A busszal csak nagyon rövid ideig utaztunk, ahogy megállt a jármű, mi egyből ki is pattantunk. Az volt az elképzelésünk, hogy mindig nyomokat kell követnünk, ami elvezet a tanárunkhoz.

- Ez fura. Nincs itt Tahi – suttogta Vivi a hűvös épületbe belépve.

- És Andiék sincsenek. Az hogy lehet? Előttünk jöttek kábé egy perccel – zavarodott össze Sára.

- Talán őket nem ide hozta a kisbusz. Ha az ő tanáruk nem itt van – magyaráztam.

- A miénk sincs itt – közölte Dominik.

- De itt volt – vágta rá Vivien. – Vagy nem?

- Itt. De csak volt... - bólogatott Sára. – Oké, figyeljetek, szerintem az van, hogy Tahi nyomában vagyunk. De mindig csak a nyomában. Értitek. Tahi nem volt a szobájában, de ott volt a boríték. Nem volt a kisbuszban, de ott volt a cetli...

- És nincs itt, de hagyott valamit, ami a következő helyre elvezet – fejeztem be a mondatot.

- Aha.

Ezek után futólépésben próbáltunk rájönni, hogy mi lehet a következő nyom. Beléptünk az ajándékboltba, ahol bepróbálkoztam az eladó hölgynél, hátha elárulja, hogy itt volt-e Tahi.

- Sajnos nem segíthetek – mondta.

- Nem látta itt, vagy nem segíthet nekünk? – kérdezte Dominik.

- Nem segíthetek.

Miután ezt kimondta, tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, ezért mindenki eszeveszetten keresni kezdett, hátha rábukkanunk valami segítségre. Én a "csodanyakláncok" sorban keresgéltem, amikor beugrott... Az itt hagyott blokkok! Odarohantam a pénztárhoz, és jobban szemügyre vettem.

- Ez mi? – kérdeztem az eladótól.

- Az itt hagyott blokkokat tartjuk abban, ha esetleg a vevők visszajönnének érte... - magyarázta, de látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a mosolyát.

- Szabad?

- Csak nyugodtan. Mint mondtam, ezt valaki itt hagyta... - felelte, én pedig kikaptam az egyetlen ott árválkodó blokkot a kis fonott kosárból.

- Mi van rajta? – kérdezte Vivi.

- Kilenclyukú híd képeslap négyötvenért – mondtam.

- Ez az! – kiáltott Dominik boldogan, és rohanni kezdtünk.

- Sok sikert! – kiáltott utánunk.

Gyalog futottunk a híd irányába, ahol nagyon sokan voltak. Annyi ember vett minket körül, hogy a füvön átrohanva kisebb tumultusba keveredtünk.

- Jó, és most? – kérdezte Sára. – Ott! Menjünk a szelfiponthoz!

- Bocs, bocs, ez életbevágóan fontos! – kiabált rá Vivi egy kiránduló osztályra, akik egyből előreengedték őt a sorban.

- Találtatok bármit? – kérdezte Dominik.

- Nem – mondta Sára idegesen.

- Hé, mi van ott? Ott, ahol olyan sokan ülnek? – mutatott Vivi egy kis domb felé.

- Futás – adtam ki az utasítást, mire odafutottunk a padokhoz, és egyből meglett, amit kerestünk.

- Megvan! – kiáltotta Vivi. Egy ládikával a kezében sétált felénk, amit felnyitva az összes borítékra rálátást nyertünk. Kivette a pirosat a sok közül, kinyitotta, és egy kis polaroidfotó esett az ölébe. A képen Tahi volt a szelfipontnál, és... vigyorgott...

- Esküszöm, azért örül ennyire, mert tudja, mennyit szívunk ezen a feladaton... - meredtem a fotóra. Átadtam a képet a többieknek, és még egyszer belenyúltam a borítékba. Kiesett három belépőjegy. – Úgy tűnik, megyünk halakat nézni – jegyeztem meg szórakozottan, majd feléjük mutattam a Tisza-tavi Ökocentrum bilétáit.

