A pad lábához kopogtattam az Air Jordanem szélét az évzáró után, ugyanis Kocsis írt egy mailt, hogy menjek fel az irodába, de ne keltsek feltűnést.

Mikor kezdtünk kevesebben lenni, én is megindultam az itt maradt osztálytársaimmal, próbáltam sietni, hátha kapok még a büféstől egy Snickerst.

Időben odaértem, így az édességgel együtt indultam fel az igazgatói irodába. A harmadikon van, mikor fent voltam fújtam párat a lépcsőzéstől, majd a folyosó végén befordultam, és...

- A rohadt... - kiáltottam fel, ugyanis átestem az egyik takarítónő, Icuka kocsiján.

Ránéztem a telefonomra, mert jött egy értesítés:

Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést.

,,Kedves IOV rajongók! Az egy év várakozásnak hamarosan vége! Holnap este kiderül, hogy iskolánk címvédőként mely négy diákját küldi az idei Iskolák Országos Versenyére, hogy bebizonyíthassák, még mindig a Szirtes a legjobb! Holnap este figyeljétek ezt az oldalt, amikor is minden kiderül, és végre lehull a lepel! Kocsis igazgató"

A kommentszekciót figyelmen kívül hagytam, mert záporoztak a hozzászólások, és a cipőmet a kezemmel tisztogatva léptem be az igazgatói irodába.

- Mi történt veled? - kérdezte tőlem a titkárnő.

- Nem vettem észre a takarítónő hülye kocsiját a folyosón. Átestem rajta - mondtam és közben a tenyeremet is leporoltam.

- Értem - dünnyögte. – Rajmund, ülj le a többiekhez, amíg Kocsis igazgató be nem hív benneteket - tette hozzá.

Igen, most vettem észre, hogy nem csak én vagyok itt, hanem Felcser Vivien, Major Sára és Pap Dominik, a három évfolyamtáram is az igazgatóra várt.

- Mi ez, Kocsis öngyilkos osztaga? – kérdeztem, közben kitört belőlem a röhögés.

Kezet fogva Dominikkal leültem mellé, Viviennek és Sárának pedig köszöntem. A falon lévő kiírással nem foglalkoztam, elővettem a telefonom, és üzentem a húgomnak, hogy a mai fagyizás ugrott, mert Kocsisnál vagyok. Jött is a válasz perceken belül, hogy nem baj, majd megyünk máskor. Rami az egyetlen ember az életemben, aki mindent tud rólam, 14 éves kora ellenére.

Pár pillanaton belül Kocsis kinyitotta az ajtaját, majd megállt előttünk.

- Mind itt vagytok? Nagyszerű. Akkor azokat rakjátok el, és gyertek be - szólt a kezünkben lévő telefonokra pillantva.

Bent leültünk, és vártuk, hogy Kocsis végre megszólaljon. Felváltva nézett minket, majd belekezdett.

- Nos! Köszönöm, hogy itt vagytok! Mint tudjátok, egy évvel ezelőtt hasonlóképpen ültem itt az asztalomnál, és hívattam be iskolánk kiválóságait, hogy képviseljék a Szirtest egy versenyen, amit ma már csak úgy hívunk, IOV – mondta révetegen. – Akkor egy éve, elindítottam a Szirtes négy tanulóját az ismeretlenbe – folytatta drámaian, majd elkapta a tekintetét, hirtelen felpattant a székéről, és a polchoz lépett. – Ők négyen pedig nem csupán helytálltak, de meg is nyerték a versenyt, és elhozták számunkra a kupát! – kapta le a polcról a serleget.

A piros melegítőt viselő Szirtes csoportképeit nézegetve eszembe jutott, hogy múlt évben mennyire elkapott engem is az IOV-láz, hogy mennyire drukkoltam a négy sulistársamnak.

- És így történt, hogy ez a négy diák, a Szirtes büszkeségei nem ismerve lehetetlent, megnyerték a kupát - fejezte be Kocsis könnyes szemmel a mesélést, majd végignézett rajtunk, várva a reakciót. – Eszesek voltak, ügyesek, kimagasló teljesítményt nyújtottak az egyéni- és csapatfeladatokban is, ahogyan logikai- és erőnléti megmérettetés sem okozott számukra problémát. A legvégéig meneteltek, ahol megkapták a jól megérdemelt jutalmukat, bajnokok lettek.

- Elnézést - emeltem fel a kezem.

- Tessék – szólított fel az igazgató.

