy kedvellek és tetszik a stílusod...?

- Mindenki ezzel kezdi, nem?

- Nem, általában az ABC-vel – vágta rá.

- Mindegy, én ezeket akarom megtanulni elsőre.

- Jó.

- Szóval. Hogy mondod valakinek jelnyelven azt, hogy "szép vagy"? – érdeklődtem.

- Így – jelelte.

- Nem, várj. Legyen úgy, hogy nagyon szép vagy – variáltam direkt.

- Tessék, itt van a nagyon is – csinálta azt, amit kértem.

- Nem, ez mégsem elég kifejező. Hogy jeleled azt, hogy "én hülye, eddig észre sem vettem, hogy mennyire átkozottul szép vagy" – fogalmaztam pontosabban, mire hátrahajtotta a fejét.

- Ez így elég hosszú, maradjunk az előzőben – kérte. – Legyen csak a nagyon szép vagy

- Legyen, bár ez így nem fedi a valóságot – mondtam őszintén, mert hát így is gondoltam. Sára valóban olyannyira szép, amilyennek a hosszú mondatot fogalmaztam meg. Sőt... - Jó. Vicces, hogy zavarba jöttél.

- Mi? – lepődött meg.

- Ez jön most – korrigáltam sebesen. – A "vicces, hogy zavarba jöttél". Ezt hogy jeleled?

- Sehogy – sziszegte, mire én már nem bírtam tovább a kis mérges pofijának nézését, kitört belőlem a nevetés, hogy milyen édes. Ajjaj. Ő erre puzzle-öket vágott hozzám.

- Ne már, Major, most mi van? – kérdeztem megállás nélkül nevetve.

- Tudod, hogy mi van! – hajigált tovább.

- Na, jó, elég ebből, tanárt váltok, ez diákkal szembeni erőszak, ki vagy rúgva – magyaráztam röhögve, és addigra már ő is nevetve nézett a szemembe. A következő másodpercben pedig kivágódott a játékterem ajtaja, mire mindenki odakapta a fejét. Róbert volt az.

- Megkérném a feladatra jelentkező versenyzőket, hogy fáradjanak a kapuhoz! – kiáltotta.

- Mikor?

- Mondjuk – pillantott az órájára. – Most!

- Aztarohadt! – ordította valaki, és jaj, mennyire igaza volt.

- Éjszakai feladat – néztem Sárára suttogva.

- Igen – bólintott meglepetten.

A kapuhoz érve szinte tanácstalanok lettünk, de Sára bátorságpróbát tippelt. Én elmentem a szervezőkhöz cserére, Dominik pedig Tahinak szólt, hogy feladat van.

- Komolyan. Komolyan kikülditek a lányokat egy bátorságpróbára? – nézett ránk szemrehányón.

- Nem tudtuk – tettük fel a kezünket védekezőn.

- Tényleg nem volt semmi erre utaló jel – védett minket Sára.

- Ó, te jó ég... - dörzsölte az arcát Tahi.

- Nem fogunk kiesni. Megcsináljuk – ígérte meg Vivi és Sára.

- Figyeljetek – fordult hozzájuk Dominik. – Ha kiesünk, akkor kiesünk, megpróbáltátok. Viszont az közös hiba lesz, nem a tiétek, jó? Ez fontos.

- Így van. A francba, nekünk kellene most kimenni azon a kapun – tettem hozzá.

- Piros csapat, indulás! – kiáltott ide Róbert.

- Jövünk – felelték a lányok.

- Piros csapat, nem szólok még egyszer! – üvöltött ránk a főszervező.

- Mennünk kell! – néztek ránk a lányok. Bátrak voltak. És elszántak. Mi mégis nyugtalanul ácsorogtunk egymás mellett.

- Nézzétek a házrajzot, ami a borítékban volt! – kiabáltuk utánuk, ezt követően a szervezők becsukták mögöttük az IOV-élménytábor kapuját, és elindultak együtt a sötétségbe.