A kisbuszhoz rohanva szembejött velünk a barna csapat, ugyanazt tették, amit mi néhány perccel ezelőtt. Mellénk érve csak biccentettek egyet, majd igyekeztek folytatni a feladatot.

- Gyerünk, siessünk – rágózott Vivi.

A kisbuszba lihegve pattantunk be, és ahogy mindenki leült, Dominik előrehajolva megadta a következő címet.

- Tisza-tavi Ökocentrum – mire a sofőr egyből megindult. Beütöttem a Google-térképbe az útvonaltervezést, amit a többieknek is megmutattam.

- Kábé fél óra, addig kifújhatjuk magunkat.

A 33-as úton mentünk, újra át a Hortobágyon, csendesen utazva, az ablakon át nézve a megunhatatlan tájat. Jól mondta a Google, nagyjából fél óra múlva megérkeztünk Poroszlóra, ahol újra kezdetét vette a rohanás. Egyből kiugrottunk a buszból, amikor a következő állomásunkhoz értünk, ami most az ökocentrum volt, és a bejárat felé vettük az irányt.

- Remélem, Tahi lassan kikirándulta magát – dünnyögte Dominik, átnyújtva a belépőinket a jegykezelőnek.

- Igen, sok lesz a jóból – értett egyet Vivi is.

- Jó szórakozást – nyújtotta vissza nekünk jegyeinket az ott dolgozó.

- Ez valami vicc? – nyitottam ki a hely térképét a kezemben, ami hogy is mondjam... óriási terület volt.

- Basszus – sóhajtottak a többiek is.

- Na, ezt megszívtuk – fújt egy nagy rágólufit Vivi.

- Na, jó, szét kell válnunk, mert ezzel soha nem végzünk – mondta Vivi.

- Szerintem kettesével, úgy hatékonyabb – tanácsolta Dominik.

- Ez igaz. Leszel velem, Major? – kérdeztem. Bevallom, kissé izgultam itt, hogy nemleges választ kapok, de nem.

- Leszek – felelte elfojtott mosollyal.

- Ha bármi van, azonnal hívjuk egymást – mondta Dominik, majd ők futni kezdtek.

- Hol... Mégis hol kezdjük? – szólt tehetetlenül.

- Hát, Major, valahol el kell. Szóval. Menjünk az akváriumba, ha már pont itt vagyunk.

Össze-vissza kanyarogtunk a folyosókon, és a térképet jól olvastuk le, valóban az akváriumnál voltunk.

- Tök jó ez a hely – ámuldozott Sára. – Itt az üvegalagút.

Én egy videót indítottam, amiben még éppen benne volt Sára üvegalagutas mondata, és pár percen keresztül csak őt vettem. Felettünk egy hatalmas hal úszott el, amit szerintem Sára valamiért el akart érni, ugyanis a plafon felé emelte kezeit.

- Ez marha jó – lelkesedett, én pedig itt leállítottam a felvételt. – Mit csinálsz? – nézett rám.

- Videóztam.

- Lehet?

- Szerinted mások mit csinálnak?

- Nem úgy értem – forgatta a szemét. – Tudom, hogy amúgy lehet. Csak mi éppen egy verseny közepén vagyunk. Nem hiszem, hogy leállhatunk fotózni meg videózni.

- Major, jelenleg azt sem tudjuk, mit keresünk, ha tetszik valami, fotózd és videózd le, nem hiszem, hogy ezen a fél percen múlik bármi...

- Rendben. Te nem videózol? – érdeklődött.

- Én már felvettem, ami tetszett – közöltem. Hihi.

- Mit?

- Na, add azt ide, Major – nyúltam a telefonjáért. – Csinálok rólad egy felvételt, aztán lépjünk...

- Oké, köszi. Mit csináljak?

- Viselkedj természetesen – utasítottam, mire a kamerába vigyorgott. – Mondom, természetesen – kértem, ő bólintott, majd az akvárium teteje felé nyúlt. – Természetesen, Major! – nevettem, mire ő is felnevetett.