- Oké, szóval – kezdtem és a fejemet ingatva gondolkodtam. – Ha azért vagyunk itt, amiért gondolom, hogy itt vagyunk, akkor meg kell kérdeznem... és bocs, ne vegyétek magatokra, de - legyintettek, hogy nem lesz sértődés, így folytattam. – Szóval... ismerjük a tavalyi dolgokat, meg azt is, hogy kik mentek a sulinkból, úgyhogy meg kell kérdeznem, mert nem teljesen tiszta, hogy ez nem valami tévedés? Biztos nekünk kell most itt ülnünk? Mi lennénk a tökéletes csapat? Tényleg mi? – tettem fel a kérdést, nem kertelve tovább.

Kocsi a kérdést átgondolva visszaült a gurulós székére, és hátradőlt a műbőr ülésen, miközben maga előtt összekulcsolta a kezét.

- Hogy ti vagytok-e a tökéletes csapat? – kérdezett vissza, majd teljesen őszintén meredt ránk. – Nem. Hogy lennétek azok?

- Hát ez fájóan őszinte volt – nevette el magát Vivien kínosan.

- De miért kéne nekem tökéletes csapat? Olyanom már volt – pillantott a polc felé, szeretettel nézve a bekeretezett képekre, aztán kizökkent a gondolataiból, mert valaki türelmetlenül kopogtatni kezdett az ajtón.

- Ne most! – kiáltotta Kocsis, de a kopogás nem maradt abba. – Mondom ne most! – kiabálta újra, de mindhiába, mert a következő pillanatban a takarítónő nyitott be.

- Elnézést igazgató úr, de...

- Icuka, amint látja, nagyon elfoglalt vagyok – próbálta lerázni Kocsis.

- Értem én, de ez hallatlan! Valami huligán megrongálta a kocsimat, és most az egyik kereke félremegy... - panaszolta.

- Értem, Icuka, nagyon sajnálom, de ezzel most nem tudok foglalkoz... - akadt meg Kocsis, majd összehúzta a szemöldökét és felénk fordult. – Nincs valami mondanivalótok? – kérdezte, gyanúsan méregetve egyesével.

Mind a négyen néma csendben ültünk, és szótlanul néztünk magunk elé, miközben Major Sára egy teljesen érthetetlen, de kedves okból kifolyólag a cipőjével a cipőm elé tolta a táskáját, hogy eltakarja a Jordanemen lévő árulkodó horzsolást.

Kocsis visszafordult a takarítónő felé.

- Icuka, minden rendben lesz a takarító kocsijával, ígérem – tessékelte ki Kocsis.

- Nyolcas lett a kerekében! – panaszolta tovább.

- Jó, értem, kicseréljük, csak menjen... menjen már ki innen, dolgom van – csukta be az ajtót Kocsis. – Na, szóval, pontosan erre próbáltam rátérni az előbb.

- Icuka nyolcasára? – kérdezte Dominik, mire mind felnevettünk.

- Természetesen nem – felelte Kocsis a lehető legkomolyabban. – Hanem arra, amit az előbb láttam köztetek. Pontosan ez az, amit kerestem az új Szirtes-csapathoz. Ezt az ösztönös, pillanatok alatt kialakult bajtársiasságot – közölte egyszerűen, majd látva, hogy a megjegyzése meglepett minket, vigyorogva folytatta. – Ugyan már, gyerekek. Nem most jöttem le a falvédőről. Legalább annyi ideje vagyok gimnáziumi igazgató, amilyen régen kiment ez a szöveg a divatból – magyarázta szórakozottan. – Tudjátok hányan jelentkeztek?

- Mindenki - tippelt Dominik.

- Pontosan. Minden Szirtes-diák jelentkezett az Iskolák Országos Versenyére. Akadtak, akik valamilyen okból kifolyólag kétszer is – mondta, és alig észrevehetően Majorra pillantott. – Végigolvastam az összes jelentkezést, átrágtam magam minden egyes emailen, heteket, sőt hónapokat töltöttem azzal, hogy kiderítsem, ki az a négy diák, aki a legalkalmasabb a feladatra – mutatott ránk.

- Igazgató úr, minden tiszteletem, de lehet, hogy még tovább kellett volna melózni ezzel egy kicsit – tűnődtem el, mire a többiek elmosolyodtak. Kocsis azonban nem reagált, folytatta a monológját.

- Tudjátok, a tavalyi csapat összerakásakor is volt összetűzésem a tantestülettel, mert nem feltétlen értettek egyet a döntésemmel, hogy kiket szeretnék küldeni. Főként az egyik meglehetősen fiatal versenyző kapcsán voltak fenntartásaik...

- A tavalyiakkal voltak fenntartások? – lepődött meg Dominik. – És akkor hozzánk mit szóltak?