- Az milyen? – takarta el égő vörös arcát röhögve.

- Pont ilyen – közöltem, majd visszaadtam a készüléket. – Csináltam képeket meg videót is. Menjünk.

Kiléptünk a napsütésbe, tanácstalanok voltunk.

- Viviék nem jelentkeztek? – kérdeztem.

- Nem.

- Oké, akkor induljunk erre – mutattam a ragadozó madarak felé vezető útra.

- Te nem érzed úgy, hogy ez nagyjából lehetetlen feladat? – kérdezte.

- De. Szürkék... - böktem a négy fiú felé, akik szintén észrevettek minket.

- Ti is megakadtatok? – érdeklődött valamelyik reményteljesen.

- Nem, mi már végeztünk itt – füllentettem.

- Végeztetek???

- Aha – kontrázott Sára.

- Mekkora kamusok vagytok... Fogalmatok sincs a feladatról, ugyanúgy, ahogy nekünk sem.

- Vagy, mivel nem látjátok a két másik csapattagunkat, ők már megfejtették, és mindjárt találkozunk a kijáratnál – fokoztam.

- Nem hinném – mondta az egyik flegmán.

- Ahogy gondoljátok – vonta meg a vállát Sára. – Nézd, ott lehet kapni – bökte meg az oldalam.

- Tényleg. Mindenhol jégkrémet kerestünk – kapcsoltam azonnal, majd megindultunk.

- Most ez komoly? Szerintetek igazat mondanak, és már végeztek? – hallottam a hátam mögül jövő vitatkozást, majd kinyújtottam a tenyerem, Sára pedig belecsapott. Muhaha.

Sára a kerítésnek dőlve várta, míg én sorba álltam jégkrémért. Visszasétálva hozzá egyből felnevetett.

- Ezt nem mondod komolyan.

- Kiesni is lehet stílusosan, Major – mondtam őszintén.

A jégkrémünket eszegettük, rengeteg ember volt ezen a helyen. Mondjuk, ez érthető, mivel nem mindennapi látványt tár az érdeklődők elé.

- Rajmund! A lufik! A lufik a megoldás.

- Mi? – kérdeztem.

- A lufik. Azok IOV-színű lufik. Ott a piros – közölte, mire a fagyimba harapva odafordítottam a fejem.

- Basszus – motyogtam.

- Gyere – ragadta meg a karom, és elhúzott.

- Segíthetek? – kérdezte az árus, amikor odaértünk.

- A piros lufit szeretnénk elkérni – szólt Sára.

- Miért? – tette fel a keresztkérdést.

- Mert... minket illet – mutatott a melegítőnkre, az árus pedig elkezdte kibogozni nekünk a pirosat. – Lehetne esetleg kevésbé feltűnően? – rökönyödött meg, mert nagyon hangos volt.

- Próbálom – dünnyögte.

Sára megcsörgette Dominikot FaceTime-on, aki nagyjából első csöngésre felkapta a telefonját.

- Megvan??? – kérdezte minden nélkül.

- Igen. Találkozunk a kijáratnál.

- Jó. Valahogy kiszedem Vivit a csirkeólból – forgatta a fejét.

- Hogy?

- Hosszú... Jövünk – nyomott ki.

- Parancsoljatok – nyújtotta át az eladó a lufinkat.

- Köszönjük – mondta Sára, én meg mellé léptem.

- A szürkék erre jönnek – szóltam gondterhelten.

- Mi?

- Feltűnt nekik, hogy megálltunk itt, és most jönnek, gondolom megnézni, hogy mi van... pillantottam a szürkék felé. A négy fiú igyekezett felénk.

Sára hirtelen ötlettől vezérelve felhúzta a pulcsiját, és a hasához tette a lufit. Én visszatartott röhögéssel néztem felé, de ő csak megrázta a fejét.

- Nem volt jobb ötletem. Futás – magyarázta.

- Most meg hová rohannak? – kérdezgették egymástól a szürkék. – Mit csináltak itt?