- Maradjunk annyiban, hogy szóhoz sem tudnak jutni – köszörülte meg a torkát Kocsis. – Igazából van, aki azóta sem beszél. Például Margó tanárnő. És ennek már egy hete – magyarázta, aztán legyintve visszatért a tárgyra. – De a lényeg, hogy ahogy a tavalyiak mellett is teljes mellszélességgel kiálltam, és hittem bennük az első pillanattól az utolsóig, így a mostani megérzésemben és döntésemben is maximálisan biztos vagyok. Ti négyen képviselitek az iskolánkat az IOV-on, ti vagytok a címvédő csapat! – csapta össze a tenyerét rövidre zárva.

- De... - kerestem a szavakat. – Miért? – tettem fel a kérdést végül.

- Felteszek egy egyszerű kérdést. Kérlek, válaszolj a legjobb tudásod szerint. Mit teszel, ha majdnem mindenki azért akar indulni egy versenyen, hogy másoknak bizonyítsa, mit tud? – kérdezett Kocsis engem, de passzoltam a választ, mert nem tudtam mit mondani.

- Megkeresem azokat, akik csak maguknak akarnak bizonyítani – felelte Sára, mire az igazgató csettintett egyet az ujjával.

- Pontosan – közölte ünnepélyesen. – A múlt hétig kiszórtam mindenkit, és csupán tizenkét diák maradt a listán, akikből összeraktam három potenciális csapatot. Két okos csapat volt a jelöltjeim között, meg ti.

- Köszönjük, ez így nem volt megalázó megjegyzés – nevetett fel Vivien.

- De aztán történt valami. Az idei IOV közeledtével a diákok újra elkezdtek foglalkozni a versennyel, én pedig hirtelen megláttam a kommenteket és felnyílt a szemem. A három csapatból egyedül ti vagytok azok, akik kibírják, ami vár rátok a verseny alatt.

- Az utálatot – bólintott Vivien.

- Igen – felelte Kocsis. – Mert a diákjaimat címvédő iskolaként küldöm ki. Minden csapat elsődleges célja lesz kigolyózni a tavalyi nyertes iskolát, így a Szirtes az első percben a célkeresztbe kerül. Lesznek majd, akik belekötnek az élő fába is, akiknek semmi nem lesz jó, és utálkozni fognak. Ítélkezni fognak, és senki nem tudja megállítani a gép előtt ülő tömeget. Nekem pedig felelősségem, hogy kiket teszek ki ennek. Éppen ezért, ezt mérlegelve esett rátok a választásom, mert...

- Mert minket eleve elítélnek – segítette ki Vivien.

- Mert titeket nem érdekel – javította ki Kocsis azonnal. – Csak veletek látok esélyt a duplázásra. Más nem bírja ki ezt a nyomást – közölte egyszerűen.

- Szóval akkor ez a terv? Minden suli a legjobbjait küldi, kivéve a Szirtest, aki bedobja a feláldozhatókat? – kérdezte Dominik mérlegelve a hallottakat.

- Nézzétek. Tudom, hogy ez így keményen hangzik. Valójában az is. Tudom, hogy képesek vagytok rá. Kértetek tőlem még egy esélyt, én pedig most tálcán kínálom számotokra. Ha ettől most megijedtetek, és visszaléptek, természetesen megtehetitek – tette fel a kezét Kocsis. – Még most időben vagyunk. Ha meggondolnátok magatokat, most szóljatok. Legalább hamar kiderül, hogy mekkorát tévedtem veletek kapcsolatban – motyogta sértetten.

- Én nem lépek vissza – közölte Dominik határozottan.

- Én sem lépek vissza – szólalt meg Sára.

- Engem mindig is utáltak. Utáljanak csak tovább. Jövök a versenyre. Persze, hogy jövök – söpörte le Vivien szőke haját a válláról, és magabiztosan kihúzta magát. Erre mindenki rám nézett.

- Én biztos, hogy elhozom azt a kupát! – közöltem egyszerűen.

- Ez a beszéd! – szorította ökölbe a kezét Kocsis. – Csak a miheztartás végett... ugye tudod, hogy ahhoz meg kell nyerni a versenyt, és nem hozhatod el ,,csak úgy"?

- Persze, persze, úgy értettem – bólogattam a lehető legmeggyőzőbben. Pedig én tuti megkapnám. :D

- Nézzetek ide, szeretném megörökíteni az első pillanatotokat Szirtes-csapatként – szólt ránk Kocsis.

Ezekkel a fotókkal pedig hivatalosan is összeállt a csapat. Fehér Rajmund, Felcser Vivien, Major Sára és Pap Dominik. A címvédők.