Mi vissza sem fordultunk, csak siettünk a célpont felé, amit megbeszéltünk Viviékkel. Az emberek furcsán néztek ránk, de mi csak mentünk és mentünk. Én elöl, Sára hátul.

- Elnézést, elnézést, bocsánat, köszönjük – mondtam azoknak, akiket kikerültünk, egy idősebb nő feltűnően vizslatta Sára kitömött hasát, én pedig odaszóltam neki.

- Nem én voltam – tagadtam. – De felnevelem becsülettel – tettem hozzá, mire a nő tátott szájjal közölte, hogy mi a véleménye a társamról, Sárából pedig kitört a nevetés.

- Kösz, hogy nem hagysz cserben a lufigyerekemmel – szólt, amikor már odébb álltunk.

- Ez alap, Major – mosolyodtam el.

Viviék már vártak ránk, és a buszhoz rohanva beszálltunk, és mindent tüzetesen elmeséltünk nekik. Próbáltuk a lehető legrészletesebben elmondani, hogy megértsék ők is. Major végigmondta, hogy mire hogy jött rá, és hogy miként tudta meg azt, hogy a lufiban lesz a megfejtés, és így már én is értettem, mert ott, hirtelen azt sem tudtam, miről beszél. Mikor végeztünk, Sára kilyukasztotta a lufit, majd felolvasta az üzenet tartalmát.

- Kilátó, Hortobágyi-halastó – mire a sofőr megindult a szó hallatán.

A kisbusz a halas tavi kisvasútnál tett ki minket, ahol csodálkozva fordultunk körbe a helyszínen. Körbenéztünk, Tahi azonban még nem volt sehol.

- Nem hiszem el, hogy innen még elkirándult valamerre – közöltem. – Konkrétan a világvégén vagyunk. Ott van valami! – mutattam az állomás felé.

- Szerintetek rossz helyen vagyunk? – érdeklődött Vivi odaérve.

- Nem, biztos, hogy nem. A kisbusz idehozott minket, ide voltak kikészítve a vizek és a kaja is. Nekünk itt kell lennünk, csak azt nem értem, hogy Tahi miért nincs itt, vagy miért nem hagyott legalább valami üzenetet... Valami nem stimm – gondolkodtam. – Várjatok. Várjatok! Mi volt a lufiban lévő papíron?

- Hortobágyi-halastó.

Nem. Itt az áll, hogy kilátó, Hortobágyi-halastó. És itt marhára nincs kilátó – közöltem, erre mind előkapva a telefonunkat keresni kezdtük a helyet.

- Megvan. Találtam egyet. A Festetics Antal állomásnál ír egy kilátótornyot – mutatta Sára.

- Az lesz az. Ott lesz Tahi – mondtam.

- Akkor az tök jó, megvagyunk. Csak meg kell várnunk a vonatot. Mikor jön? – kérdezte Vivi.

- Nem tudjuk megvárni a vonatot. Nem rég ment el, két óra múlva jön – mondta Dominik.

- Akkor...? – érdeklődött Vivi.

- Akkor gyalog – mondta Sára. – A tanösvény egyenesen odavisz.

- Milyen messze van a kilátótorony?

- Jobb, ha csak annyit tudsz, hogy nincs közel.

A tanácsomra mindenki feltankolt müzliből és vízből, majd amikor úgy éreztem, indulnunk kéne, hátrafordultam.

- Megvagytok?

- Mehetünk – felelte Dominik.

- Készen állok – biccentett Vivi.

- Indulhatunk – szólt Sára. – Emlékeztek, amikor megérkeztünk, és az IOV-táborba gyalogolva azt mondtam, így kezdődnek a horrorfilmek?

- Aha.

- Tévedtem. Pont így kezdődnek – röhögött fel. A többiekkel együtt szórakozottan bólintottam, majd mind ráléptünk a tanösvényre, amin sártól csúszkálva úton voltunk a több kilométerre lévő kilátó felé. Gyalog. A Hortobágyon.